Bűn és bűnhődés II. - Győri Tanulmányok. Tudományos Szemle 24/2001 (Győr, 2001)

KŐFALVI TAMÁS: A HATALMASKODÁS BŰNE A KÖZÉPKORBAN

szankciókról először az 1298. évi törvényben történt rendelkezés. Eszerint a hatalmaskodókat kiközösítéssel kellett sújtani (9. te), csakúgy, mint az őket támogatókat és védelmezőket is (19. te). Az egyházi jellegű büntetés mellett azonban már a 13. század végi törvénykezési gyakorlatban felbukkant a későbbiekben általánossá vált büntetési tétel: a javak és jószágok elkobzása, amelyekből a károsultnak jóvátételt kellett adni, a fennmaradó rész pedig a királyra szállt (5. tc. 3. §). Emellett az illető nemesi rangját is elvesztette. A hatalmaskodás büntetésének szabályozása szempontjából - csakúgy mint fogalmának meghatározása terén - a 15. század időszaka volt a döntő. Ezen belül, a büntetési tételek kiszabása kapcsán is kiemelkedő jelentőségű a hatalmaskodási esetek tipizálásának Mátyás király által életre hívott rendszere, mert ezt követően a büntetések a nagyobb, illetve a kisebb hatalmaskodások kategóriái szerint oszlottak meg. Ezt megelőzően a leggyakrabban említett büntetés a jóvátétel adása, az okozott károk megtérítése, illetve a teljes jószágvesztés volt.

28 A nagyobb és a kisebb hatalmaskodások jogi kategóriáinak elkülönítése azonban plasztikusabbá tette a képet a büntetési tételek terén is. A nagyobb hatalmaskodások büntetése a fő- és jószág vesztés

29 lett, amelyet legrészletesebben a Hármaskönyv ismertet. Már a II. könyv 26. cikkelyének 5. §-a is egyértelműen rögzíti, hogy a nagyobb hatalmaskodást elkövető nemeseket és a bűncselekményben részt vett, név szerint említett jobbágyaikat fő- és jószágvesztésre kell ítélni.

30 A főbenjáró ítélet kiszabhatóságának körét a 42. cikkely határozza meg. Eszerint főbenjáró ítéletet csak a nemesi házak megtámadása, nemesek megölése, megverése, megsebesítése, törvénytelen letartóztatása, illetve bármely nemesi jószág vagy tartozékainak elfoglalása esetében lehet kimondani (5. §). Nem alkalmazhattak azonban ilyen súlyú ítéletet nőkkel és egyházi személyekkel szemben, még ha nagyobb hatalmaskodást követtek is el. Őket csak teljes vagyonelkobzás, illetve a főváltság

31 megfizetésének büntetése sújtotta.

32 A hatalmaskodást elkövető egyházi személyek elmarasztalását más ságdíja: feleséggyilkosság elkövetése miatt a tettesnek, ha ispán 50 tinó, ha vitéz 10, ha pedig közszabad 5 tinó vérdíjat kell fizetnie (14. te.). Ha közrendű ember leányt rabolt 5 tinót fizetett (25. tc. 1. §). Ha szolga közszabadot ölt, ura 110 tinóért válthatta meg (37. tc). 28 Zsigmond király 1435. évi I. dekrétuma 9. tc. 3. és 5. § (CJH 251.) 29 A fő- és jószágvesztés viszonyát illetően lsd. TIMON Ákos: Magyar alkotmány- és jogtörténet. Bp., 6

1919. 432-434. 30 A jószágvesztés a középkorban nem jelentett tényleges konfiskációt, mindössze a vagyon értékének megfelelő pénztartozás keletkezett, amelynek megtérítését a vagyon zálogolása volt hivatva biztosítani. A záloggá vált vagyont azonban akár az elítélt hozzátartozói is magukhoz válthatták. BÉLI, 1996. 79. 31 A főváltság eredetileg a megölt emberért adott anyagi jóvátétel, vérdíj volt, amely a későbbiekben a fővesztést helyettesítő váltságbüntetéssé alakult át. BÉLI, 1996. 78. 32 A nőket is lehetett főbenjáró ítélettel sújtani, ha gyenneküket, férjüket vagy szülőjüket megölték, ez azonban más jogi kategóriának, hűtlenségnek minősült. (HK II. 43. tc. 5. §) Egyházi személyeket felségsértés, hűtlenség, illetve előre kitervelt gyilkosság vagy rablás bűne miatt lehetett fő- és jószágvesztésre ítélni (HK II. 44. tc), ezek azonban főbenjáró közbüncselekménynek és nem magánbüntettnek számítottak.