Függetlenség, 1970 (57. évfolyam, 1-44. szám)
1970-07-16 / 29. szám
FÜGGETLENSÉG Thursday, July IS, 1970 8» oldal A HAMBURGERTŐL A DEBREZIN ERIC Irta: HALÁSZ PÉTER Azt sohasem felejtem el, hogy milyen szenzáció volt Pesten, amikor megnyílt az első automatabüféi-Az Andrássy utón volt, a Párisi Nagyáruház közelében, a kis üvegfalú rekeszekben mindenféle ínycsiklandó szendvicsek kínálkoztak és 2Ö fillér bedobása ellenében a gép kiadott egy szendvicset. Több évtized távlatából is állíthatom, hogy kitűnő szendvicsek voltak, ízesek és gusztusosak. De a legnagyobb vonzerejük az volt, hogy automata-szendvicsek vol-Halásx Péter tak’ igazi’ amerikai-stilü dolog, gyors és hatékony, hamisítatlan “time is money” szisztémával. Mert ennyit természetesen már pesti gimnazista korában is tudott az ember Amerikáról, meg azt is még, hogy “keep smiling.” Nem. fedeztük fel, hogy a két bölcs megállapításban valami halvány ellentmondás rejtőzik, mert ha az idő csakugyan pénz, akkor úgy ki vesztegeti mosolygásra? De mi a magunk idejében idealistábbak voltunk, mint a mai diákok, nem feszegettük a kérdést, s ha volt 20 fillérünk, amerikai automata-szendvicset ettünk az Andrássy úti büfében. Az automata-büfének nyilvánvalóan az az óriási előnye, hogy kiiktatja a közbenső személyt, pincért, aki általában véve még a legolcsóbb vendéglőkben is hajlamos beszélgetésre, mert nem tudja, hogy az idő pénz, és kizárólag a borravalót pénznek elismerni. A pincér az olcsó kis kifőzdékben is odaáll az asztal mellé s mig az ember a több indigón keresztül irt étlapot böngészte, ő a “hangerlijével” fölösleges mozdulatokat tett, kifejtette a véleményét erről-arról és egyáltalában nem sietett. Ezért jó az amerikai módszer, amely feltalálta az étkezés automatizálását. Jóval későbben azután Amerikában azt kellett tapasztalnom, hogy az automata-büfé már nem divatos, helyébe lépett a “self-service”, vagyis önkiszolgáló vendéglő, ahol az ember a tálcával a kezében ellépdel a kiállított ételek sorfala előtt, akár tábornok a disz-szemlén, a tálcára gyűjti az ebédjét, a kasszához érve fizet, majd letelepszik egy asztalhoz és gyorsan enni kezd. A gyorsaság ebben az esetben azért jelentős, mert ha lassan eszik, akkor, mire a levessel végez, kihűl a hús, a kávéról nem is beszélve. Talán ennek tulajdonítható az az amerikai szokás, hogy sokan a húsételhez isszák a kávét, úgy, ahogyan más országokban, ahol az idő nem anynyira pénz, a bort, vagy a sört. Ezekben az önkiszolgáló büfékben sör vagy bor amúgy sem kapható, aminek szintén siettető jellege van, minthogy aki vízzel ebédel, az gyorsan ebédel. Mármost, ha valakinek mindez nincs Ínyére, az válogathat New York többezer vendéglője között, afgántól zuluikafferig, vagyis á-tól z-ig mindenfele restaurant ételkülönlegességei között. A newyorkiak szeretik is az ilyen gasztronómiai kalandozásokat, kínai és olasz vendéglő minden harmadik utcában található, a 46-ik és 47-ik utcákban a Broadway és a Hatodik Avenue között francia vendéglők sorakoznak egymás mellett, de rengeteg az indonéz és japán étterem, a svéd-rendszerű smorgasbord, s mióta beköltözött New Yorkba a Wienerwald-hálózat backhuhn-ban, vagy baokhendl-ben sincs hiány. Mindez azonban nem változtat azon, hogy a nagy tömegek déli 12 és 1 között a gyors-büfék és az önkiszolgálók felé vesznek irányt, fölkapaszkodnaik a pult mellett sorakozó magas-székekre és az esetek legnagyobb részében hamburgert rendelnek, s hozzá kávét és igyekeznek gyorsan túlesni rajta. Arra mindezideig nem jöttem rá, hogy a “hamburger” elnevezésű darálthusnak mi köze van Hamburghoz, az efféle nyomozásra kevés alkalom kínálkozik. A gyors-vendéglőben, az úgynevezett luncheonette-ben étkező amerikaiak igen kevés kapcsolatban vannak az étellel, amit el elfogyasztanak és ez részben annak tulajdonítható, hogy kiiktatódott a pincérnek nevezett, hivatása magaslatán álló személy, aki (ha feladatát jól látja el) minden esetben az általa felszolgált ételek propaganda-minisztere, azok ékesszavu hirdetője, kedv-csinálója. A jó pincérnek az a feladata, hogy előidézze a vendégnél azt az örömteli lelkiállapotot, amely az egészséges étkezéshez annyira szükséges. Néhány ügyesen elejtett mondat a választható ételekről, egy-egy dicsérő jelző, vagy akár csak bennfentes mosoly is, adott esetben felbecsülhetetlen értékű lehet. A táplálkozás magasszinvonalu amerikai automatizálása mindezt azonban kizárta, az ételt szószóló nélkül hagyta, mígnem az ebédlőben kialakult az az eléggé nem helyteleníthető nézet, hogy mindegy, mit eszik, kár a fejtörésért, ide azzal a “hamburgerrel”, vagy marhaszelettel. Világos, hogy az igény elszütkülése fogyatékossá teszi a kínálatot is — a gyors-büfék és önkiszolgálók déli 12 órakor rohamra induló vendégseregei napról-napra meglehetősen örömtelen győzelemnek néznek elébe. Ezt néhány hónappal ezelőtt valaki észrevette, vagy valakik észrevették és megnyílt New Yorkban az első “Zum Zum” gyors-büfé. De ennek aztán semmi köze nem volt az előbbi automatákhoz, vagy önkiszolgálókhoz, érdekes kombinációja a vendéglőnek és söntésnek, hentesboltnak : a falon kolbászok, nagy rúd szalámik, füstölt húsok lógnak, középen söröshordók, azokból ott csapolják a vendég orra előtt a habos sárga, vagy barna sört, méghozzá kriglibe, párolgó üstből merik a levest, tüzes rostról a sült kolbászokat, köményes rozskenyeret szeletelnek hozzá. Mindezt pedig mosolygó pincérlányok, többnyire németek és osztrákok, valamint svájciak, ott sürögnek-forognak a magas pultok gyűrűjében és szervírozzák az ételt a pultnál ülő vendégek elé. Mert a szisztéma látszólag még a régi, de a tartalma vadonatúj — lelket, izt, zamatot kapott a déli “lunch”. Étlap nincs, a falon fekete tábla, arra írják a napi menüt, jó nagy betűkkel, a vendég kényelmesen elolvashatja. A Zum Zum már az első héten óriási sikert aratott. Akkorát, hogy még az utcán is sorbaálltak az ebédelésre áhitók. Nem csoda, hogy két héttel később már megnyílt a második Zum Zum, aztán a harmadik, az ötödik, a tizedik, s nem múlik el hónap, hogy ne nyílna uj Zum Zum a város valamelyik pontján, a jövő héten nyilik az Empire State Buildingben, aztán meg a Broad Streeten, a pénzügyi negyedben. Meg sem állnak, amig egyedül New Yorkban nem lesz vagy huszonöt belőle. De nemcsak New Yorkban nyílnak ezek a gyorsvendéglők, amelyek azért olyan uj szerű ek, mert ódivatúnk, de van már belőlük New Jerseyben, Connecticutban, Massachusettsben, Pennsylvániában és —ez talán a legmeglepőbb — Texasban is. Saját hentesgyára van ma már a Zum Zum láncolatnak, ott készítik a bauerwurstot, a landjaegert, a krakauert, s még vagy harmincfajta kolbászt és virslit, saját sütödéjében sütik a köményes rozskenyeret s még azon sem csodálkoznék, ha saját sörfőzdéjük volna. Mitől van ilyen nagy sikerük? Visszahoztak valamit a régi csárda-hangulatból, a hordót, tele éléskamra szívderítő látványát, hozzá a sülő kolbászok sistergésének földöntúlian (vagy nagyonis földin) szívhez szóló muzsikáját, egy kicsi kocsmaszaga van mindegyik Zum Zumnak, de olyasfajta lelket melegítő módon, mint Krúdynál a "Vörös Ökör”-nek, ahol régi sereshordók szaga keveredik a tegnapi pörkölt illatával. Minden ember, aki étkezésre tér be valahová, tudva, vagy tudat alatt az utas lelkiállapotát hozza, aki jószándéku fogadtatásra, izes ételre és felfrissítő italra vágyik. Ha egyiket sem kapja, kedvetlenül megy tovább, még akkor is, ha evett, valamit, amivel étvágyát nem csillapította, inkább csak elvette. Aztán még az a nagy újítás, hogy ott tesznekvesznek a rostélyok és a hordók között ezek .az újkori csaplároslányok, s mikor odatelepszik a vendég, hát van számára legalább egy futó mosolyuk. A vendégek még egy kicsit félénkek, egy kicsit óvatosak, böngészik a feketetáblát, az ismeretlen nevű kolbász- és sültféleségeket. A “dunkel”-sört még ‘dankel’-nak mondják, s volt olyan is, aki hamburgerre vetemedett volna, ha volna hamburger a Zum Zumban. A múltkor ott ülök én is az egyik ilyen magasszéken, schübliget eszem sauerkrauttal és dunkel sört iszom hozzá s megkérdem a csaplároslányt, hogy ugyan hová való? — Hamburgi — válaszolja és odalép a mellettem levő magas-székre kapaszkodott úrhoz s kérdi, hogy mivel szolgálhat? Annak meg egyszerre felderül az arca: — Hamburgi? Igazán? Tudja-e, Miss, hogy a nagyanyám hamburgi volt? Mindig készülök rá, hogy elmegyek Hamburgba. Egyszer el is megyek. A csaplároslány helyesel s kérdi újra, 'hogy mit hozhat ebédre? < . A lelkes ur a fekete tábla felé fordul. Aztán megérdeklődi: — Mondja csak, Miss, mi az a debreziner? — A debreziner marha- és disznóhusból készült kolbász, megizesitve paprikával,: parányi szerecsendióval, vörösborral, párosán fölszolgálva. — No, ha párosán fölszolgálva — mondja a vidám ur — akkor kérek párral, rozskenyeret hozzá és egy dankel sört. S dörzsöli a kezét, előre örül a jó ebédnek. Azt is észreveszem, hogy senki sem siet olyan nagyon. Aki “dankel” sörrel ebédel, az már lassabban ebédel. A gyors-ebédlő lelassul. Az idő nem pénz. Az idő élet. S mivel sokféle jel mutat arra, hogy csak egyszer él az ember, nagy mégkönnyelmüség gyorsan elkölteni. Nevessünk — Szóval, életbiztosítást akar kötni. Saját részére ? — Nem. A nagyapám után. — Hány éves a nagyapja? — Kilencvenöt. — Hova gondol ? Ilyen korban már nem kötünlc biztosítást. — Rosszul teszik. — Már miért ? — Mert épp ebben a korban halnak meg a legkevesebben. * * * Karicsek megadja a százast Krepuskának, molyét egy hónapja kért kölcsön. Krepuska örömmel üt a homlokára: — No, nézd csak, erről teljesen megfeledkeztem! Karicsek dühös fejcsóválással nézi: — Na hallod, ezt előbb is mondhattad volna! * * * Két barát találkozik az utcán. — Hová sietsz? — Sietek haza, mert a lány szabadnapos és a feleségem egyedül van otthon. — Erről jut eszembe, nekem is sietnem kell, mert a feleségem nincs otthon és a lány egyedül van!
