Függetlenség, 1970 (57. évfolyam, 1-44. szám)

1970-07-23 / 30. szám

12. oldal függetlenség Thursday, July 23, 1970 Amikor 1921-ben Vas és Zala megyék Ausztriához csa­tolt részét, mint Ausztria ki­lencedik tartományát Bur­­genlandnak nevezték el, nyil­ván a hosszúkás területsávon található sor vár adta az öt­letet az elnevezéshez; Várak országa. Akkor az volt a jellemző az elsősorban agrár terület­re, ma az ipari telepítésre büszkék a tartomány vezetői és az idegenforgalomra, mely ezen a területen főként bel­ső vendégforgalmat jelent. Az elmúlt héten az osztrák Szövetségi Műemléki Hivatal és a burgenlandi kormányzat meghívására magyar műem­léki szakemberekből álló né­pes küldöttség járta be Auszt­ria e részét, hogy a történe­ti és művészeti értékeket és védelmük módját tanulmá­nyozza. Előre kell bocsátani, hogy az osztrák műemlékvédelem,1 7 | melyből idestova száz éve a magyar is kisarjadt, ma is európai hirnévnek örvend. A j helyreállítások módszerét il-1 letően aligha lehet a kettőj között jelentős különbséget felfedezni, s ha van, az sem a szándékból és a törekvések­ből fakad, hanem abból a tár­sadalmi és politikai különb­ségből, amely eltérő lehető­ségeket ad az egyiknek vagy a másiknak. Az osztrák mű­emlékek legnagyobb része magántulajdonban van. Nem csodálkozhatunk tehát, hogy a tartomány egész területé­nek összefoglaló nevet adó vá­rak védelme bennünket köze­lebbről érdekel, hiszen szere­pük a magyar történelemben sem volt jelentéktelen. A tö­rök nem járta e vidéket, leg­alábbis tartósan nem tudta itt megvetni a lábát, fonto­sabb, hogy az osztrák hadi­tanács sem robbantotta fel, mint a magyar várakat, mert biztos, császárhü kezekben látta, ahová a kurucok nem tudták befészkelni magukat. A várak igy nagyrészt nem romokban, hanem lakottan vészelték át a második világ­háborút, s mert már nem voltak hadi célpontok, inkább az elemi károk rombolták őket. E'gy részük ma is régi tu­lajdonosuk kezén van. Várá­ban lakhatna Esterházy her­ceg (Fraknó), Batthyány (Németujvár), de nem ritka, hogy nevetséges vételárért (de igen súlyos helyreállítási kötelezettséggel) uj tulajdo­­nosok kezére került. Kabold (Kobersdorf) pom­pás reneszánsz vizivára egy építésznő tulajdona lett. Lé­kát (Lockenhaus) egy neves iró szerezte meg néhányezer schillingért é3 félmilliót köl­tött eddig rá. Városszalónak vára egy volt miniszteré lett, aki maga mutogatta pompás mügyüjteményét — például a munkácsi vasgyár­ból származó, Magyarorszá­gon meg sem őrzött szobro­kat, tányérokat. — Ebből a körülményből két következ­ményeiben megszívlelendő tanulságot vonhatunk le. Az osztrák szakhatóság természetesen örömmel lát­ja a müemléktulajdonosok aktiv részvételét a várak re­noválásában s nehezen tehet észrevételt, ha az építkezé­sek meghaladják az általuk hitelesnek tartható lépése­ket. A legtöbb várat ugyan­is idegenforgalmi célra állí­tották helyre. A belépődíjak mellett penziók vagy igényes szállodák működnek bennük, mint például Borostyánkő vá­rában (Bernstein), ahol a lo­vagterem pazar strukkóit nem nézhettük meg, mert a min­den kényelmet kielégítő vár vendégei éppen vacsoráztak. De az egyszerűbbek is, mint már az említett Szalonak vá­rában hideg-melegvizes turis­taszállás működik. A várak egykori gyűjtemé­nyeinek sorsa is elsősorban a tulajdonosok jó szándékától függ. Németujvár (Güssing) birtokosa, Batthyány-Stratt­­mann herceg itt állította ki azokat a műtárgyakat, ame­lyeket körmendi kastélyából áthozott. Fraknó ura, Esterházy Pál herceg Európai viszonylatban ' is páratlan fegyvergyűjtemé­nye, regimentjének teljes fel­szerelése, ruházata, zászlói viszont restaurálatlanul las­san pusztulnak. (Az osztrák Presse éppen ezen a héten hozott négyoldalas mellékletet Burgenlandról, nem győzve j dicsérni a herceg kulturális ! tevékenységét.) Magyarországon a műemlé­kek a nép tulajdonában van­­! nak, a művészi értékű, törté­­! neti jelentőségüknek megfe­lelő helyreállításukról az il­letékes szakhatóság gondos­kodik. Megközelítően sem | szervezik meg azonban gya­korlati és kultúrpolitikai fel­­használásukat, mint azt Bur­­genlandban láthattuk. Az osztrák műemléki szer­vezet a nyugati szférában a legjobb magyar partner. Walter Frodl professzor úgyszólván évente elviszi ta­nítványait Magyarországra, hogy bemutassa nekik Sop­ron, Esztergom, Visegrád, Buda helyreállításait, mint amiből tanulni lehet. Két el­térő társadalmi rendben élő szomszéd ország együttmű­ködésének még olyan kisebb jelentőségű területen is, mint a műemlékvédelem, egyik szép példája. Dr. Dercsényi Dezső TAMÁS MENYHÉRT: GYERMEKKORI NYÁR Mint meggyulladt levél, sodródik a kiszáradt nyár, sóskát eszem, majd forrásvízért kutatom át a rétet, lábam alatt irgalomért könyörög a lankadó fü, szédül a papsajtos árokpart, de rájuk se figyelek — tekintetem bizonyosságot keres a távolban, talán a tornyosuló felhőket, s az égzengést várom, hogy r.e halljam a meddő virágok sóvárgását. Mióta élnek Kecskeméten cigányok? — ezt kérdeztem Lévai József cigány vajdától, a település vezetőjétől még évekkel ezelőtt, amikor még volt “Cigányváros” Kecske­mét határában. A hetven év körüli, nap­barnított, mosolygós Lévai József elgondolkozik. Aztán megfontoltan válaszol: — Hát írásunk nincs róla, és csak az apámtól tudom, az meg a nagyapámtól és igy visszafelé a hosszú időbe; hogy körülbelül ötszáz éve élünk itt. Kérdéseimre lassan meg­ered a nyelve és elmondja a “cigányváros” történetét — úgy, ahogy apáról-fiura száll­va — a szájhagyomány meg­őrizte mind a mai napig. — Valamikor régen nagy erdőségek voltak itt, amelye­ket csak vándorcigány-kara­­vánok kerestek fel nyaran­ként. Ősszel felszedték a sá­torfájukat és kiürült a kör­nyék. — A cigányok településiét Coburg hercegnek köszönhet­jük. — No, ez érdekes, hogy történt ? — Egyszer a herceg, aki­nek óriási birtokai voltak Kecskemét határában, séta­lovagláson járt itt valami hölgyismerősével. Az erdő szélén haladtak el, amikor három táborozó vándorcigány családot pillantottak meg. A cigányok éppen ebédet főz. tek. A herceg orrát kelleme­sen csiklandozta a töltöttká­poszta finom illata. Kísérője társaságában odalovagolt a sátrakhoz és kérte az asszo­nyokat, kínálják meg őket főztükből. Ezek ijedten sza­badkoztak, hogy ilyen előke­lő uraságok vendéglátására se helyük, se edényük, se evő­eszközük nincs, szegényes eszközük csupán fatányérok­ból és fakanalakból állt. — Mégis ettek a hercegék? — Ettek ám, még pedig olyan jóízűen, hogy mikor az utolsó falat is lecsúszott, a herceg még nótát is rendelt: — El tudnátok-e játszani édesapámnak, az öreg fensé­ges urnák a nótáját? — kér­dezte a férfiaktól, Az öreg cigányok nem elő­ször jártak már erre, ismer­ték a “dörgést”, s az ütött­­kopott szerszámokon felcsen­dült az öreg fenség nótája. Coburg herceg nagyon meg volt elégedve, magához intet­te a legöregebb cigányt és igy szólt hozzá: — Ezért a szives vendég­látásért, ezért a szép muzsi­káért fejedelmi módon jutal­mazlak meg benneteket. Állj fel ide a nyeregbe, és amed­dig ellátsz, azt a területet nektek ajándékozom örökre. Települjetek le ide, és mű­veljétek földjeiteket. — írást is adott róla? — kérdeztem a vajdát. — Tessék csak várni! — folytatja a vajda. — Az öreg vándorcigány nem akart hin­ni a fülének és zavarodottan hebegte: — Gyengék már az én vén szemeim, nem látnak azok már semennyire sem. Erre a herceg Koháriszent­­lőrinc és Szentkirály határá­ig maga jelölte ki a területet és adományát adománylevél­lel erősítette meg. — Megvan az irás most is? — teszem fel a kérdést. — Meg kell -neki lenni! — jelenti ki a vajda határozot­tan és önérzetesen. — Mink úgy tudjuk, hogy az adománylevél a piarista rend őrizetében van. Le van raikva az iratok közé, a her­ceg ur pecsétjével. — És birtokba is vették valaha ezt a saját tulajdonu­kat? — Hát tetszik tudni, erről mi már nem tudunk semmi biztosat mondani. Az idők fo­lyamán sokszor volt azóta is cigányösszeirás. Legtöbbször az adóztatás végett. Ilyen­kor, persze, mindig kis par­cellákat vallottak maguké­nak. Aztán meg hát nem is­merték a törvényt sem, és az elhaltak után évszázadokon keresztül a telekönyvbe se vezették be a birtok tulajdon­jogát. A birtokok egyre fogy­tak, zsugorodtak, gazdátlan­ná váltak. És lassan rájuk tette kezét a város, az állam. Szép, kerek, jó hangzású történet ez és szemmel látha­tóan büszke is rá a vajda, ho­gyan adta át a hatalmas nagy ur a cigányősöknek fele ki­rályságát egy fatányér töl­tött káposztáért. De hát mit mond az irás? Nézzük meg azt is! A piaristák rendházában nagyot néznek, amikor a ci­gányok adománylevele után érdeklődöm. Ilyen bizony nin­csen, nem is tudnak róla, hogy lett volna. De nincs nyoma a városi levéltárban sem, ahol pedig szobaszámra sorakoz­nak egymás mögött a régi, megsárgult hivatalos iratok, okmányok. Ezek után most már — ahogy mondani szokták —, két eset van. Ez egyik, hogy az erdő szélén táborozó haj­dani öreg cigányok egyszer valami felemelően szépet ál­modtak arról, hogy vendégül látták a mesebeli herceget Tündér Ilonkájával. És az álom évszázadokon át utód­ról utódra szállt, legenda lett belőle. A másik pedig az, hogy a labanc generális Coburg-Ko­­hári nemcsak a kurucokat csapta be, hanem a cigányo­kat is. Nem adta a birtokot, hanem csak ígérte. Ingyen et­te meg a cigányok töltött­káposztáját és ebéd után po­tyán még nótáját is eLhuzat­­ta velük. Hegedűs László BURGENLANDI KÉPESLA P: LEGENDA VAGY VALÓSÁG? Akecskeméti “cippáros”

Next

/
Oldalképek
Tartalom