Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
IX. rész. 1942. január. Jelinói erdő
tam a Virradatot és eszeveszett vágtába kezdtem. Csak úgy porzott a hó, ahogy a ló vágtázott. Bevált a csel, egyszerre elkezdett két Maxim géppuska is kelepelni. A golyók igen közel jártak, arra gondoltam, hogy csak a lovamat el ne találják, mert a huszár ló nélkül semmi. Közben azt is elárulták, hogy aknavetőjük is van, mert az oroszok egy emberre is szívesen lőttek aknavetővel. Szerencsésen visszatértem az erdő szélére, ahol már a szakasz várt, hiszen mindent láttak. Ezt a módszert az egész század átvette, mert ha nem voltak figyelmesek, a terepkutatókat bizony hamar lelőtték. Amikor visszatértem, a hátaslovakat hátraküldtem biztonságos helyre, egy hírvivő pedig a századparancsnokhoz ment a jelentéssel. Mi addig felfejlődtünk és mindjárt támadásba is lendültünk. A támadást mi csak provokáltuk, hogy megtudjuk a valóságban milyen erővel állunk szembe. Ahogy a század megérkezett, azok is felfejlődtek, jó széles arcvonalat létesítettünk. Pál Antal szemrevételezte a terepet, mindent megmagyaráztam, hogy körülbelül hol állnak az oroszok, hol tapasztaltam a nehéz fegyvereiket. Nekünk a két géppuska, meg a hét-nyolc golyószórón kívül más nehézfegyverünk nem volt. Jól megfigyeltük a tűzifegyvereiket és foszforos lövedékkel megpróbáltuk meggyújtani a környéket. Volt is ami sikerült, aztán szökellve 5-6 métert mindig haladtunk előre. Természetesen olyankor fokozottabban tüzeltünk. Közben az oroszok nem csak géppuskával lőttek, hanem oda-oda engedtek egy-egy aknát is. Már megtettük a fele távolságot, még se sebesültünk, se halottunk nem volt. Déltájban balkéz felől erős harci zaj támadt, mindjárt tudtuk, hogy megérkezett a gyalogság. Akkor még nem tudtuk, hogy melyik ezred, de az nem is volt fontos. A fontos az volt, hogy a támadás más oldalról is megkezdődött. Ahogy a gyalogság a támadást megkezdte, rögtön csökkent a ránk nehezedő nyomás, fokozottabb erővel tudtunk előre menni. Először a faluszélen egy gyümölcsöshöz értünk, de egy golyószóró erősen megakasztott minket. Nem tudtuk pontosan megállapítani a tűzfészket. Egy rajt otthagytunk, amelyik ott a kertben állandóan, lekötötte a golyószórót. Aztán a másik rajjal megpróbáltunk jobbról, egyik fától a másikig szökdécselve, oldalba kerülni. Mikor az első rajnak sikerült a golyószóró oldalához érni, a golyószórót felénk fordították. Elkezdtek minket lőni, mi meg vissza, ezalatt a mieink, majdnem a házig jutottak. így az oroszok két tűz közé kerültek, és ezután már csak egy-két géppisztolyból pattogattak egy-egy sorozatot. Addig amíg mi a gyümölcsösben elakadtunk, a század a főútvonalon bevonult a faluba. A kerteken keresztül mi is bevonultunk, a falu közepét megtisztítottuk, de tovább nem mentünk, azt gondoltuk, hogy az oroszok elvonultak. így beszállásoltunk, az őrséget is felállítottuk. Megérkeztek a 48-as gyalogosok, Bauman István alezredes parancsnoksága alatt, aki elkezdett ordítani:- Hol a századparancsnok ? Ki engedte meg, hogy elszállásoljunk itt ? A kiabálásra kijött a mi századparancsnokunk. Az alezredes mindennek elmondta, hogy mertünk beköltözni, mikor oda az ezred fog beszállásolni. A huszárok pedig menjenek a falu északkeleti oldalára. Feldobtuk a nyerget a lovakra, de a hevedereket meg sem húztuk rendesen. A felszerelést csak úgy a vállra akasztva megindultunk. Bal kéz felől volt egy mellékutca, azon bementünk. Csak egy sor ház volt, jobb kéz felől egy befagyott tó. Alig mentünk 500 métert, először egy lövés, majd még egy, aztán egy rövid sorozat, aztán még egy. Kénytelenek voltunk felszerelkezni, és a lovainkat hátraküldeni biztonságos helyre. Ahogy ott feküdtünk, annak a háznak a kapujából kinézett egy asszony, abban a pillanatban, ahogy az ajtót kinyitotta, össze is rogyott Odakúsz117
