Walleshausen Gyula: A magyaróvári agrárfelsőoktatás 175 éve (1818-1913) (Mosonmagyaróvár, 1993)

1. Az óvári gazdaságbéli intézet (1818-1850)

hordó, amelynek a csaposi titsztét egy hallgató látta el. Neki percnyi nyugalma nem volt. A szokásos ételt — kolbászt és kenyeret — is a beavatottak szolgálták fel. A dalosok éneke olykor színesen egybeolvadt a cigánybanda muzsikájával.

„Vannak, akik — kicsinyesen — megmosolyogják e szokásainkat. Én azonban nem látok mást ebben, mint a vendéglátás valamiféle középkorias szimbólumát, amit a mezőgazdának kötelessége gyakorolni. ’,71

Felemelő volt a minden tanév kezdetén tartott ismerkedési est, a „Suff(korty-) ünnepség. Ezt Bujanovich Rudolf72 vezette be 1836-ban „avval a céllal, hogy megszüntesse a rangbeli különbséget az intézet tanulói között, és közös kötelékbe egyesítse a legtávolabbról érkezett szíveket”. Ez a közös kötelék — az intézet — „arra buzdítja növendékeit, hogy majdan hazájuk gazdasági viszonyait erejükhöz mérten fejlesszék”. Az ünnepség színhelye az anatómiai tanterem volt. A gazdagon terített, pezsgővel ellátott asztalánál a tanári testület és minden hallgató megjelent. „A pohárköszöntőt az inspektor tartotta. Éltette a nagylelkű alapítót, a jelenlegi fenntartót, a tanári kart, az oktató ökonómusokat, és ivott a szebbik nemre s a szép jövőre.”

A következő napon rendezték a bált, amelyen a környékbeliek közül sokan megjelentek.73

E korszakban a hallgatók nehéz fizikai munkát is végeztek és kevésbé érezték szükségét a sportolásnak, de — ha maradt szabadidejük és energiájuk — lovagoltak, úsztak, eveztek. Volt sportpályájuk is, a „gymnastikon”, valahol a park szélén, egy fáktól övezett gyepes térség. A koszorúzó fák egyben mászásra is szolgáltak.74

„A társaság az élet vidám szükséglete, amire egy kisváros kevés alkalmat kínál. A növendékeknek nem marad más hátra, mint az, hogy... összegyűljenek egy vendéglőben inspektoruk elnökletével.” Más szórakozásuk nem is lehetett a hosszú téli estéken. Még villany nem volt, a gyertya vagy szövétnek pedig igen gyenge fényt adott, nagyon rongálta a szemet. Tanulni aligha lehetett lángjánál.

Beszélgetés, vitatkozás mindenféléről, pipaszó és poharazgatás mellett, és — természetesen: dal, a praxi nélkülözhetetlen hangulati társa búban és örömben.

íme, a bordal egy strófája a három közül — magyar fordításban:

A csapszékben ködös füstben Ülünk együtt nagy meghitten Nedves tűz van a pohárban Füst és láng meg a pipában A szerelmet dalban Énekeljük karban Reszketnek a falak bele De nem dőlnek sohase le.

„ ... És elkövetkezett az utolsó este, amelyet mindkét évfolyam hallgatói együtt töltöttek. Az ünnepélyes vizsga von Kleyle lovag, udvari tanácsos jelenlétében zajlott le; a búcsúzene, amit az oktatók a hallgatókból minden évben kicsiholtak, már elhangzott. A következő napon a hallgatóság eloszlott és a város két hónapig csendben, hangtalanul tespedt.”75

4. AZ INTÉZET WITTMANN UTÁN

Wittmann hattyúdala

1834-ben megszűnt Wittmann hivatalos kapcsolata az intézettel, 1840-ben pedig nyugdíjba vonult.

Wittmann tekintélye ekkor sem csökkent. 1824-től szívesen használta a „denglázi” magyar nemesi előnevet, neve után pedig feltüntethette: több vármegye tb. táblabírája; tudós társaságok tagja, a Magyar Gazdasági Egyesület alapító tagja stb. Alkotásai maradandóaknak bizonyultak, és dicsfé19