Bűn és bűnhődés II. - Győri Tanulmányok. Tudományos Szemle 24/2001 (Győr, 2001)
FAZEKAS CSABA: A FÁBER-APÁTI PER A Tanácsköztársaság „vallásügyi likvidáló biztosainak" felelősségre vonása 1920-ban
FAZEKAS CSABA A Fáber-Apáti per (A Tanácsköztársaság „vallásügyi likvidáló biztosainak" felelősségre vonása 1920-ban) A 20. századi Magyarország politikaformálói és közvéleménye több alkalommal is került abba a helyzetbe, hogy egy frissen letűnt (diktatórikus illetve tekintélyuralmi jellegű) politikai rendszer felett kellett ítéletet alkotnia. A korábbi kurzusok feletti általános érvényű, politikai és morális ítéletalkotás vagy megbélyegzés persze nem volt soha nehéz feladat, és az új hatalmak képviselői önmeghatározásukat mindig is az előzőtől való elhatárolódásra építették. (így volt ez az első világháború utáni forradalmak, a Horthy-rendszer, a második világháborút és a nyilas rémuralmat követő demokratikus epizód idején, majd az 1989-es rendszerváltás után stb. is. Bár megjegyezzük, a dilemma bizonyos pontokon hasonlított a korábbi magyar történelemben a forradalmak, társadalmi mozgalmak résztvevőivel szembeni megtorlásokhoz.) Sokkal komolyabb dilemma elé állította a frissen hatalmi pozícióba kerülteket az, hogy miképpen számoltassák el az éppen megbélyegzett „rossz" rezsim nemrég még meghatározó politikai személyiségeit. Vagyis azt, hogy egy letűnt rendszer általános erkölcsi megbélyegzését hogyan ültessék át a jogalkotás illetve a jogalkalmazás gyakorlatába, más szavakkal: a megbocsátás és a megtorlás közötti széles skálán milyen álláspontot foglaljanak el és mondassanak ki a bíróságokkal ennek megfelelő ítéleteket. A büntetőjogi értelemben vett politikai ítéletalkotás pedig bonyolult kérdéseket vet föl: milyen jogi és politikai koncepciók játszottak szerepet a tárgyalásokon, milyen erkölcsi dilemma fogalmazható meg egy letűnt diktatúra képviselőivel szemben, illetve, hogy a volt rendszer kiszolgálóit milyen mélységig és milyen súlyosságú ítéletekkel kell sújtani. A katonai cselekményekért közvetlen felelősséggel tartozók felé még viszonylag egyszerűbb volt az ítéletalkotás, hiszen cselekedeteik megítélése és a közvélemény morális nyomása is egyszerűbben kezelhető, még a „csak parancsot teljesítetf'-típusú érvelések ellenére is. A dilemma egyre inkább erősödött, ha valamely szóban forgó diktatúrának nem egy kiemelkedő vagy véreskezű személyisége felett kellett ítélkezni, hanem az eseményekkel gyakran inkább sodródó, mint azt ténylegesen irányító figurájának (középvezetőnek vagy éppen valamely vidéki végrehajtó közegnek stb.) viselt dolgait kellett a büntetőjog eszközeivel mérlegelni. Alábbi - jórészt forrásszemelvények összefüzéséből álló - dolgozatunkban ezen 20. századi jog- és politikai erkölcs-történeti esetek egyikét, az 1919-es Tanácsköztársaság „vallásügyi likvidáló biztosainak" felelősségre vonását szeretnénk felidézni. A Fáber Oszkár és helyettese, Apáti György ellen folytatott per nemcsak