Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
X. rész. 1942 júliusától
csak egyesével odavezetni a kutakhoz. Egyszer csak hivatott az őrnagy, mikor jelentkeztem nála, azt kérdezte:- Hogyan jutott magának eszébe ez az okos gondolat?- Mert körülnéztem a terepen.- Miért nem nekem szólt először?- Azért, mert magam sem voltam biztos abban, hogy találok vizet, és elég lesz-e mindenkinek.- Magát én meg fogom jutalmazni, megmentette a századot a szomjúságtól. Nem fogom elfelejteni! De a jutalom a mai napig sem született meg. Örültem, hogy tudtam segíteni, voltak a században sokat tudó, nagyképű emberek, de ez egynek sem jutott az eszébe. Reggel kiosztották a rántott levest meg a szalonnát, a kulacsokat is megtöltöttük és tovább mentünk. Csak délben találtunk vizet, de azok már nem rögtönzött kutak voltak, hanem rendes, használható víz volt bennük. Két óra pihenés után tovább mentünk és este hat óra tájban ismét megpihentünk egy faluban. Ezt a vidéket nem ismertem, mert erre még nem jártam. Szigorú őrséget kellett állítani, partizán veszély miatt. Reggel megint tovább mentünk. Az éjszaka nyugodt volt, semmi különösebb nem történt. Ebéd után, mielőtt elindultunk az őrnagy azt kérdezte:- Mondja, maga járt már ezen a vidéken?- Valamikor márciusban, de akkor még hó volt. A vidék télen is mást mutat, meg nyáron is. Mutatta a térképet, hogy merre fogunk menni. Az őrnagy Pázmány Péter szakaszát küldte elővédnek. Azt mondta, hogy azért küld a szakasszal, mert ismerem a terepet. Jelentkeztem a Péternél. Előrelovagoltunk a szakasszal jó másfél-két kilométert, egész úton erdő mellett mentünk, úgy négy óra tájba beértünk Marcsihina Budára. Füstös, árválkodó és üszkös gerendák és asszonyok fogadtak bennünket, mert férfi az csak gyerekszámban volt. Megvetéssel fogadtak bennünket a falu közepén. Pázmány Péter szerint itt valamikor csúnya harcok lehettek, hogy a falu romba dőlt.- Tudod, hogy kik tüzelték fel ezt a falut? - kérdeztem.- Nem tudom - felelte a zászlós- Ez a század, amelyikbe most mi vagyunk, csak nem ezek az emberek — feleltem. Pál Antal főhadnagy úr parancsára, még József napkor tavasszal. Mániája volt a gyújtogatás, aztán ha valamelyik faluban megjelentünk, holt biztos, hogy megtámadtak bennünket. Ahogy állandóan gyújtogattunk, úgy álltak bosszút a századon, mert a környéken rajtunk kívül más lovas alakulat nem volt, csak tüzérek. Már kezdett alkonyodni, amikor Hutor Mihajlovszkiba értünk. Akkor ott a 22-esek és a 46. gyalogezred tartózkodott. Hutor Mihajlovszkiban volt egy lerombolt cukorgyár, oda voltunk beszállásolva. A két hatalmas raktárépület még tele volt romhalmazzal, előbb a romokat el kellett takarítani, csak úgy tudtuk a lovainkat bekötni. Mi pedig a lovak felett rendeztük be a szállásunkat. A tisztek egy irodaépületbe szállásoltak el. Két napot töltöttünk Hutor Mihajlovszkiban, hajnali háromkor riadó! Nem tudtuk elgondolni, hogy mi történt, amikor körülnéztünk néma csend uralkodott, csak annyi időt adtak, hogy a lovakat megzaboltuk és mi is felvételiztük 145
