Homo Ludens I. - Győri Tanulmányok. Tudományos Szemle 26/2002 (Győr, 2002)

Katona Csaba: A „nemzet bárója", aki már életében legenda lett

Katona Csaba A „nemzet bárója", aki már életében legenda lett A pátoszra olyannyira fogékony 19. század Magyarországa bővelkedett a nem hivatalos, ámde közkeletű címek, rangok, elnevezések adományozásában és használatában. Nem volt ez szigorúan magyar, vagy e századi sajátosság — elegendő e helyt csupán a cremonai Paganinire, az „ördög hegedűsére", esetleg Bismarckra, a „vadkancellára" utalni, vagy Napóleon seregének két tábornokára: Murát volt a „legvitézebb huszár", míg Ney a „bátrak bátra" — de a magyar történelem eme évszázadát mégis sajátosan jellemezte az, hogy egy-egy közismert személyiségre rövid, ámde találó titulussal utalt a róluk beszélő. Ezek a többnyire jelzős vagy birtokos szerkezetbe foglalt elnevezések a kor tájékozottabb, olvasottabb rétegek közé tartozó embere számára egyértelműen jelezték, hogy kire gondol a beszélő. Érdemes ennek igazolására néhány máig közismert példát felhozni. Köztudott, hogy gróf Széchenyi István volt a „legnagyobb magyar", hasonló kaliberű politikai ellenlábasa pedig „Kossuth apánk" (majd száműzetésében: a „turini remete"), nemzedékük harmadik politikus óriása Deák Ferenc, a „haza bölcse". De kortársuk, és az 1848-49. évi szabadságharc küzdelmei során harcostársuk volt Noszlopy Gáspár, a „19. század legbátrabb embere", gróf Andrássy Gyula, a párizsi szalonokban Világos után hazatértéig olyannyira közkedvelt „szép akasztott", vagy Guyon Richárd a „branyiszkói hős". Az ellentáborban pedig ott találjuk a véreskezű Július von Haynau bárót a „bresciai hiénát". Az ilyen — hol erőltetett, hol közhelyes, hol igencsak találó — elnevezések azonban nem csupán a politikusokat jellemezték. Gondoljuk csak gróf Sándor Móricra az „ördöglovasra", aki e néven Kálmán Imre egy operettjének is címszereplője lett, a „nagy mesemondó" Jókai Mórra, a „nagy palóc" Mikszáth Kálmánra vagy Eötvös Károlyra a „vajdára". Ezekben az elnevezésekben közös, hogy szinte mindegyik valami rendkívülire, kiemelkedőre utal. Vagy a jelző (legnagyobb, nagy, legbátrabb), vagy birtokos szerkezet esetén valamelyik főnév (hős, mesemondó, bölcs), esetenként a szóösszetétel mindkét eleme egyértelművé teszi, hogy nem hétköznapi emberekről, nem hétköznapi tulajdonságokról van szó. Ez igaz még Haynau fentebb idézett elnevezésére is, a bresciai hiénára, hiszen a rendkívüli, a mindennapi felett álló nem feltétlenül pozitív értelemben kiemelkedő. „Mert a nemzet tartotta el" A 19. századi politika és közgondolkodás egyik vezérfonala volt a nacionalizmus, a nemzeti érzés fogalma, gondolata. Nem csoda tehát, ha a fenti elnevezések között több olyan is található, amelyik a hazára, hazafiságra, nemzetre utalt, sőt akadt olyan is, amelyikben a nemzet szó maga is szerepel. Ki ne tudná még napjainkban