Lukácsi Zoltán - Vajk Ádám: Mosonmagyaróvár 1956 - A Győri Egyházmegye Levéltár kiadványai. Források, feldolgozások 4. (Győr, 2006)
Beszélgetés Dr. Kuroli Géza egykori elsőéves akadémistával
Abban az időszakban már erőteljesen működött a munkásőrség, mentek a begyűjtések. Kérdeztem, mit tudok én bizonyítani arról, hogy nem vettem részt a forradalomban. Egy ilyen sérülés után semmit. Először ennek ellenére naivan ismerősöknél, szénapajtákban aludtam, aztán szerencsére nem történt semmi. Akkor elhatároztam, hogy visszajövök az egyetemre. És amíg itt voltam a félév végén, olyan három hétig talán, azalatt letettem az első féléves vizsgáimat. A második félévesből egyet sem, kértem halasztást, hogy majd ősszel. Közben naponta mennem kellett kezelésre, kötésre az orvoshoz, mert rettentő sok váladék ürült. A nevét nem említem, mert itt Óváron sokaktól azt hallottam, hogy köztiszteletben állt, hát előttem nem, mert tőlem mindent megtagadott. Mondta, hogy vegyem tudomásul, hogy egész életemben így kell élni, sipolyokkal, nem lehet gyógyítani, ezzel nem foglalkoznak. Kértem, hogy adjon beutalót Győrbe, mert végül is ott kezeltek, de ő azt mondta, hogy nekem nem ad, hogy képzelem... Azt mondta, legfeljebb egy felülvizsgálati papírt ad. Ebben megegyeztünk. Bementem a Honvédba, ahol akkor már Szántó volt az igazgató főorvos. Bementem, és Patkós, egy sánta sebész - de nagyon jó sebész - vizsgált meg, ő is mondta, hogy ezt sajnos hiába műtjük. Mondtam neki: - „Főorvos úr! Ha nekem itt ezt a részt föltárják és kivésik a gyulladt csontszegélyt, akkor annak be kell gyógyulni. Hát tessék megérteni, egészséges ember voltam. Nem azért alakult nálam egy ilyen gyulladás, mert legyengült szervezet vagyok.” Becsületére legyen mondva, fölment, lejött az igazgató főorvos, megnézte ő is. Mondom: - „Tessék megérteni főorvos urak, hogy én innét nem vagyok hajlandó elmenni. Önök engem addig fognak metélni - és most azt használom, amit akkor mondtam szó szerint - amíg meg nem döglök, vagy nem leszek egészséges, mert én így nem vagyok hajlandó élni.” Benntartottak, megműtötték, és hála Istennek azóta rendben vagyok, nem sipolyozok, tehát sikerült a beavatkozás. Közben folytattam tanulmányaimat, végig jól teljesítettem, jeles diplomám lett. Amikor itt végeztem, kikerültem a lovászpatonai állami gazdaságba. A vezetőség beleegyezésével elmentem egy évre szakmérnökire. Az már jó világ volt, mert kaptuk a fizetésünket és ügy voltunk hallgatók. Ott kitűnőre végeztem. Mire visszajöttem, a három gazdaság, Lovászpatona, Pápa meg Marcalgergelyi egyesültek Pápai ÁG néven. Bekerültem Pápára, az új központba és én lettem a központi növényvédős. Nagyon szép eredményeket sikerült elérni. Aztán ’62-ben hívtak ide vissza, mert éppen akkor fejlesztés alatt állt az egyetem. Itt kevesebb lett a tanársegédi fizetésem, mint ott központi növényvédősként. Előtte augusztusban házasodtam, a feleségem óvári volt, nem akart Pápára jönni. így kerültem ide, azóta itt vagyok. Közben megszereztem az egyetemi doktori fokozatot, azt követően pedig a tudományok doktora fokozatot. Kutatómunkát végeztem, amire volt időm, azt közöltem, úgyhogy háromszáznegyven-valahány közleményem van. Aztán mindemellett vezető szerepet is betöltöttem. Politikai kérdésekkel nem foglalkoztam, és a munkám eredménye alapján úgy látták, hogy alkalmas vagyok. Összesen 22 évig voltam vezető, ebből voltam dékánhelyettes, rektorhelyettes, majd 8 és fél évig dékán. Az én időmben lettek az óvári karnak a nagydoktorai, előtte nem voltak. Mások mondták, hogy bizony ötven éven keresztül nem volt annyi építkezés az egyetemen, mint a 8 és fél év alatt. Azt tartom nagyon fontosnak az ilyen kis intézménynél is, de nagy 98
