Győri Tanulmányok. Tudományos Szemle 39/2018 (Győr, 2018)
FORRÁSKÖZLÉS BAGI ZOLTÁN PÉTER: Két Győrrel kapcsolatos mustra- és fizetésijegyzék 1545-ből és 1546-ból
Bagi Zoltán Péter teni, mely gyalogostípus volt jelen ekkor az Észak-Dunántúlon, egy kissé előre kell lépnünk az időben. Az 1576. és 1582. évi német-római birodalmi gyűlésre készített összeállításokból kiderül, hogy a horvát és a vend (szlavón) végvidéken szolgálatot teljesítő gyalogosok mindegyike a délszláv eredetű haramia volt.13 Ez persze nem jelenti azt, hogy a magyarországi védelemben is ilyen meghatározó szerepet játszottak. Ám a már említett 1594-ben kelt iratból tudjuk, hogy a Győrhöz tartozó végházak közül Pápán, Veszprémben, Tihanyban, Szentmártonban és Vázsonyban is szolgáltak.14 A hajdú névvel ellenben nem találkozunk ezekben az összeírásokban. Az erősségek, városok vagy várak védelmére rendelt magyar gyalogost aló. században magyar darabontnak nevezik a források.15 Mindezek alapján joggal feltételezhetjük, hogy az 1545. évi iratban szereplő hajdúk azonosak a néhány hónappal később említett, Veszprémbe és Szentmártonba küldött haramiákkal. De hogy valójában ténylegesen melyik szolgált Győrben, az iratokból nem dönthető el. A függelék második irata egy nagyon részletes mustrajegyzék, amely igen ritka, hiszen ezek jelentős része vagy elpusztult az idők folyamán, vagy gondos levéltáros kezek kiselejtezték, mondván, ezek semmire sem használható felsorolások. Sajnos ebben tévedtek, hiszen ezen dokumentumok segítségével rekonstruálhatjuk, illetve bemutathatjuk a kor hadszervezetét is. Akár a német, akár a magyar lovasság felépítését tekintjük, szembetűnő a hasonlóság. A magyar lovasok, vagy ahogyan aló. században hívták, a katonák úgynevezett lovagi szerekbe szerveződtek, és magyarul magukat lovagoknak nevezték és írták. Egy szert a nemes/főlegény, valamint három és tíz közötti lovasból, többségében közrendűekből álló kísérete alkotott. Ennek megfelelően a mustralajstromokban csak a lovag nevét tüntették fel, míg embereiket nem, csak a magukkal hozott lovak számát adták meg. Ezt láthatjuk a függelék második iratában, ahol a nevek mellett egy-egy római szám áll. A húsz fő körüli vagy annál nagyobb szerek már hadnagyi/ hauptmanm szernek számítottak, mivel e tisztség viselőjének pedig magának is volt egy szere a hadnagyságon belül. A második függelékben található iratban láthatjuk, hogy minden egyes alkalommal a Hauptmann/hadnagy szerét (vnnder seinem Satt) és annak létszámát tüntették fel. Az egyes hadnagyságok általános szervező elve a tízes, százas számrendszer volt.16 Érdekességként jegyzem meg, hogy pontosan az 1546. évi magyar rendi gyűlés végzéseinek 22. cikkelye rendelkezett arról, „hogy senki lovasainak a száma se haladja felül a százat.”17 A mustrajegyzék alapján (is) láthatjuk, hogy a német páncélos lovasokat is hasonló módon szervezték meg. Esetükben is tovább élt a középkori hagyomány, hiszen még a 16. században is „lándzsákba”, avagy az úgynevezett Glevekbe szerveződtek. A hadba vonulóknak kötelességük volt kíséretük tagjait olyan megfelelő ruházattal ellátni, amely mind a katonát, mind pedig fegyverzetét megóvta az időjárás viszontagságaitól, valamint minden hatodik csatlósát egy jó puskával is fel kellett szerelnie.18 13 PÁLFFY 1995.159-168. 14 ÖStA KA AFA 1593-12-6 15 ÖStA KA AFA 1593-12-6; PÁLFFY 1995.159-168. 16 SzatlóCZKI 2016. 71-84. passim. 17 CJH 1899. 171. is Bagi 2011. 177-178. 160
