Lukácsi Zoltán - Vajk Ádám: Mosonmagyaróvár 1956 - A Győri Egyházmegye Levéltár kiadványai. Források, feldolgozások 4. (Győr, 2006)
Beszélgetés Balogh Ádám egykori harmadéves akadémistával
hozzánk fiatalok, idősebbek, munkások is. De semmiféle szónoklat, semmiféle ének nem volt. Mikor vége lett a néma tüntetésnek, az akadémia öreg várépületének az udvarán - ez egy belső zárt udvar - tartottunk egy gyűlést. Annak a célja az volt, hogy megalakítsuk a MEFESZ-t, illetve megválasszuk a MEFESZ vezetőségét. Ez meg is történt. Valaki mondta, hogy ez a néma „kis” tüntetés - persze nem volt az kicsi - nem reprezentálta az egész várost, kellene másnap egy nagyobb tüntetést is szervezni. Akkor már jöttek a városból is munkások, vagy mások, akik kérték, hogy egy nagyobb tüntetésbe kapcsolódjon be az akadémia is. Másnap, október 26-án reggel gyülekezett a hallgatóság, és kivonultunk a főtérre, ahol most a Városháza van, akkor a Járási Tanács és a Járási Pártbizottság is ott volt. Már nagy tömeg volt, és az első és talán legfontosabb követelés volt, hogy a vörös csillagot szedjék le az épületről. Ez fiatal munkásoknak a közreműködésével meg is történt, és utána az egyik évfolyamtársunk, felállt egy szobor - talán Nepomuki Szent János - talapzatára és elszavalta a Nemzeti dalt. Egyre csak gyűlt a tömeg, majd elindultunk a járásbíróság felé a fő utcán, amit akkor Lenin útnak hívtak. A járásbíróság előtt megálltunk, ott nagyon nagy tömeg volt már. Egy akadémista társunk felugrott egy jármű tetejére, és felolvasta azokat a pontokat, követeléseket, amiket a szegediek hoztak nekünk. Természetesen nagy ovációval fogadták, talán az is elhangzott, hogy ki kellene nyomtatni ezeket a követeléseket, de erre már nem emlékszem pontosan. Mondták, hogy menjünk megkoszorúzni az 1848-as szabadságharc emlékművét, ami Mosonban van. El is indultunk arrafelé, de közben valakik - mindig vannak hangadók egy tömegben - kiabáltak, hogy a timföldgyári munkásokat nem akarják kiengedni a tüntetésre, menjünk a gyárhoz. A nagy tömeg ketté vált. Olyan ezren lehettünk, akik elmentünk a Timföldgyár felé, ahol még csatlakoztak hozzánk munkások. Ott valaki megint azt mondta, hogy ha már itt vagyunk, akkor menjünk az ÁVÓ-s laktanyához, a határőrlaktanyához, és ott is vetessük le a vörös csillagot. Ebből lett a tragédia. Mert amikor odaértünk, láttuk, hogy ők már tudták, hogy megyünk - nyilván ezt már jelezték nekik -, mert géppuskák, golyószórók voltak kiállítva az épület elé, mögötte a katonák, és a laktanya ablakából pedig mindenhol lógtak ki a határőrök, tisztek is talán, meg közlegények is. Minden katonánál fegyver volt. Én a nagy tömegnek a végén voltam hála Istennek, azért is nem sérültem meg, gondolom, mert az elsők kapták a nagy sorozatokat. Annyit láttam, hogy valakik az egyik - feltehetőleg - tiszttel beszédbe elegyedtek az épület előtt. Hogy mit beszéltek, azt nem hallottam, állítólag a csillaglevételről tárgyaltak. Egyszer csak a tiszt hadonászni kezdett, azt még láttuk, és aztán elkezdődött a sortűz. Teljesen váratlanul, senki nem számított rá. Annyira nem számított rá a társaság, hogy jó része állva maradt, nem is mozdult meg. Hogy mi ott hátul, leghátul miért hasaltunk le, azt nem tudom, ösztönös mozdulat volt, de az biztos, hogy földre vágódtunk többen is. Utána hallottam, hogy kiabálják: „Hasaljatok, mert lőnek!” Először azt hitték, és én is azt hittem, hogy a levegőbe lőnek, tehát riasztólövések. Azután hosszú ideig - nekem legalábbis hosszú időnek tűnt - lőttek, majd következett egy szünet. Nagy bénultságomban, meg félelemben a szünet alatt is ott maradtam fekve. Valószínűleg szerencsém volt, mert utána még egy sorozat következett. A kettő együtt talán egy-két percig is tarthatott. Utána, amikor a második sorozat is eldördült, nekem úgy tűnt, hogy néma csönd van, de az elbeszélésekből hallottam, hogy elöl nagy jajgatás volt, meg sírás. Ott nem volt a környékünkön sebesült, hála Isten 80
