Függetlenség, 1970 (57. évfolyam, 1-44. szám)

1970-09-10 / 37. szám

függetlenség 7. oldal ELKÉSTÜNK! Irta: RUBY ERZSÉBET Olvasom, hogy a pedagógusok a megszédült if­júságot drákói fegyelemmel próbálják észretéri­­teni. A javaslat, kidolgozott részletekkel már az illetekések előtt fekszik — jó­váhagyás végett. Erről már lekéstünk! Próbál­ja csak a tanár, a renitens ta­nulót kihívni a pádból a kated­ra elé, hogy ott végigvágjon a hátán azzal a bizonyos jól be­vált pedagógiai eszközzel: a pál­cával, — a második ütést már ö kapja. A delikvens társai, kiug- Ruby tizsébet rálnak a pádból, kicsavarják a tanár ur kezéből a pálcát és őt agyabugyálják el, hogy lepedőben viszik haza. Az ifjúság erkölcsi nevelését nem az iskolában kell kezdeni, hanem a szülői házban nyert helyes nevelést a tanárok folytatják. Hol vagyunk már ettől?! Az édesanya üdvözült mosolyával megen­gedi a járni tanuló emberpalántának, a már ér­telmesebb serdülőkorú gyermeknek, majd az ön­­telt ifjúságnak, hogy azt higgyék magukról, ők a mindenható, a mindentudó hatalom, akikre ha a világ kormányzását rájuk bíznák, még a kutya is sztéket zabálna és pezsgőt lefetyelne . . . Szerintük, a felnőttek, apástól, mamástól, pa­postól együtt hülyék, ósdik és hazugok, mivel kép­mutatásból elsikkasztanák a természet törvénye­it, ha tudnák ... és a legszebb emberi érzésre — a szerelemre — is békét kötnének, ha ők hagy­nák. De nem hagyják ám! Ők a természet törvé­nyeit követelik! Egy évezred óta megalapozott és bevált családi és társadalmi formákat fitymálva felrúgják, mert nekik ez kényelmetlen. “Vissza a természethez! Bömbölik ellentmondást nem tűrve, holott éppen a természet törvényeit szegik meg . . . főleg tisz­­tátalanságukkal és szemérmetlenségükkel. Szem és fültanuja voltam, amikor egy 50 éves orvos, 16 éves fiával vitatkozott. A gyerek váll­veregetve mondta az apjának: “Ugyan, apuci, mit tud maga az életről! ?” És apuci a fejét lehajtva hallgatott. Idevonatkozólag két kis történetet közlök, hadd tudja meg az olvasó (mintha már nem tudná ...) hogy ha az egyik országban divat a fegyelem,, miért ne lehetne ezt más országokban és Ameri­kában is gyakorolni?! Ezt a valóban megtörtént kétféle esetet össze­hasonlítás és fejtegetés céljából küldte nekem egy barátom. Kétféle kép a mai fiatalságról. — Drága Hazánkból — írja barátom —, le­velet irt az unokaöcsém. A 18 éves fiú részlete­sen beszámolt, hogyan zajlott le az érettségije és az ezt követő bucsu-ünnepély. A kornak megfelelően, most másképp zajlott le a bucsuzás, mint annakelötte. A régi jó magyar szokásoknak megfelelően megkezdődtek az érett­ségin az írásbeli és szóbeli vizsgák, a Markó ut­cai, egyetlen angolnyelvü gimnáziumban, ahová én járok. Sokat drukkoltunk a tanár uraktól, de “hála a Jóistennek” minden a legnagyobb rend­ben ment és én is jó eredménnyel lettem “érett”. Azt hiszem Endre bátyám is tudja, hogy ez a Markó utcai gimnázium ma Magyarország leg­nívósabb, és egyben legnehezebb középiskolája. Egy előkelő vendéglőben, külön bérelt teremben rndeztük az érettségi díszvacsorát. Az összes ta­náraink jelen voltak és sok szép toaszt hangzott el. Mindannyian fekete ruhában voltunk és ün­nepélyes volt a hangulat. Tizenegy óra után ta­náraink diszkréten eltávoztak s utána mi diákok összefogództunk és jókedvűen felmentünk a Várba, ahol egy mulatóban folytattuk felemel­kedett hangulatban a mulatságot, hogy emléke­zetes legyen számunkra az a 8 év, amit együtt drukkoltunk át és amely most az érettségivel végétért. Már hajnalodott, mikor hazaindultunk egymásba karolva és halk nótaszóval tartottunk a város felé. Egymást kisérgettük haza s mind­nyájan csókkal és könnyes szemmel fogadtuk meg egymásnak, hogy 25 év múlva ismét talál­kozunk és akkor beszámolunk életünk alakulásá­ról.” Most nézzük ennek a bucsuünnepélynek az ame­rikai változatát, ugyancsak 1970 június havá­ban. “Ugyanebben az időben — Írja barátom, a volt képviselő —, a los angelesi high school-ol egyi­kében, többek között egy 18 éves magyar ifjú is graduált, aki egy itt élő, 1956-ban menekült magyar családnak sokat Ígérő reménysége volt. A fiú tehetséges magyar gyerek, aki szavalatai­val állandóan szerepelt a különböző magyar ren­dezvényeken. És ezért szülei büszkesége volt. Ez a fiú is érettségizett itt a “szabadság országá­ban” s utána nekik is volt valami bucsuféle ün­nepségük egyik kollégájuk lakásán. Ott a fiata-EMBEREK ÉS ESETEK SZÉGYENEIM Az ember, vagyis én, megszületik, ha akar, ha nem, kezd cseperedni és mihelyt feleszmél, máris hallja a papától, mamától, mit s hogyan kell tenni, mikor és hol nem szabad, mit és mi­ért szabad azért mégis, és az ember igyekszik eleget tenni a felettes hatóságnak, vagyis a szü­lőknek. Légy becsületes, légy őszinte, légy ez, meg légy az és vigyázz erre, meg vigyázz arra, de nem kell vigyázni amarra. Ilyeneket hallani gyermekkor­ban, persze, nem mindig van szinkronban a ket­tő, de az ember, vagyis én, igyekszik eleget ten­ni ennek is, annak is, aztán lassan rádöbben, hogy legjobb az egyenes ut: hazudni kell, mert másképpen kellemetlenségek érhetik, verés for­májában, avagy bukás formájában az iskolában. De a legfőbb biró mindig én magam vagyok, és ezért igyekszik úgy élni az ember, hogy leg­alább önmaga előtt ne szégyenkezzék. Persze, az igazi nagy gondolkodók szerint (magamra célzok) nagyon rossz lehet úgy megöregedni, hogy az embernek ne legyen megbánnivalója. Most, ha végiglapozok életem sorsán, elpiru­lok és zavarba jövök magam előtt is, amikor eszembe jutnak dolgok, amiket megbántam, ami­kért még ma is szégyenkeznem kellene, ha úgy lenne az embernek ideje mindenre. E'gyik sivár szégyenem még a háború előtti kor­szakba nyúlik vissza. Gyanútlanul andalogtam a körúton, az akkori AZ EST kirakata előtt egy végtelenül kedves és ismert színésznővel, amikor rémülten éreztem, hogy a nőt valaki tapogatja hátulról, sőt engem is. Eleinte úgy tettem, mint­ha nem vettem volna észre, aztán már nem le­hetett nem észrevenni, hát elborult az agyam, és méregtől vörösen megfordultam és ráorditot­­tam a mögöttem álló középkorú férfira: — Mi az, vak maga?! A férfi csendesen mondta: —Igen, kérem, vak vagyok. Akkor láttam meg a fehér botot a kezében. Iszonyú dolog volt. Jaj és a másik. Ez kedvenc szégyenem. Ez tör­tént: Rómában voltam akkoriban a Cine Gittában, vagyis a filmvárosban, ahova Charles Vidor ba­rátom meghívására mentem ki. Hemingway “Farevell te arms”, vagyis magyarul “Búcsú a fegyverektől” cimü regényéből csinált filmet a lók egy része a tömény italoktól lerészegedett 3 elkezdtek jó amerikai szokás szerint — garázdál­kodni. A mi magyar fiunk egy leánnyal táncolt s egy bősz, hippie-külsejü kollégája belekötött és elráncigálta a lánytól. A fiú védekezett, de a bikaerős kolléga mégis kiráncigálta őt az udvar­ra s az egész társaság szemeláttára -—, akik mint valami cirkuszi porondról nézték — a szeren­csétlen magyar fiút agyonverte, E'z nem volt számára nehéz, mert a gyilkos jól megtermett dromedár volt s játszi könnyedséggel végezte ki gyengébb társát. A dicső amerikai gangszternek semmi bántó­­dása nem történt, mert hazug társai egyhangú­lag vallották, hogy az eset úgynevezett amerikai duallum volt és igy a rendőrség utoljára elenged­te a gyilkost. Elképzelhető a szülők rettenetes fájdalma és a velük együttérző californiai ma­gyar társadalom megdöbbent gyásza, amely a temetésen tömeg-megjelenéssel és virágerdőbew nyilvánult meg. Nem akarom én — írja továbbá barátom — sen­ki Amerikába vetett hitét lerombolni, mert ve­lem együtt számtalan amerikai és kisebbségi nem­zetiségűek egy véleményen vannak.” Eddig szól a levél. Kedves olvasóim közül van-e valaki, aki nem ért egyet a fenti sorokkal? És hisznek-e abban, hogy az ifjúság okozta elkerül­hetetlen tragédiát meg lehetne előzni? világhírű, magyar származású rendező, és én vol­tam a gag-man, vagyis az ötletember, aki részt vettem a felvételeken és atyai tanácsokkal lát­tam el a rendezőt. Vidort gyermekkorom óta szerettem, tehát a fizetésen felül is ambicionáltam, hogy jó legyen a filmje, persze, ebben Hemingway is segítségem­re volt, meg a színészek is nemkülönben. Vidor külön felhívta a figyelmemet arra a je­lenetre, amikor a lány, a szűz ápolónő fekszik a fűben, szerelme, az amerikai katona föléje ha­jol, és lassanként egymáséi lesznek, ahogy illik. A fiatal szűznek hosszú haja volt, mint ma egy fiúnak, a nap sütött, a jelenet gyönyörű volt és Helen Hays, az ápolónő mindent elkövetett, hogy teljesen elcsábítsa Rock Hudsont, aki a szerelmest játszotta. Vidorral az volt a megállapodásunk, hogy csak angolul beszélünk, nehogy a többiek azt higgyék, hogy őket szidjuk, és amikor a rendező megkér­dezte, hogy tetszett a jelenet, én angolul mond­tam kissé szomorkásán: — A jelenet nagyon szép — kezdtem és ép­pen csak rápillantottam a Vidor mellett álló, idő­sebb, rosszul öltözött, szemüveges férfire, aki unatkozni látszott —, de a lány kissé öreg sze­rintem. Itt egy szűz ápolónőről van szó, aki a vé­gén meghal, szülés közben, mert nem szokta még meg az ilyesmit. És ez a lány, a fiúhoz képest, aki huszonegy éves, annyinak is látszik — kissé idős. Vidor elsápadt.-— Jókor mondod. Ez az ur itt mellettem, Mr. Selznick, a film producere, ötmillió dollárja fek­szik ebben a produkcióban, és a lány, aki az ápo­lónőt alakítja, a felesége. Szerettem volna Pesten lenni abban a pillanat­ban, de gondolkozni sem volt időm, mert Mr. Selz­nick felüvöltött, mint a sebzett vadkan: — Igaza van ennek a kis embernek, ez a ször­nyeteg ma lett negyvenéves, és eszelősen ragasz­kodik ahhoz, hogy szűz lányokat játsszon, nem hiszi el nekem, hogy inkább nagyanya szerepek­re alkalmas. Tönkre fog tenni, koldus leszek mi­atta, csak azért, mert hiú, aljas és önző. A díszlet a füvei és a fiúval másfél méterre volt tőlünk. A színésznő nemcsak az ordítást hal­lotta, hanem engem is. Külön érdekessége a dolognak, hogy az ápoló­nő alakítójával nem tudtam megkedveltetni ma­gam. ” Királyhegyi Pál Thursday, Sept, 10, 1970

Next

/
Oldalképek
Tartalom