Bűn és bűnhődés II. - Győri Tanulmányok. Tudományos Szemle 24/2001 (Győr, 2001)
HORVÁTH PÁL: A MEGKÉSETT POLGÁRI ÁTALAKULÁS IDŐSZAKÁBAN
A kancellár által benyújtott javallatokat például a két tábla egyidejűleg, de egymástól elválasztva tárgyalta. Ahhoz pedig, hogy az uralkodói akaratot akárcsak némileg is módosítani okkal remélhették, egységes elhatározásra kellett volna jutniuk. Üzenetek és egyezkedések, illetve az úgynevezett együttes ülések szolgáltak tehát eszközül arra, hogy az eleve kompromisszumot kifejező állásfoglalás végre az „alázatos felirat"-ban megszülethessek. Valójában tehát a két tábla választott képviselői csak panaszaikkal és kívánalmaikkal járulhattak az országgyűlés elé. A netán megfogalmazott, (elfogadott) alázatos felirat pedig ismét csak a kormányszékek, illetve az államtanács — fontosabb esetben az államkonferencia — elé került, így a bonyolult — szinte középkori jellegű — procedúra végén született a „kegyelmes királyi elhatározás", amely felett az ismétlődő rendi ellenállás esetén kezdődött elölről a véget nem érő eljárás. Végezetül tehát csak a rendekkel egyeztetett királyi elhatározás közreadása nyomán kerülhetett sor az adott kérdés törvényi szabályozására, illetve annak a kihirdetésére. Nagyjából a felidézett rendi országgyűlési munka útvesztői álltak rendelkezésre tehát, hogy a magyar liberális ellenzék reformkívánatai (illetve ezek sorában a nemzeti nevelés ügye is) végre törvényes szabályozást nyerjen. Valójában persze nem a polgári értelemben vett tanszabadság megteremtésének az igénye volt az utolsó magyar rendi országgyűlés célkitűzéseinek egyike, hanem miként már az 1844. évi reformországgyűlésen is, az egyetem szervezeti (illetve gazdálkodási) rendjének a reformja. Előzményként ismeretes, hogy a pestmegyei követutasítások szóltak a Magyar Universitas, „ Európa egyik leggazdagabb egyeteme " megreformálásának szükségességéről, amely mint a nemzeti nevelésügy szerves alkotóeleme kizárólag törvényhozási úton rendezendő. Az 1790-91. évi rendi országgyűlés példájára visszautalva élt tehát az a tágan értelmezett rendi közfelfogás, hogy a magyar egyetem, illetve általában a nevelésügy, mindenkor a törvényhozás tárgyát kell hogy képezze. Az adott esetben pedig a reformországgyüléseken immár nem egyszer megkezdett ügyet kell folytatni (DEÁK), miután e téren is „kilencz százados adósai vagyunk" a nemzetnek. Ebben a patetikus felfogásban persze nyoma sem található még a forradalmi átalakulás szülte tudományszabadságnak, sem pedig az institúciók gyökeres átalakításának. Egyszerűen megismétlődni látszott tehát a korábbi (1843/44. évi) rendi országgyűlés gravaminális felállása, amelyről találóan írták le, hogy „törvényhozásunk van ... ki nem hiszi nézze meg a tanácskozási termeket, de szörnyen csalatkozik, ki azt gondolja, (hogy e termekben a nemzet szabad képviselői ülnek), hogy az ország dolgai itt határoztatnak meg" (EÖTVÖS Egyébként is az ellenzéki liberális nemességnek „még az 1847-i programnyilatkozatok alkalmával (megjelenésük idején) sem volt tiszta fogalma" az institúciók gyökeres átalakításáról. így az országgyűlés megnyitása után röviddel világos volt már, hogy az utolsó magyar rendi országgyűlés sorsául is a történelmileg kialakult inercia marad. Az országgyűlés egyik ülésén nem véletlen kiált fel tehát Csongrád megye követe, mondván, „...megvallom el kell szomorodnom, hogy hat hetek után e teremben most is a felett tanácskozunk váljon ő felségéhez hálánk és
