Walleshausen Gyula: A magyaróvári agrárfelsőoktatás 175 éve (1818-1913) (Mosonmagyaróvár, 1993)
2. Gazdasági felsőbb tanintézet (1850-1874)
„tiszteletre méltó személyek sokirányú együttműködésével” volt lehetséges. Mindenütt szívélyesen fogadták őket. Volt, aki szekereket küldött értük, mások megvendégelték a mindig éhes praxikat, s ami a fő, képzett gazdatisztek szakszerű és részletes magyarázatokkal járultak hozzá az érdeklődő hallgatóság tudásának gyarapításához. A legtöbb segítséget Tóth József pápai ügyvédtől, Óvár korábbi táblabírájától és az ugyancsak pápai Csepely Sándortól, a magyar—latin—görög nyelvek, a retorika és poétika jeles tanárától kapták. Tóth már régi ismerőse volt Pabstnak, Csepelyvel — akinek a nevét az irodalomtörténet megőrizte — most kötött barátságot tanártársaival együtt. Mindketten napokig kísérték a kompániát, és helyismeretükkel segítették a tanulmányút sikerét. Pabst alig tudta köszönetét szavakba formálni, amikor Csesznek várának tövében elbúcsúztak egymástól; a soknemzetiségű hallgatóság ajkáról elhangzott dörgedelmes — magyar — éljen! annál jobban kifejezte azt a baráti érzelmet, amit minden kiránduló emlékül vitt magával.52 A figyelmes előkészítők ártatlanok voltak abban, hogy olykor mostohább körülmények fogadták az egyébként edzett gazdászokat. így volt ez az utolsó éjszakázással is. „Már alkonyodon, amikor a Márton hegyhez értünk. De sötétség borult az agyunkra is, amikor a falu egyetlen vendéglőjében kiderült, hogy szállásul csak két szobácskára és az ivóban egy kis helyre számíthat a mi sokfejű csapatunk. ”53 De mit is tehettek? Rázendítettek a „ Kirándulási induló ”-ra: Ki minden áldott napon Otthon ül és izzad, Végre, egyszer a nyáron Kelhet vidám útra... Közben, leöblögetve az út porát, hangulatuk megenyhült, s vidáman dalolták az utolsó strófát: Lealkonyult már a Nap. Teli hordót ide! Enyhülést kínál a csap, Csodát tesz nedűje. Eltűnik minden bánat, Nincs már fáradozás, Énekeld vidáman: Éljen a kirándulás! Másnap reggel a „sokfejű csapat” jó hangulatban mászta meg a Márton-hegyet, hogy megtekintse a híres ősi apátságot. A gazdag gyűjtemények — különösen a természettudományi — tetszést arattak a gazdászok körében. Híres könyvtárát is megcsodálták. A templom tornyából széttekintve gyönyörködhettek a környék szőlőhegyeiben és a távoli kéklő hegyekig nyúló pannon táj szépségeiben, majd szekerekre ülve Győrön keresztül tértek vissza Óvárra. A 18 hallgató feljegyzéseit valószínűleg Hecke Vencel szerkesztette élvezetes, színes leírássá. Az is lehet, hogy a kiadványban közölt öt vers, illetve dalszöveg egyikét-másikát ő költötte. Az utókor hálás lehet Pabstnak e kiadványért. Ő maga, aki ifjú korában gyalogosan járta be a déli német tartományokat, hogy megismerkedjék azok mezőgazdaságával, az előszóban így vall: ,,S ha én, mint éltes vezető és mezőgazdasági turista, megelégedetten gondolok vissza e tanulmányútra — és ez szinte naponta előfordul —, mennyivel frissebben és életszerűbben marad meg az iíjú emlékezetében mindaz, amiért a kirándulást szerveztük... és majd, ha egyszer kezébe veszi e kiadványt, melegséggel gondol minden résztvevőre. ’,54 A nyári nagy kirándulások úti céljainak megválasztásakor a külföldi hallgatókra is gondoltak, ezért kb. másodévenként a közeli osztrák és az akkori közlekedési viszonyok között még elérhető tá37
