Perger Gyula: „…félelemmel és aggodalommal…” Plébániák jelentései a háborús károkról a Győri Egyházmegyéből 1945 - A Győri Egyházmegye Levéltár kiadványai. Források, feldolgozások 3. (Győr, 2005)
Plébániai jelentések
SZANYI ESPERESI KERÜLET93 Szil Szász István plébános jelentése, 1945. április 29. (GyEL PL. Háborús kárjelentések 78.) Plébánia Hivatal, Szil. 60/1945. szám Méltóságos és Főtisztelendő Káptalani Helynök Úr! Mély tisztelettel jelentem, hogy plébániánk háborús, illetve harci cselekmények folytán a következő pusztulást, rongálást és veszteséget szenvedte: 1. A szili templom 11-12 ágyúlövedéket kapott, melyek a tető párkányzatát, de főleg a tornyot érték és súlyosan megrongálták. Kijavítása hosszabb időt vesz igénybe; jelenleg anyaghiány miatt nem javítható. A templomajtókon kézifegyverek lövedékeitől kisebb rongálások vannak, néhány ablaküveg betört: a templom belseje sértetlen maradt. 2. A kistatai templom tornya ágyúlövésektől oly súlyosan megrongálódott, hogy ledőlésétől kell tartani. Mihelyt az állványhoz szükséges faanyagot össze lehet gyűjteni, lebontásra kerül. A harangok leestek állvá-93 A szanyi esperesi kerület plébániái közül csak a szili jelentése maradt ránk. Az időszakot, és a környék eseményeit jól jellemzik Nagy József - akkor teológus hallgató - naplójegyzetei. Kéziratának elején megjegyzi ugyan, hogy „1945. ápr. 21. Az év elején kezdett naplóm a harcok közben elveszett. Új naplómban, amelyet „In nomine Dei!” szeretnék megkezdeni, visszapillantásként az elmúlt és átélt napokra, naplószerűen feleleveníteni az eseményeket.” „Márc. 25. Virágvasárnap. Semmi ünnepi forma. Mindenki ideges, izgatott. A harcok szele ideért. Kicsi falunk frontvonalba esik. Mindenki menekülni akar. Nem messze, csak a tűzvonalból. Márc. 26. Mindent elrendeztünk, s felkészültünk, a tűtkeresztségre. Búcsút vettem szüleimtől, hogy átmegyek németibe. De nem sikerült. Kocsinkat elvették. Délben már én is kimentem robotra. A délutáni órákban már megindult az ágyúzás. Lehúzódtunk a pincébe. Itt köszöntött ránk az éj. A folytonos ágyúzás azonban nem engedett pihenni bennünket. Szánk kiszáradt a belső izgalomtól. Enni nem tudtunk. Csak az imádság vigasztalt bennünket. így virradt ránk a hajnal, márc. 27-ike. A reggeli órákban már orosz kézen volt Marcaltő. A most következő két nap nagy izgalomban múlt el. Állandóan jártak a tisztogató katonák, akik bizony sok anyaginktól is megtisztítottak bennünket. Egy egész délutánon át kínoztak engem is azzal, hogy német vagyok. Nehezen sikerült csak megnyugtatni őket, hogy alaptalan aggodalmuk. Márc. 29. Ma kissé szabadabb az ember. A kihalt faluban egy kis élet pezsdül meg. Temetni megyünk a halottakat. Milyen jóleső érzés, hogy ismét ennyi férfit lát együtt az ember. Benéztem a templomba is. Széjjelszórva minden. Kihalt és árva, mint mi. Megosztozott kis templomunk kifosztott, megrongált falunk sorsában is. Este pedig, mintha mi sem történt volna, olyan kellemes volt hallani a dobszót, habár most, ez is rossz fazék hangja volt. A következő napok robotját hirdették ki. Ezen is részt vettem. A felrobbantott hidak helyén újat építettünk, a kastélyt kórházzá alakítottuk át. Ez a munka volt az, ami feledtette szomorúságunkat. De a templomunk még árva volt. Plébánosunk elmenekült, s egy hét múlva tért csak vissza. De még így is két 120
