Függetlenség, 1970 (57. évfolyam, 1-44. szám)
1970-07-23 / 30. szám
Thursday, July 23, 1970 p^GGETLENSÉG 7. oldal A JELENÉS Irta: MIKES MARGIT M-«*-^©-I-y»©«g-j-ra-ia-Íék~ Rossininek bemutattak egyszer egy énekesnőt, akinek Rossini egyik operájában kellett fellépnie. Nem tartozott éppen a legjobb énekesnők közé. Amikor bemutatták Rossininek, igy szólt: Blairstownban nyaralunk egy minden kényelemmel fölszerelt házban, de a vöm nincs ezen a véleményen, hogy ez a villa teljesen megfelelő, mert a négy szoba mellé még egy ötödiket is építtet. Megje-MikM Margit lentek hát a munkások és hozzákezdtek az építkezéshez. Először a leendő szoba alatti pincét mérték ki és rengeteg földet ástak ki a talajból. Egy nagy, négyszögletű verem keletkezett a ház mellett. Egyre növekvő kupac emelkedett a gödörnél, egész csinos dombocska tornyosult a magasba. Ez volt az előzmény. Aztán mindennap eljöttek újra, folytatták a munkát, hozzákezdtek a pincerész alapjának betonozásához, hoztak egy furcsa, kerek betonkeverő gépet, amelyet a villanyvezetékbe kellett bekapcsolni és a masina erre forogni kezdett, keverte a betont. Mindennap becsöngettek hozzánk, hogy legyünk szívesek fölkattantani a villanykapcsolót, hogy megindulhasson a gép. Nagyon barátságos, .tisztelettudó emberek ezek az amerikai munkások,: egyenestekintetü szemükben valami ártatlan, gyermeteg tekintet ragyog, figyeltem, ahogy egymás között beszélgettek, mondataikat gyakori okay-vel szakítják meg és ez nekem — uj amerikainak —, kissé humros is,, hogy ezek a bennszülött, angol nyelven beszélő polgárok, mennyire rabjai ennek a két szónak. Nem tudom, hány milliárdszor hangzik el naponta itt egy kéttagú szócska, hogy okay! De határozottan bájos, hogy milyen előszeretettel használják és milyen gyakran, milyen kitartóan és milyen régtől fogva. Nekem erről eszembe jutott, hogy otthon, Pesten is voltak ilyen szokások, nem is egy, igaz, hogy ez inkább múló divat volt. Pl. egyidőben általános volt a “szépen” használata, ezt gunyorosan használták olyan dolgokra, amiben nem hittek. Aztán a “majd szombaton!”, amelyet valami be nem tartható Ígéretre értették. De ezek, ahogy jöttek, úgy el is mentek, hamarosan lekoptak és mint az elhasznált papírpénzeket, kivonták a forgalomból. De itt az okay! Valóságos nemzeti hagyományszámba megy, az angol nyelv talán legtöbbször használt szójárása. Ezek a munkásaink is, jó amerikaiak lévén, gyakran ismétlik ezt az ckay-t munka közben, nekem mindig olyan gyermekesnek tűnik ez a két szó. Tegnap is eljött három munkás, fejükön a jellegzetes piros-kék-narancssárga Micisapkában, testükön különböző szinü trikóban, mindnyájuk csuklóján karóra. Ismét bekapcsolták a villanyvezetéket a konnektorba, aztán hozzákezdtek a munkához. Nem tudom, a mai napra, milyen elvégzendő feladat volt beütemezve, de ezúttal a munka mégse kezdődött meg. Miért? Mert a kert valamelyikbokra mögül egy gyönyörű madár lépegetett elő. Még pedig nem akármilyen léptekkel közeledett, hanem valami fejedelmi grandezzával, Valami olyan kevély diszlépésben, amelyet még a madártársadalom egy tagjánál sem láttam. Az emeleti ablakból figyeltem a jelenetet. Ez a madár egy fácán volt. Hogy kerülhetett ide? Nem tudom, de itt volt és kimért, sétáló, sőt fejedelmi lépteivel fölvonult a gödör pereme mellett föltornyosuló dombocska tetejére. Itt megállt, büszkén nézett körül, mintha mondaná, itt vagyok, megjelentem kötetetek, áimélkodjatok! A tollazata a reggeli nap vakító világosságában szinaranyként tündöklött, ő volt a mesebeli aranyfácán . . . Emlékszem, Budapesten volt valahol egy vendéglő—talán Budán?—melynek a neve “Aranyfácán” volt: Hát erről a csodaszép madárról, az aranyszínű fácánról nevezték el . . . Olyan volt a ragyogó tollazat rajta, mintha valamely király páncélját szinaranyb ó 1 verték volna és ő ebben a csillogó vértben állana ámuldozó, szájtátött alattvalói elé. A fejebubján a piros kis taréj is, mint egy korona emelkedett a csőre fölött és a sötétszinü farktollai mintha a királyi palást uszályai lettek volna. Ott állt aranypáncél-tollazatában és gőgösen körülnézett. — Nem mintha bárkit is észrevett volna, elnézett a munkások feje fölött és úgy látszott, hogy saját szépségében elmerülve csak önmagát látja, a világ egyéb lényeiről tudomást sem véve . . . Annál inkább bámulták őt a munkások. Attól a pillanattól kezdve, hogy ez a díszes, büszke madár megjelent körűiben, leeresztették karjaikat, félretették a vakoló kanalakat és csendesen leültek a gödör másik oldalán a nagy darab kövekre és merően bámulták. Az egyik kikapcsolta a betonkeverő gépet, nehogy zakatolása elriassza a tüneményt. Mert igen, tüneményes jelenségnek tartották, ezzel a madárral mintha a Szépség látogatott volna le hozzájuk, valahonnan az égből ereszkedett alá, szállt le egyenesen erre a földbuckára és megmutatva nekik tollazatának arany pompáját és csillogását, valósággal megbüvölte a serénykezü embereket. A mindennapi munka között egy pillanatra megjelent az ünnep, a szünet, a cezúra, mikor valami ritka természeti tünemény csendet parancsol az álmélkodó szemeknek és meglengeti irreális, valószínűtlen szépségét. Álomban lehet látni ilyesmit, aranytollazatu madarat, kiterjesztett szárnyakkal repülve, vagy állva egy domb tetején, s a mesék csodálatos megelevenedését, mint itt most a dombocskán álló fácánt. Derék amerikai munkásaink még egy pisszenést se hallattak, összeszoritották szájaikat, nehogy egy ellebbenő sóhaj is elűzze e ritka jelenést, ezt az álomból érkezett hírnököt. Mintha az egyszerű, kerek koponyákban az a sejtelem derengett volna, látva az aranymadarat, hogy van, igenis van valami más, valami nagyszerűbb, valami magasztosabb, mint az élet egyhangú szürkesége. Ez a madár-jelenés megvillantotta előttük a titkot, hogy létezik egy álomvilág is, ahol minden csupa szépség, csupa öröm, csupa ünnep . . . És ebben a pillanatban, mintha valami különleges véletlen folytán halmozódott volna a bűvös reggelen a valószínűtlen, mesés hangulatok varázsa, a körülbelül harminc lépésnyi távolságra levő Mr. Albert Fondy házától fölzendült egy gitár érzelmes és lágy játéka. Talán a fiatal Sam játszhatott rajta, de mikor felcsendültek a hangok a húrokon, ezek is, mintha az aranymadár kíséretében érkeztek volna az ismeretlen csodatájakról, ahonnét ez a fácán ideröpült . . . Vagy mintha az ámulat hangokban rezgő megnyilatkozásai lettek volna itt az épülő ház tövében . . . Az aranyfácán pedig kinyújtotta a nyakát, taréját még magasabbra emélte és még büszkébben hordozta körül a tekintetét. Valahogy úgy hatott rám ez a jelenet, mintha élvezte volna a zene hangjain keresztül feléje áramló hódolatot és ennek a kifejezéseként kissé meglebbentette a szárnyait. A munkások megbüvölten ültek a köveken, szemüket egy pillanatra se vették le róla, mintha érezték volna, hogy nem tarthat soká ez a jelenés, mert az életben a' csodák csak pillanatokig tartanak és azután eltűnnek, szétfoszlanak A.c:■ :<■.; ?• v (rí"-s>>: eaói rivgéy No;séV— Mester, el sem tudja képzelni, mennyire félek!... — Hát még én! — válaszolta gondolkozás nélkül Rossini. * if: * J Anatole France egyszer felvett egy fiatal gyorsirónőt, akit egyik barátja ajánlott. Az iró igy szólt a fiatal lányhoz: — Hallom, hogy nagyon jó gyorsirónő. — Igen, 130 szót irok egy perc alatt. — 130 szót egy perc alatt? De kicsikém, honnan veszek én ennyit? * * * ' Alberto Sordi ismert Olasz filmsztárt igen szellemes embernek tartják. Egyszer egyik barátja megkérdte tőle: — Mit gondolsz, mekkora keresete legyen’ annak az embernek, aki meg akar nősülni? — Háromszor annyi! — hangzott á válasz. Lovagok az Astrojeten (Folytatás a 6. oldalról) Jelzőfények villannak: cigarettákat kioltani, öveket bekapcsolni! A motorok felbugnak. A. föld felől nagy sebességgel közelednek felénk a repülőtér kék lámpái. A szárny féklapjai föleinek ködnek, a kerék a betonhoz huppan, a motorok bődülve ellengázt adnak, a gép lelassul, a féklápok visszacsukódnak. Gurul a gép a légiterminál felé. Miss Murphy a gép ajtajában állva bájos iho-' sollyal búcsúzott. A férfiak egy kissé szégyenkezve vonultak el előtte, Az ősz, a sovány, a kövér, a markáns, akinek a nagyszülei Tullamore-bani születtek (állítólag) s mind a többiek. Az 539- ések klubjának tagjai. A klubé, amely sohasem alakult meg, csak odafen a levegőben, háromezer méter magasságban, ahol ég és föld között libegve a legreálisabb kereskedelmi utazok is bizántinus hangulatra gyulnak olykor, egy tiziánvörös lány láttára, aki most érkezett messze földről, először repül és segítségre szorul — talán. Akár a másik Syracuse felől is repülhettünk: volna. Délkeletre Palermótól. a semmibe és marad a rideg valóság . . . Szinte, odatapasztották szemüket az aranyfácánra, ne még, ne repülj el, maradj, hisz olyan ritkán látunk! ... Az aranyragyogás, mintha megérezte volna a gondolatukat, nem repült el. Nem, hanem szép, lassú, kimért lépésekkel, úgy ahogy jött, megfordult és levonult a dombtetőről, még a maga után húzódó farktollaiból látszott egy-kettő, aztán végleg eltűnt a bokrok között. Föl nem röpült, nem láttuk a vonulását a levegőben semmilyen irányban, itt kellett maradnia. Talán kimért lépteivel itt sétálgat valahol a kertben, a közelben, keresni kellene. De a munkások csak ültek még mindig bénultan az előbbi látomástól és elgondolkozva maguk elé meredtek. Csodálatos dolgokkal kezdődik a mai nap . . . Aztán nagynehezen megmozdultak, mintha fölocsudtak volna és tétován egymásra néztek. — Well, — szólalt meg a legidősebb —, szép volt. Kár, hogy elment. Talán egyszer megint visszajön . . . John, kapcsold be az áramot! Okay? — Okay! . . . — felelte John és megindította a betonkeverő gépet. Újra fölzugott az egyetemes bugás, a gép forogni kezdett és a munkások nekifogtak az abbahagyott munkának. ’ -a ■ r.;íw%smu. r,
