Függetlenség, 1970 (57. évfolyam, 1-44. szám)

1970-10-08 / 41. szám

Thursday, Oct. 8, 1970 FÜGGETLENSÉG ■ ■ ..... ........• n 11. ©Mal Kázmér és amerikai fele­sége, Beverly — régi jó ba­rátaim. Már csak azért is, hogy ez az úgynevezett “ve­gyes házasság”, otthoni fér­fi, itteni feleség között, na­gyon jól bevált. Nem utolsó sorban azért, hogy Kázmér a számok embere volt, ott­hon is. Pontos, szinte kíno­san pontos az időbeosztásá­ban, a végzett munkában, az adott ígéretekben. Erre felé, a sínen futó élet­ben, az ilyesmi nagyon jól jön. S Beverly, egybeköltö­­zésüktől fogva, mint kenyér­kereső, mint magánéletbeni társ-mivoltában, Kázmért ér­tékelte is. Egészen természetes, hogy a megengedett kötelességi időn túl, ha Kázmér mégis néha álmodozásra adta fej­­jét, különösen abban, hogy felépített házuk köré valósá­gos függőkertet varázsol, — sziklákkal, s a sziklák között csobogó forrásokkal — Be­verly ezt mosolygással fo­gadta. Legfeljebb néha cso­­dálkozón húzta el a száját, s használta néhány magyar szókincsét: Darling, ez va­lóban römantikus-kus-kus! Egyszóval, jól megvoltak együtt. 13 év alatt soha nem veszekedtek. Egy percre se. Még félreértés alapján sem. Nos, most, amikor Kázmér hazájában első Ízben tettek látogatást az idei nyáron — Bécsben bérelt gépkocsival — visszaérkezve nyaralásukról, hívtak azonnal, telefonon. Mentem, hogyne mentem volna. Hiszen végigjárták Magyarországot, Erdélyt. Sok apróságot, sok színes élményt hoztak magukkal. S olyan hangulatban fogadtak, ami­ben mindezeket sejteni lehe­tett már előre. Többek kö­zött, a pillanatot értékeltem, amikor Kázmér csekket raga­dott, s kitöltötte. Annak a szovátai székely fiúcskának a címére, akire rábízták a gép­kocsijukat, hogy őrizze, mig távol vannak. — Hiszed-e, hogy meg se moccant a helyéről, ahová odaállítottuk? Pedig két­­hárorn óra múlva érkeztünk vissza az erdőből — mondja Kázmér lelkesen . . . Még ta­lán ma is ott ülne a gépko­csira tapadt szemeivel. Mert ugye a kötelesség, a becsü­let, mindenek előtt! — No lám — mosolyodok el. — Igen, azt mondta, az ap­ja éjjeliőr a szövőgyárban. — A dollár! — jegyeztem meg én kissé cinikusan. — Nem, nem! — ellenke­zik Beverly. w Kázmér lelkesül: Na, látod, ő is megérti, hogy nem a pén­zért. Hanem ezen felül má­sért tette. így tanították, hegy, az erdő, a lévegő úgy együtt. És amint a csekket félre­tette Kázmér, Beverly konya­kot töltött, én pedig levetet­tem kiskabátomat — mert büszkeségféle pásztázta mel­lemet, — kis idő múlva, po­háremelés után, az általános jóérzés közé mégis beékelő-Iváni Zoltán dött Kázmér megjegyzése. Mint váratlan bomba. — De lám, mégis össze­vesztünk. — Kik? Ti, Beverlyvel? — Igen, igy, ahogy hal­lod . . . Mégpedig csúnyán, nagyon csúnyán. Csodálkozott fordulok Be­verly felé: —- Hogyan? Hiszen ti iga­zán . . . — Hagyd csak, majd el­mondom én. És Kázmér, szavait kis iz­galommal egymásba fűzve, elkezdett mesélni. Olyan me­sét, amely az ő legnagyobb nyári élményüket jelentette az idén. Beverly pedig ráhagyóan, most már mindenen túl, mo­solygott hozzá. Elmondták, hogy pontosan nyolc óra tízkor szálltak fel New Yorkban, pontosan ti­zenkét óra tíz perckor érkez­tek Becsbe, pontosan tiz perc múlva ültek a rájuk váró bérelt “Volkswagen” kocsi­ba, telefonáltak Budapestre, a Városmajor utcában lakó rokonoknak, ismerősöknek, hogy délután hat órakor ér­keznek, egyszóval ment min­den, mint a karikacsapás. Egészen addig, amikor egy­­óratájban Győrbe érkeztek. Semmi üzemzavar, semmi gumidefekt, semmi karburá­tor-baj nem akadt. Csak hir­telen leálltak, hogy az első szállóból telefonáljanak még egyszer. Hogy igen, “jövünk, hatra ott leszünk.” Először Beverly vette ke­zébe a kagylót. Semmi válasz. Aztán Kázmér próbálko­zott. . . Eredmény ugyanez. Cseng, cseng, kicseng a telefon, sen­ki sem veszi fel. Ekkor jött az összeveszés. Kázmér: Kizárt dolog . . . Hol lehetnek? Hiszen várnak ránk! Beverly: Te azt hiszed, hogy csak körülötted forog a világ. Hát egyszerűen vég­zik a napi teendőjüket. Majd hazakerülnek. Vagy nem em­lékszel, mikor először men­tünk látogatóba szüléimhez Denverbe, mamy azt telefo­nálta: értesítsük őt, ha már a hotelba érkeztünk, hogy meg­jelölhesse a vizit idejét. Ná­lunk, otthonunkban. Kázmér: Ne beszélj buta­ságot. Nem otthon vagyunk. Azaz, éppen hogy most va­gyunk csak igazán otthon. Beverly: “Bjuta” vagy te! És a párbeszéd után visz­­szaülve gépkocsijukba, foly­tatták útjukat. Tovább ve­szekedve, tovább szapulva egymást, a váratlan helyzet felett. Budapest határán már az elközelgő supreme-court­előtti válást emlegetve, mér­legelve. Azt hiszed, az én szüleim cigányok voltak? . . . Várnak, ha mondom. — Azt hiszed, a te hazád­ban is megáll a világ és min­­jdenki téged ajnároz már he­tekkel megérkezésed előtt? — Ne beszélj egy szót se. — Miért ne, te romanti­­kus-ku-s-kus, talán megártott 1 neked a honvágy ? A feszültség, a harag, ami támadt köztük, csak akkor oldódott fel, amikor a Volks­wagennel Kázmér bekanyaro­dott pontosan hat órakor a Városmajor utcába. Beverly kerekre nyílt sze­mekkel bámult a megadott házszám felé. Kázmér, az erkélyen a so­kaságot látva, haragjából vi­­| dáman kezdett kurjongatni. S mikor a ház előtt kiszáll­tak a gépkocsiból, a le és fel­futó érkezők és várók siki­­toztak, és a csodálkozó pilla­­; hat ott ült Kázmér és Be­verly szemében, szülők, roko­nok, ismerősök egyszerű mo­solygással feleltek: — Hogy miért nem vet­tük fel a telefonkagylót? . . . Istenem, Istenem . . . már négy óra óta itt állunk az er­kélyen mindnyájan . . . Ho­gyan hallhattuk volna meg a telefont, bent a szobában? Vártuk a percet, hogy érkez­zetek ! — Ó, igen — sóhajtotta Kázmér. — Na látod? — mondta Beverly. — Na látod mondta Kázmér. — Óh, igen, sóhajtotta Beverly. Aztán a nagy szeretet,— mely a bajokat okozta, s mely most összekötött mindnyá­junkat, úgy ficánkolt az ott­honiak, Kázmér és Beverly sinenfutó élete között, mint a jobb sorsra érdemes embe­riség kis hala, mely néha ki­kirándul a vízből, néhány le­vegő-kapásra. Vészhir nyomán indultam Szaíkaszentmártonba. E hir szerint bűnös mulasztás mi­att pusztul egyik legértéke­sebb irodalmi emlékünk; a ház, amelyben petőfi egyik legnagyobb összefüggő költői korszakát töltötte, ahol an­nak idején a keserű és csa­lódott versei termettek. Pest­ről menekült 1846-ben ide, Nádaskay, Sujánszky, Hia­­dor, a Honderű költőcskéinek hada űzi, kergeti ide — visz­­sza a szülői házba — a fővá­rosból. De akkor, Szalkszent­­mártonban érik talán igazán forradalmi költővé is. Az őrült, a Tigris és a hiéna, a Tündérálom, a Szilaj Pista keletkeztek itt. Aztán a Fe­kete kenyér, a Fa leszek, ha . . .’ A jó öreg kócsmáros, a Felhő-ciklus sok darabja. Száztizenkét vers. VESZÉLYBEN A MŰEMLÉK? Nos, erről a jelentős nem­zeti értéket képviselő házról jött a hir, hogy tető nélkül pusztul. Szétázik a népi fres­kó, a “jó öreg kocsmáros” egykori cégérének sokáig épen maradt rajzolatja, mely­ről azt hallani: a népi ipar­művészeinek felbecsülhetet­len értékű, s az országban egyedülálló kincse. Egy kicsit dramaizált volt a híradás. A károkról már in­kább illő múlt időben szólni. m Amikor érkeztem, talán a községi tanács intézkedé nyo­mán, talán a sajtóközlés ha­tására, javában dolgoztak a Szabadszállási Vegyes KTSZ ácsai, kőművesei. Ha határ­idő után jóval, ha csakugyan mulasztások és hanyagságok | után is, ugylátSzik, még a ; rossz idő beállta előtt helyére kerül a tető, elkészülnek az ajtók, ablakok. FELE SE De mégsincs minden rend­jén a szalkszentmártoni Pe­­tőfi-ház körül. Ha ugyanis még az “életmentést” el is végzi a ktsz, ismét hamaro­san kénytelen lesz félbehagy­ni a munkát. De most már törvényesen, a szerződésnek megfelelően. Ahhoz ugyanis mégsem áll elegendő pénz rendelkezésre, hogy teljes egészében helyreállítsák a há­zat, s az eredeti terveknek megfelelően berendezzék a múzeumot. 1968-ban a Petőfi irodalmi Muzeum, a müemlék-felügye­­lőség, valamint a megyei ta­nács részvételével bizottság alakult, tervek készültek, hogy helyreállítsák ezt a meglehetősen ütött - kopott műemléket. A számítások szerint ehhez másfél millió forint kell. De mikor 2 éve nekiláttak a munkának, csak 200 ezer forint állt rendelkezésre. Ez az összeg időközben 700 ezer forintra emelkedett. Ebből csak a legfontosabbakat le­het elvégezni. A múzeumhoz; összegyűlt értékes és nagyér­­deklődésre számot tartó re­likviák, továbbra sem kerül­hetnek a látogatók szeme elé. A Petőfi-ház sokáig, tudj’ Is­ten, meddig befejezetlen és csak kívülről megszemlélhető épület marad. íme, egy futó és kivonatos leltárszerü felsorolás ezekről, a hitelesen a család tulajdo­nát képező darabokról. Itt van Petrovicsék sok-sok apró használati tárgya: a lakat, amellyel Petőfi apja a pincét zárta, a mángorló, a gyalog­szék, a lámpás, amelynek fé­nyénél a költő dolgozott, a sublót, amelyből az édesanya elővette fiának a neki oly kedves fekete kenyeret; a láda, amelyben Petőfi az írá­sait tartotta. A porzó, amely­ből beszórta a Búcsú Kun­­szentmiklóstól című versét, hogy felitassa a tintát. Az­után sok évvel ezelőtt egy nevezetes Petőfi-rajongó: Ve­rebes károly nótaköltő és mü­­asztalos sziszifuszi munkával megalkotta a Petrovics-család bútorainak hiteles mását: — Ezek ugyan a háború idején elpusztultak, de a felvételek megvannak róluk. Rekonst­ruálni lehetne őket. Itt lehet­ne kiállítani a Petőfi Múzeumi által készített másolatokat Petőfi itt készült verseinek kézirataiból. N. Sándor László Szeretet miatt: nem kapcsol... Irta: IVÁN! ZOLTÁN MAGYAR EMLÉKEK PUSZTULÁSA Mi lesz veled, Petőfi-ház? PÁRTOLJA HIRDETŐINKET

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom