Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
IX. rész. 1942. január. Jelinói erdő
Toszc főhadnagy, azt mondta, hogy erről egy szót sem szabad szólni, inkább bíztatni kell a legénységet, hogy a segítség meg van Ígérve és hamarosan megérkezik. Pál Antal eligazította a szakaszparancsnokokat és a helyetteseket eligazította egy égő ház tövében. Megmondta, hogy a századnak át kell törni, mert úgy néz ki, hogy már nem állunk nagy erővel szemben. Nekem külön kiadta a parancsot, hogy két rajt hagyjak hátul biztosításra és a géppuskát küldjem előre, mert ott nagyobb szükség van rá. És gondoskodjak a sebesültek elszállításáról. Mondtam a főhadnagynak, hogy én arról már gondoskodtam, de csak két lovunk van, szánkó az van elég. Ha nincs ló, akkor emberek fogják húzni a szánkót, de a sebesültek nem maradhatnak itt. Majd ha útközben találunk lovat, akkor befogjuk. Március elsején reggel sikerült áttörni a vonalat, tíz darab lovat is zsákmányoltunk.. Szénát raktunk a szánkóra, és arra tettük a sebesülteket. Aztán megindultunk nyugati irányba, 12 kilométerre Bánicsiba, oda vonultak vissza az alakulatok. Gyalog mentünk, mert a lovaink nem voltak velünk. Lassan tudtunk csak haladni, mert a hó is nagy volt. Tizenegy óra tájba értünk Bánicsiba. Először a harccsoport-parancsnokságot kerestük, hogy a sebesülteket leadjuk. Az iskolába irányítottak bennünket, nem valami szívderítő az a látvány, ami ott fogadott. A sebesültek, mint a heringek, úgy feküdtek a padokban, igaz széna volt alattuk. A legnagyobb bajt az okozta, hogy csak két orvos volt, azok meg nem győzték a kötözést. Nemcsak kötözni, hanem sok esetben műteni is kellett. Elég szűkös volt a hely, mert közel 160 sebesült volt összezsúfolva. Közben mi is hordtuk be a mi sebesültjeinket. Megérkezett Bauman István alezredes, Szekeres alezredessel, és megnézték a sebesülteket. Szekeres alezredes állomány nélküli törzstiszt volt, a mozgósításkor hívták be. Megálltak az ajtóban, egy darabig nézték a sebesülteket, az egyik jajgatott, volt aki imádkozott, de nem kevés volt azoknak a száma, akik a vezetést szidták, meg Horthyt. Mondták, hogy nekik nem volt semmi bajuk az oroszokkal, csak a Horthynak, meg az uraknak. Kerestem Berczeliéket, de már nem találtam, őket már elszállítottak Gluhovba. Ott volt tábori kórház, egy sebesültszállító hordta oda az embereket. Már az utolsó sebesültet vittük be, amikor Szekeres alezredes azt mondta Bauman alezredesnek:- István! Mondtam neked, kérjünk tüzérséget! Tudod mit tettél? Tönkretetted az ezrede- met! Baumann nem szólt semmit, megfordult, és elment. Szekeres alezredes bement a sebesültek közé, és majdnem mindenkihez volt egy-két vigasztaló szava. Ezután Bauman hamarosan ezredes lett. Szekeres alezredest nagyon bántotta a veszteség, mert a legnagyobb veszteséget a 32-esek szenvedték el. A sebesültek átadása után mi is elszállásoltunk a nekünk kijelölt utcarészbe. Abban a házban, ahová én mentem, éppen egy várandós fiatalasszony feküdt azon az ágyon, amelyikre én csak lábtól ledőltem. A többiek meg vittek be zsupszalmát, és arra feküdtek. Borzasztó fáradt volt mindenki, úgy, ahogy voltunk, ledőltünk és elaludtunk. Az volt a szerencse, hogy a lótartók a lovainkat ellátták. Amikor felébredtünk, a fiatalasszony megszülte a gyereket anélkül, hogy valamelyikünk is észrevette volna. Másnap reggel alig tudtunk menni, amikor a csizmát levetettük, láttuk, hogy a lábujjaink és a talpszélé, a sarok egyiknél jobban , a másiknál kicsit gyengébben meg van feketedve a fagyástól, így megint sokan kórházba kerültek. A mi bőrbakancsunk, meg a csizmánk, a hazai, a magyar télnek felelt meg. Az a fagykenőcs, amit adtak, nem védett meg 115
