Függetlenség, 1970 (57. évfolyam, 1-44. szám)
1970-07-16 / 29. szám
16. oldal FÜGGETLENSÉG Thursday, July 16. 1970 “Emlékezetes tragédiák, kalandok, bűnügyek és szerelmek.. Ártatlanul elítélve Jóllehet Dreyfus már 1899-ben elhagyhatta az ördögszigetet, s 1906-ban rehabilitálták, sőt végigharcolta az első világháborút is, egészen 1930-ig sokan még mindig német kémnek tartották a Deuxiéme Bureau, a francia vezérkar hirszerző osztálya egykori kapitányát. A teljes igazságra csak 1930 nyarán derített fényt von Schwarzkoppen nyugalmazott vezérőrnagy, Németország párisi követségének egykori katonai attaséja. Amikor emlékiratai megjelentek, Schwarzkoppen már nem élt. A hagyatékában talált feljegyzéseket Bernhard Schwertfeger ezredes rendezte sajtó alá és adatta ki, végleg tisztázva ezzel Dreyfust a vádak alól. A per főhőse ekkor már 71 éves volt. Nagy megnyugvással vehette tudomásul, hogy mos már minden kétkedő meggyőződhet arról, hogy a francia vezérkar titkait nem ő, hanem gróf Walsin-Esterhazy őrnagy adta el a németeknek. A Dreyfus-ügy 1894-ben kezdődött. A francia kémelháritás és a német hírszerzés ebben az időben kemény harcot vívott egymással. A francia vezérkar hirszerző osztályának, a Deuxiéme Bureaunak tudomására jutott, hogy egy francia vezérkari tiszt fontos titkokat adott el a németeknek, s különböző iratokat és térképeket szerzett meg Schwarzkoppen ezredes, Vilmos császár párisi nagykövetsége katonai attaséja számára. A francia kémelháritók egyik ügynökének sikerült a követség előcsarnokából egy fontos okmányt ellopni. A zsákmány egy bordereau volt, vagyis egy kisérő jegyzék, amely felsorolta, hogy milyen anyagokat adott át az egyelőre még ismeretlen kém a német katonai attasénak. A kézzel Írott bordeau igy szólt: “Nem kaptam értesítést, hogy óhajt-e velem találkozni. Küldök azonban önnek néhány értékes információt, mégpedig: 1. A 120 mm-es ágyú hidraulikus fékjével kapcsolatos feljegyzést, valamint a működéséről szerzett tapasztalatok összefoglalását; 2. feljegyzést a közvetlen támogató egységekről. Az uj terv némi módosítást eredményez majd; 3. a tüzérségi alakulatok módosításáról szóló feljegyzést; 4/Egy Madagaszkárra vonatkozó feljegyzést ; 5. A tábori tüzérség ideiglenes lövészeti kézikönyvét (1894. március 14.). Ez utóbbi okmány megszerzése rendkívül nehéz volt, s nekem is csupán néhány napig áll rendelkezésemre. A hadügyminiszter korlátozott számban adta ki a hadtesttüzérségek számára és a hadtest felelős érte. Minden tiszt, akinek birtokában van egy példány, köteles azt a hadgyakorlatok után visszaküldeni. Ha tehát arról, ami érdekelné, jegyzeteket óhajtana készíteni — s a könyv még szükség esetén rendelkezésemre áll —, akkor eljuttatom. Természetesen, csak akkor, ha nem kívánja teljes lemásolását; ez esetben a másolatot küldeném meg önnek. Éppen indulófélben vagyok a hadgyakorlatra.” Sandherr ezredes a kémelháritással foglalkozó osztály vezetője ugyan nem volt írásszakértő, de mihelyt a finom, krémszinő, apró kockás beosztással ellátott iratot a kezébe vette, úgy vélte, tudja, ki irta azt... Ma, az ügy ismeretében, nyugodtan állíthatjuk, hogy Dreyfus tulajdonképpen nem is főhőse, hanem csak tárgya volt annak az ügynek, amely az ő nevét viseli, s amely évtizedekig páratlan politikai szenvedélyeket kavart nemcsak Franciaországban, hanem az egész világon. A főhőst azok között kell keresni, akik ebben az ügyben Dreyfus mellé álltak. A Dreyfus-ügy főhőse valójában — Emil Zola. A nagyszerű iró, aki irodalmi sikereivel már a Dreyfus-ügy előtt beírta nevét az 'irodalomtörténetbe, az ártatlanul elitéit kapitányért vívott küzdelemben a politikai, közéleti porondon mutatta meg emberi nagyságát, azt, hogy a haladás elszánt harcosa. Mert Dreyfust ártatlanul Ítélték el. A bizonyítékok ellene csak az említett bordereau szolgáltatta, amelyről Sandherr ezredes után néhány írásszakértő is megállapította, hogy Dreyfustól származik. Az első írásszakértő, aki ezt állította, Mercier du Paty de Clam márki, vezérkari őrnagy volt. Véleménye alapján jelentették az ügyet Gonse tábornoknak, a vezérkari főnök helyettesének, ő továbbította Boisdeffre tábornoknak, a vezérkari főnöknek, aki referált magának a hadügyminiszter urnák, Mercier tábornoknak is. Gyanújukat egy Alea*ndrine fedőnévvel aláirt üzenet erősítette meg, amelyet Schwarzkoppen küldött Panizzardinak, a párisi olasz katonai attasénak, akivel szorosan együttműködött. Ez az üzenet is a francia kémelháritás zsákmánya lett. “Mellékeltek tizenkét térképet Nizzáról, amelyet az a gazember D . . . hagyott nálam az Ön számára. Közöltem vele, hogy önnek nem áll szándékában ismét felvenni vele a kapcsolatot. Azt válaszolta, félreértés történt, és minden tőle telhetőt megtesz az Ön kielégítésére. Azt is mondotta, belátja, hogy makacskodott, s ezért elnézését kéri. Azt válaszoltam, hogy ostoba, s nem hiszem, hogy Ön ismét felvenné vele a kapcsolatot.” A Dreyfus-ügy első tárgyalását 1894. dec. 19-én kezdte meg a hét tagból álló haditörvényszék. A hadügyminiszter képviseletében Marie-Georges Picquart őrnagy is ott ült a teremben. Az őrnagy már régebbről ismerte a vádlottat, tanította a főiskolán. S a tanár nem szerette növendékét: vasszorgalmu, de nem különösebben tehetséges embernek tartotta őt. A könynyed, müveit, fogékon Picquart, a hadsereg legfiatalabb őrnagya nem rokonszenvezett az efféle unalmas és fárasztó alakokkal. Ennek ellenére igyekezett minden elfogultság nélkül figyelni a tárgyalást. Amikor az első nap után jelentést tett Mercier tábornoknak, közölte a hadügyminiszterrel, hogy Dreyfus bűnösségének megállapításához vajmi kevés bizonyíték áll rendelkezésére, s a védelem erősen megingatta azok hitelét is. A hadügyminiszter elbocsátotta az őrnagyot és Sandher ezredest hivatta. Az ezredes magával vitte a Dreyfus-ügy dossziéját. A tábornok egyre fokozódó ingerültséggel lapozgatta az iratokat, s kényszeredetten állapította meg, a tények alapján aligha ítélhetik el Dreyfust. Ha a kapitányt felmentené a hadbíróság, miután a közvéleményt meggyőzték bűnösségéről, olyan botrány törne ki, ami bukásával járhatna. Mercier erre, mit sem törődve azzal, hogy már késő éjszakára járt az idő, nekiállt, s maga irt egy feljegyzést Dreyfusról. Az egészet borítékba zárták, s átadták du Paty őrnagynak, hogy a bizonyítási eljárás befejezése után, mielőtt a bírák Ítélethozatalra vonulnának vissza, észrevétlenül adja azt át a haditörvényszék elnökének. Ennek a zárt borítéknak tartalma egy időre eldöntötte Dreyfus sorsát. A hadbíróságban Ítélkező katonatisztek számára a hadügyminiszteri székben ülő tábornok véleménye parancsot jelentett. Egyhangúlag bűnösnek mondták ki Dreyfust hazaárulásért, s nyilvános lefokozásra, deportálásra, életfogytiglani száműzetésre re és várfogságra ítélték. A kapitánynak, aki ártatlansága tudatában teljesen értetlenül állt az események előtt, először a lefokozást kellett elszenvednie. Erre 1895 január 5-én került sor. Az École Militarie — Dreyfus egykori iskolája —, a tisztiiskola udvarát nagyszámú tömeg töltötte meg. A párizsi helyőrség valamennyi ezredének egy-egy szakaszát is kivezényelték. Dreyfust négy katona kisérte a lóháton várakozó Darras tábornok elé. A tábornok kivonta a kardját és messzire hangzó hangon kiáltotta: — Alfred Dreyfus, ön nem méltő arra, hogy francia egyenruhát viseljen! Franciaország népe nevében ezennel lefokozzuk! Dreyfus ezt kiáltotta: (Folytatjuk)
