Márfi Attila: Ahol Thália hosszasan időzött. Fejezetek Győr színjátszásának 1850 és 1945 közötti történetéből - Győri Tanulmányok Füzetek. Tudományos Közlemények 19/2019 (Győr, 2019)
A 20. SZÁZAD ELEJÉNEK ÉRTÉKTEREMTÉSEI
A színmű Győrött az operettel hasonló arányban játszották a színművek különböző típusait. Azt viszont ki kell emelnünk, hogy gyakrabban kerültek műsorra a könnyedebb, olykor pikánsabb műfajok. Csak az úgynevezett stagione korszakban láthatták Győrben is a modern színműirodalom egy-egy gyöngyszemét, például Hauptmann, Ibsen vagy G. B. Shaw műveit. A színmű más néven komoly dráma (dráma sérieux), avagy középfajú dráma, drámai műfajtípus, amely a tragédia és a komédia között helyezkedik el. Komoly mondanivalóval és cselekménnyel rendelkezik, de befejezése nem tragikus. A súlyos konfliktus a hős elbukása nélkül oldódik meg; hangulata változatosabb, a részletekbe pedig több komikum vegyül; a köznapibb jellemek lélektani fejlődése részletezően kidolgozott. Általános értelemben a dialógusban írt színjátékszövegeket értjük alatta. Már a híres görög drámaíró Euripidész egy-két tragédiája, illeve Terentius néhány vígjátéka is hordozta a fenti stílusjegyeket. Dramaturgiai fogalomként azonban csak a 18. században határozta meg Denis Diderot, aki áramé sérieuse, azaz komoly drámának nevezte. O maga is írt példáknak A családapa és A törvénytelen fiú címmel ilyen műveket. Ezek komoly színpadi sikert nem hoztak ugyan, de hatással voltak a szakirodalomra, így például a német Gotthold Ephraim Lessingre (a Hamburgi dramaturgiában), Goethére, vagy legelőbb francia kortársára, Beaumarchais-ra, aki a Figarókomédiákon kívül több komoly, sikeres színművet is írt. Egyik változata a népéletet bemutató középfajú dráma, a népszínmű. Másik gyakori változata a társalgási színmű (régebbi magyar nevén társalkodóvígjáték), ami a 19. századi francia romantikából terjedt el, és amelynek nemzetközileg is számon tartott magyar képviselője Molnár Ferenc. A dráma Mind a műfaji gazdagság, mind a drámaírói formanyelv megújítása szempontjából meghatározó jelentőségű a francia klasszicizmus drámairodalma. Ezen belül is elsősorban Jean Racine, Pierre Corneille és Moliére (Jean-Baptiste Poquelin) munkássága. Ugyancsak meghatározóak Nicolas Boileau-Despréaux dramaturgiai írásai, melyekben lefekteti a francia klasszicista drámaírás alapelveit. Szigorúan ragaszkodnak az Arisztotelész szerint megfogalmazott hármas egység elvéhez, tehát a hely—idő—cselekmény egységéhez: rövid időn belül egy helyszínen történik az egy szálon futó cselekmény. A klasszikus szabályokhoz való ragaszkodás, amilyen a hármas egység elve is, erősen befolyásolta a színművek sajátosságait: mély szenvedélyeket rejtő nyugalom és összefogottság, kristálytiszta stílus és szerkesztésmód, formai és gondolati tisztaság jellemezte a műveket, melyekben többnyire a szenvedélyek, konfliktusok végső kirobbanását jelem tették meg. Az emberi lélekbe fordítja a tekintetet. A drámákban jellemző szereplő a bizalmas, akinek majdnem mindenki elárulja kis titkait, és nagyban irányítja a cselekményt tanácsaival. A klasszicizmussal szembeszálló drámairodalom alapjait Denis Diderot, később pedig a drámaíróként is jelentős Gotthold Ephraim Lessing fogalmazza meg. 135
