Győri Tanulmányok. Tudományos Szemle 37/2016 (Győr, 2016)
CSIK TAMÁS: A Szépművészeti Múzeumból elszállított műkincsek Pannonhalmán 1944-1945
Csík Tamás váhagyásával arról, hogy a főapátság a nemzetközi szervezet védelme alá kerül.18 Bár október elején Rakovszky Iván vallás- és közoktatásügyi miniszter még arról értesítette a főapátságot, hogy a kiürítési kormánybiztos rendelete alapján Pannonhalma a minisztérium „felvevőterülete” lesz, így minden más katonai és civil hatóságnak távoznia kell az egyházi intézményből, október 14-én mégis Friedrich Born érkezett a Vöröskereszt nevében (állandó jelleggel a szervezet titkára, Eduard Brunschweider tartózkodott a főapátságban). Bár egy november végén kelt levelében a nemzetközi szervezet képviselője szintén szigorúan kikötötte, hogy minden katonai egységnek és civil hivatalnoknak el kell hagynia az egyházi létesítményt, úgy tűnik, hogy ez alól, egy korábbi megállapodás alapján, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumhoz tartozó hivatalnokok kivételt képeztek, mivel a nemzetközi jogi védelem alá kerülő főapátságban kaptak helyet a közgyűjteményekből származó kultúrkincsek is. így végső soron nem csak a Lakatos Géza vezette kabinet, de a nyilas kormány is elismerte Pannonhalma státuszát: mint Born leveléből kiderült, a minisztertanács 1944. november 4-én hagyta jóvá a megállapodást.19 Bár Serédyjusztinián hercegprímás a Szálasi-kormánynál szintén elérte, hogy a papságot ne lehessen fizikai, csak szellemi munkára fogni az egyre értelmetlenebb háborús erőfeszítések érdekében, a főmonostor papsága önként vállalta a fizikai munkát a környékbeli erődépítéseknél. Annak ellenére, hogy így végső soron a pannonhalmi bencések is hozzájárultak annak a kilátástalan küzdelemnek a folytatásához, amely csak további szenvedést hozott az országnak, és ami ellen többek között Kelemen Krizosztom is tiltakozott, mégis, az eseményeket napi szinten rögzítő perjelnapló tanulsága szerint a monostorban élők lemondtak a fenti kedvezményről. Ahogy az előbbi forrásban is áll: „.. .Pannonhalma sorsa 1000 éven át összeforrt a magyarság sorsával, 18 HETÉNYI Varga Károly: Kelemen Krizosztom és a pannonhalmi menedék. Vigília 1985. 4. sz. 300. Friedrich Born (1903. június 10., Langenthal - 1963. június 14.): A Nemzetközi Vöröskereszt magyarországi képviselője 1944—45-ben. Több ezer védlevelet állított ki zsidó származásúak számára a vészkorszakban, több mint 60 zsidó intézményt vett vöröskeresztes védelem alá. Halála után a világ igaza elismerő címet adományozta számára a Yad Vashem Intézet 1987. január 4-én. (http: / /■www.raoulwallenberg.net/saviors/diplomats/list/friedrich-born-654/ http://db.yadvashem.org/righteous/family.html?language=en&itemld=4014051 letöltés: 2015. november 5.) 19 FL Perjelnapló 1944. október 14.; FL 805/1944. A kiürítési kormánybiztos rendelete a főmonostor igénybevételéről a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium céljaira (1944. október 1.); FL 912/1944. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium levele a Szépművészeti Múzeum műkincseinek elhelyezése tárgyában (1944. november 11). A főapát által a többi monostornak küldött bizalmas körlevél szerint a vöröskeresztes megbízott még a főapátság területén lévő katonai kórházat is távozásra kényszerítette, és még a Magyar Vöröskereszt képviselőinek is tilos volt belépniük a nemzetközi szervezet védelme alatt álló intézménybe. Bár nehéz értelmezni a levélben szereplő szokatlanul szigorú rendszabályt, de Friedrich Born még a „polgári menekültekei’ is kitiltotta a védelem alatt álló területről, azonban „ínséget szenvedő menekült gyermekek fólvehetők.” (FL 914/1944. A Vöröskereszt delegátusának levele a menekült gyermekek felvételéről [1944. november 30.].) A frontvonal közeledtével a fenti rendelkezések feltehetően már nem voltak betarthatók, és a főapátság gyakorlatilag bármely polgári személynek igyekezett menedéket vagy ellátást nyújtani. A Nemzetközi Vöröskereszt és Pannonhalma 1944-es kapcsolatához lásd még: VÁRSZEGI Asztrik: Kelemen Krizosztom. In: Pannonhalmi főapátok. Szerk.: Sólymos Szilveszter. Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközössége, Budapest—Torontó, 1990. 327—329. 27
