Bűn és bűnhődés II. - Győri Tanulmányok. Tudományos Szemle 24/2001 (Győr, 2001)

FAZEKAS CSABA: A FÁBER-APÁTI PER A Tanácsköztársaság „vallásügyi likvidáló biztosainak" felelősségre vonása 1920-ban

csak erőltetett magyarázatokkal nyílt lehetőség. („Kir. főügyészként ismételten képviseltem a vádat a közönséges bűncselekményeket elkövető bolsevistákkal szemben. Hivatali kötelességeim teljesítése azonban komoly nehézségekbe ütközött. A felzaklatott közvélemény nyilvános megtorlást követelt..." - emlékezett vissza jellemzően Váry Albert, aki az eredeti vádindítványt szerkesztette, később azonban jogi aggályoskodása miatt épp 1920 októberében, vagyis a népbiztosperek alatt mentették fel a fővárosi főügyészség vezetése alól.) A népbiztos-per terjedelmes vádirata szerint a március 21-i hatalomátvétellel a „felségsértés és a lázadás", a forradalmi törvényszékek és a statáriális bíróságok felállításával „többrendbeli gyilkosságra való felbujtás", a gyárak, üzemek, iskolák, intézmények köztulajdonba való vételével „többrendbeli zsarolást" és lopást", a bankjegykibocsátással pedig „pénzhamisítás" tényálladékát merítették ki. így minősült minden nyilvánosság előtt elmondott beszédük izgatássá stb. is. Mindehhez hozzá kell még venni, hogy ebben a felfogásban mindenki, aki a közönséges bűnszövetkezetnek tekintett Forradalmi Kormányzótanács rendelkezéseit végrehajtotta, abban bármilyen részt vállalt, bűnrészességgel volt vádolható. A tényleges jogi eljárás alatt, mind a nyomozati szakaszban, mind a tárgyalás folyamán érvényesült továbbá, hogy az elítélendő politikai vezetőket a kollektív felelősség elve alapján vizsgálták, vagyis kevéssé az általuk elkövetett konkrét cselekedetek voltak érdekesek, sokkal inkább a Tanácsköztársaság általános megítélése. Vagyis egy népbiztost, illetve alacsonyabb beosztású hivatalnokokat lényegében ugyanazért ítéltek el, függetlenül attól, hogy proletárdiktatúra külügyeit, „szociális termelési" ügyeit vagy épp közoktatásügyét intézték. Az ítélet szövege lényegében sokkal terjedelmesebb formában fogalmazta újra a vádiratban közölteket. A terjedelmesség oka elsősorban a Tanácsköztársaság minősítésével kapcsolatos történelmi áttekintés lett. Az alapelvet a proletárdiktatúra kisebb-nagyobb funkcionáriusaival szemben is érvényesítették. A királyi Curia jogegységi tanácsa például - többek között - 1920 decemberében épp az alapján hozta meg határozatát, miszerint „a proletárdiktatúra szervei és közegei nem közhivatalnokok", hogy az egyik vidéki direktórium 191 lakást rekviráló vezetőit 191 rendbeli zsarolással és magánlaksértéssel vádoltak. („Főbenjáró tévedés tehát a forradalmi erőszak ezen eszközeit a magyar alkotmányjogilag érvényes megbízatásban eljáró közhivatalnoknak tekinteni s cselekményeiket a jogos impériumból folyónak jogszerűnek, tehát büntethetetlennek kimondani." Büntető Jog Tára, 1921. 3. sz.) A jogász társadalom 1920-ban is érzékelte a politika oldaláról érkező nyomásban rejlő veszélyeket. A Jogtudományi Közlöny 1920. 15. számában figyelmeztettek, hogy a gyorsított eljárással csökkent az igazságszolgáltatás színvonala, melyet a társadalom amúgy jogos bosszúszomja amúgy is orientált, egyoldalúakká váltak a nyomozások, a főtárgyaiások előkészítetlenekké, a tanúk megfélemlítettekké vagy épp a magánbosszú eszközeivé. „A hangulatkeltés elvetendő eszköz, kivált szakbíróság előtt, ahol csupa értelmi és nem érzelmi momentumoknak kell a döntő szerepet játszaniuk. Ezzel szemben bolsevik ügyekben majdnem minden vádbeszéd a proletárdiktatúra elleni vehemens kirohanással kezdődik. A vádbeszéd egyik leg-