Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
X. rész. 1942 júliusától
- Annak a keze van eltörve!- Gut! - a német csak mondta.- Arra meg nem is lehet ráismerni úgy összezúzta magát! Összetörtétek ezeket a drága Pul- mann kocsikat! - természetesen, ezt mind magyarul mondta. A német egy árva szót sem értett, megint csak azt mondta:- Gut! Erre a szakaszvezető behúzott a németnek akkorát, hogy az álkapcsa eltörött. Mire a magyar százados magához tért az esemény felett, addigra a szakaszvezető eltűnt. Keresték, de nem találták meg. Mindnyájunkat beterelték a váróterembe. A németek bezárták mind a két ajtót, senkit nem engedtek ki. Azt mondták, hogy addig nem mehetünk tovább, ameddig nem adjuk ki azt, aki a német tisztet megütötte. A katonák ezzel nem sokat törődtek, mert azt gondoltuk, hogy annyival később érünk a frontra. Tudtuk, hogy sokáig nem tartanak bennünket, csak addig, amíg a szerelvényt össze nem állítják. Meg hát enni is kellene adni, így inkább reggel elindították a szerelvényt. Kaptunk egy másik mozdonyt, és az összetört személykocsik helyett, tehervagonokat adtak. Reggel a szerelvény elindult, másnap délután érkeztünk Koronyevóba. Aznap már nem mentünk tovább, mert a vicinális csak nappal és fegyveres kísérettel közlekedett. Fennállt a veszélye a partizán támadásnak, a 40 kilométeres útnak a fele erdőn vezetett keresztül. Csak reggel indultunk Vorozsbára, addig az állomáson voltunk, mert nem akartunk a katonaszálláson a tetűfészekben aludni. Másnap délre megérkeztünk Rilszkbe. Volt egy zsák csomagom, a földieknek vittem, aztán mindegyik csomag egy kicsit nagyra sikeredett. Hiába mondtam, hogy ne legyen nagy, mert másnak is kell vinni, azok az asszonyok, akiknek a férje vagy a fia kint volt, az elküldte volna talán a házat is neki. Nekem már nem volt, mert elosztogattam az úton a lengyeleknek. Egy csomag a Szitás Lalié, megmaradt, mert mire megérkeztem, ő már akkor kórházban feküdt sebesüléssel. így az ő csomagját nem tudtam átadni. Ezért elvittem a századoshoz Csernác- kéba. Mikor Ráporti Imre főhadnagy meglátott, névről szólított, mert ismert, hisz sok harcban együtt voltunk.- Nincs ám a földid, kórházban van, megsebesült!- Főhadnagy úr! Csomagot hoztam neki - mondtam. - Legyen szíves, adja át a rajának.- Add át te! Most éppen pihenőben vannak. De akkor már más volt a rajparancsnok. Különben a raj is ismert. Mondtam neki mikor üdvözöltük egymást:- Hoztam egy csomagot, a gazdája nem veheti át, hát fogyasszátok el egészséggel! Elbúcsúztam tőlük és sokáig nem találkoztam velük, csak a visszavonulás alatt, jól megfogyatkoztak. Lóra ültem és lassú ügetésben visszaindultam Rilszk városába. Amíg mi szabadságon voltunk, a századnál is változás történt. A második turnus előtte való nap ment haza, velük ment Toszt főhadnagy és Bagoly zászlós is. A Bagoly Csöpi helyett jött egy hadnagy. 1921-ben volt utoljára katona, civilben ügyvéd, és a harcászathoz annyit sem értett, mint tyúk az ábécéhez. És ilyen emberre bízták 48 főnek az életét. Csak urizálni szeretett, és ha valaki csomagot kapott, a pálinkát mindenkinek le kellett adnia. A helyettese egy tovább szolgáló szakaszvezető volt, a vezetékló parancsnok Kalmár Géza, Óvárról. Akik adtak neki italt, azokat szolgálatba nem osz143
