Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
IX. rész. 1942. január. Jelinói erdő
- Nem érdekel! Parancsot végre kell hajtani! Elmehetsz! Letisztelegtem és kimentem egyenesen a szakaszhoz. Szóltam Németh Gézának a második és a harmadik rajparancsnoknak:- Azonnal nyergelni!- Mi van? - kérdezték. Hova megyünk? Mondtam a falu nevét, mindenki ismerte, többször voltunk már ott. Mikor készen voltunk, ismertettem a feladatot és mindjárt mondtam, hogy nagyon rosszul érzem magam a magas láztól. A két rajparancsnok mindjárt azt mondta, hogy a lovamat nyergeltessem le, fogassam be a szánkóba, és azzal menjek. Feküdjek le, raktak rá szénát, arra feküdtem, jól betakartak. A két rajparancsnok vállalta, hogy a rajokat ők elvezetik. Az egység megindult, a hó pedig még mindig nagy pelyhekben esett, a lovak ügetésbe mentek, rúgták a friss havat. Pintér Karcsi ment elöl, Németh Géza pedig a szánkó mögött. Egy óra múlva már ott is voltunk a falu előtt, megálltunk és figyeltünk, hogy nem látunk-e vagy hallunk valami mozgást. De a faluban néma csend volt, semmi mozgást nem észleltünk. Óvatosan közelítettünk. Amikor beértünk Pintér Karcsi - különben mind a két rajparancsnok tizedes volt - negyedmagával végiglovagolt a falun, de semmi különösebbet nem észlelt. Még csak csapás sem volt, hogy megtudtuk volna, merre mentek, mert hát a frissen esett hó betakarta a nyomokat. Lassan, biztosítva megkerestük a milicisták szállását, itt már én is leszálltam a szánkóról. Az ajtók sarkig tárva, a telefonvezeték széjjelszaggatva, a telefon összetörve. A pádon egy dobtáras géppisztoly hevert, üresen. A házban egy lelket sem találtunk. Még a padlást is megnéztük, de ott sem volt senki. Bementünk az egyik szomszédba egy idősebb asszony meg egy fiatal volt a házban, két kisgyerek aludt valami ágyfélén. Nagyon megijedtek, amikor felzörgettük őket és bementünk. Az öregasszonyt megkérdeztük, hogy nem tudja-e hol vannak a milicisták. Az asszony azt mondta:- Ügy nyolc óra tájban a partizánok megtámadták őket és elvitték valamennyit.- Sokan voltak a partizánok? - kérdeztem.- Kilenc milicista volt - felelte az asszony. Azután már tovább nem kérdeztük, de az asszony még utánunk szólt:- A partizánok sokan voltak. Megköszöntem az asszonynak a tájékoztatást, mi pedig visszaindultunk Gorodnyára. Már vagy 5-600 métert mentünk, amikor kézifegyverekből ránk tüzeltek. Szerencsére senkit sem találtak el. A tüzet mi nem viszonoztuk. Egyrészt azért mert a milicistákat kiszabadítani már úgysem tudtuk volna, másrészt a két raj kevés lett volna, hogy a túlerővel szembeszálljunk vagy felvegyük a harcot. Meg az idő is kedvezőtlen, és a láztól alig láttam már. így jobbnak láttuk, ha visszamegyünk. Reggel lett, mire Gorodnyára visszaértünk. Egyenesen Pál Antal főhadnagyhoz mentem jelenteni, hogy mit tapasztaltunk. Mikor a jelentést leadtam, a főhadnagy azt kérdezte:- Mi van magával? Majdnem összeesik!- Rosszul érzem magam, nagyon lázas vagyok.- Akkor menjen és feküdjön le! A zászlós úrnak majd megmondom, hogy adjon magának pár nap szolgálatmentességet.- Köszönöm főhadnagy úr! 108
