Bűn és bűnhődés II. - Győri Tanulmányok. Tudományos Szemle 24/2001 (Győr, 2001)

KISS ANNA: „REPÜL A NEHÉZ KŐ: KI TUDJA, HOL ÁLL MEG" ? (Bünös-e Toldi Miklós?)

A „ne ölj", „ne lopj" bibliai parancsát természetesen koronként eltérően értelmezték. Más szabályozás érvényesült az elit esetében és más akkor, amikor alsóbb népcsoportokhoz tartozók vagy éppenséggel a társadalom perifériájára szorulók közül követte el valaki a bűncselekményt. Az Anjou uralkodók idején a királyi hatalom közjogi felfogásának alapelve érvényesült. Ennek hátterében a patrimoniális monarchia megszűnése és egy új társadalmi tagozódás létrejötte állt. Az Árpád-házi királyok által eladományozott földbirtokok és a királyi vármegye rendszer megszűnése azzal járt együtt, hogy megváltozott a királyi hatalom alapja is. Az ország első embere elveszítette az ország legnagyobb földesura címet, és azért, hogy hatalmát megőrizhesse, igyekezett azt új alapokra helyezni. A királyi hatalom ettől kezdve mindinkább absztrakt formát öltött. A „király" szó mint jelképes fogalom egyet jelentett a joggal. így minden jogsértés egyben a király megsértését is jelentette. Az állami büntetőigény érvényesítése így vált lehetővé a jogéletben. A király a bűnösök ellen bármikor felléphetett. Nem volt szükség a sértett beleegyezésére sem, sőt annak akarata ellenére is eljárhatott. Ugyanakkor arra viszont nem vállalt kötelezettséget, hogy ezt a jogot mindig gyakorolni fogja. A király tehát csak a bűnüldözés monopóliumát sajátította ki anélkül, hogy annak kényszerét is magára vállalta volna. A hivatalból való eljárás - az officialitás - elve így alkalmasnak tűnt a politikai hatalom megerősítésére. Emellett viszont még nem épült ki az officialitást valójában érvényesítő hivatalos bűnüldöző szervezet. A király által képviselt állami büntetőhatalom alakította azokat a szabályokat, amelyek a felelősségre vonás rendjét meghatározták. Míg az Árpád-ház idején a rang és a vagyon együtt döntötte el az egyén társadalomban betöltött szerepét, addig a „vegyesházbéli" királyok esetében a vagyontól függetlenül az „egyazon nemesi jogok" elve érvényesült. Nagy Lajos 1351. évi törvényének 11. cikke kimondja, hogy „ugyanazon nemeseknek kérésébe is beleegyeztünk: hogy az ország határai közt lakó valódi nemesek, még az országunk határai közt fekvő hercegi tartományban lévők is, mindannyian ugyanazon egy szabadsággal éljenek és azonos szabadságnak örvendjenek". Az immunitási jogok következtében kialakult privilegizált státusnak megfelelően megkettőződött hazánkban a jogszolgáltatás. Más bíróságok más jogszabályok alapján döntöttek nemesek, illetve jobbágyok ügyeiben. Egységes büntetőjogról ebben a korban tehát még nem beszélhetünk. Mindemellett a jogi partikularizmus is jellemezte hazánk jogrendszerét. Az első büntető törvénykönyvet csak a XIX. században, 1878-ban alkották meg. Bár ezt megelőzően, a Szatmári béke után, a megváltozott büntető jogpolitika következtében megindultak a magyar országgyűlésen a kodifikációs munkák, amelyeknek eredményeként több törvényjavaslat is született (az 1712. évi plánum, az 1795. évi javaslat, az 1827. évi elaborátum és az 1843-as javaslat). A szabadságharc leverése után hazánkban az 1803-as osztrák „Strafgesetz", majd az 1852. évi „Strafgestzbuch" szabályai érvényesültek.