Torma Attila: Győr a II. világháború sodrásában - Győri Tanulmányok Füzetek. Tudományos Közlemények 15/2014 (Győr, 2014)
EPILÓGUS
EPILÓGUS A vés2korszak győri története a dokumentumok, korabeli újságok elolvasása után lassan kirajzolódott előttem. A lakosság évtizedes manipulációja rendkívül mélyen beásta magát a lelkekbe. Az ideológia, miszerint, mi jobbak, okosabbak, erősebbek vagyunk másoknál, elvezetett oda, hogy világbajnoki aspiránsok lettünk a gyűlöletben. Elhittük, hogy ezen az ideológia alapján már jogunk is van elvenni azt, ami a másé. A hatalom persze megerősítette ezt az érzést, azzal hogy a keresztény fajtiszta magyar életbiztonságát a fizikai javak biztosításával megerősítette. Biztos munkahely a családfőnek, biztos megélhetés a családnak, nem dúskálva, de minden nap volt mit az asztalra tenni. Nem kellett érte a munkán kívül mást csinálni, mint elfogadni és harsányan visszhangozni a hivatalos politikai frázisokat. Dicsőség volt a frontra menni, elismerés övezte a halálba menők bátorságát, megbecsülés járt a fiaikat elvesztő anyáknak, a hivatalos kommunikációban. 1944. április 13-án a bombázás áldozatainak temetése után valami megváltozott, a sikerpropaganda az egyszerű emberek lelkében megtörni látszott. Megindult a menekültek áradata. 1944-ben a bombázás miatt a lakásukat elvesztőket illetve a keleti országrészből menekülőket kellett befogadni a város közösségének. Beköltözött a házakba a félelem. A családoknak összébb kellett húzódni, idegenekkel megosztozni a lakáson, a fogatokat, szállítójárműveket egyre többször a menekültek szállítására felhasználni. Meg kellett tanulni az óvóhely sajátos hangulatát, a szinte önkéntelen, gondolkodás nélküli mentés, a fel nem robbant bombák ártalmatlanításának fogásait. A légó ismeretek nem csupán öncélú gyakorlatok voltak már. A családi házaknál gombamód szaporodtak a berendezett légópincék. Azután eljött még egy újabb rend. Igaz, megszűnt a társadalmi rangok hierarchiáját elfelejteni nem hagyó „kegyelmes, nagyságos” megszólítás, de jött helyette a nagyhangú, egyenruhába bújt karszalagos, rendfenntartók új csapata, akik láttán megrezzent a járókelő, nem tudva bele köt-e valamibe, rendbe vannak-e az iratai. Az újság folyamatos győzelmi híradásai, egyéni hőstettek magasztalása ellenére a front csak közeledett. Jött a parancs, menni kell. Németországban megerősödünk és a magfar kitartás, hit meghogga a gyümölcsét — gondolhatták a hadiüzemek dolgozói, a katonák, a leventék. Igag lehet, hogy elveszthetjük megint a háborút. Nagy csak átmeneti megtorpanás ez] Hihetetlen, igaztalan, hogy ennyi erőfeszítés és áldozat után ismét vesztesek legyünk, jönnie kell és jönni fog az új csodafegyver— gondolhatták. Nem mindenki — de sokan Most az „ördög” elől azonban menekülni kell, menekülni a biztonságot, védelmet adó birodalomba, amelynek hős vezére már megígérte a fordulatot. A katona apát, még harcolófiút is itt Németországban foguk meglelni. Nem, nem, elmenni nem szabad. Itt van mindenünk, itt van a hág a család, a rokonok. Ag apa, a gyerek is ide fog hagajönni a frontról. Megindult a menekülők vándorlása, ki Németországba, ki csak falura, rokonokhoz. Az itthon maradók, akik helyben akarták megóvni a vagyonukat, hiszen több állattal, bevetett földeket hátrahagyva nem olyan könnyű útnak indulni. Azok is itt maradtak,- 139-
