Függetlenség, 1970 (57. évfolyam, 1-44. szám)

1970-06-25 / 26. szám

Thursday, June 25, 1970 FÜGGETLENSÉG 11. oldal Nyár van. Junius. És szom­batra virradó reggel. Ablakom alatt a madarak! Igen itt a magyar negyed tűz­falai között is, nemhogy ele­venen csiripognak már, ha­nem harmadszor térnek meg. A fészekrakás gyönyörei köz­ben utjukról. Egy-egy száradt levélfoszlánnyal, vagy éppen a házmester tegnap kidobott díványából kilopott szőrszá­lacskával, csőrükben. Na lám—rezzennek fel hh*­­telen, Íróasztalomnál. Ezek az éneklésen csókolzáson is túl, már az utódok gondoskodá­sánál tartanak. Aztán elnyomom a ciga­­reittavéget a hamutartóban. Felállók, járkálok, nyújtóz­kodom, álmos is vagyok, nem nem is. Hiszen itt ég még az írás a papíron . . . S hirtelen eszembe jut: ta­lán e kéziratok miatt nem si­került soha ez a bizonyos ma­­dérélethez hasonló utód-gon­doskodás. Eb, ne gyötörj pajtás — szólok magamhoz. És egy hir­telen mozdulattal kilépek az utcára. Éppen a Second Ave­­re. Mert sétálni is kell. S köz­ben jól esik el-elnézegetni, mit csinálnak ilyenkor honfi­társaim, itt az uj hazában. És az “egyben”-t megtalál­tam. Igaz, kissé későn. Amikor már a fizető kisasszony elém került, fehér kötényével. És amikor már a körülöttem lé­vők, kirajzottak családjukkal, gépkocsijukkal, Catskillbe, a tengerpartra. Igen, igen ezek becenevek. — kiáltottam félig álmosan, félig igazul.. “Second-ave” dé­li melegében. És hazatérve, elhatároztam: a 42-es utcai közkönyvtári is­merősöm utján beküldőm leg­újabb szabadforditási vívmá­nyomat illetékes helyre. Mert ugyebár, mit is je­lenthetne mást az, amit hal­lottam a kirándulásra készü­lők között? — “Hi sweety” egyenlő mu­­cikám! —- “Sweet honey” egyenlő cuncikám! S bár e szavak, ha vala­hányszor hallottam otthon, eddigi életemben, valósággal ludbőrözték hátamat, még a legmeghittebb csókolózás köz­ben is — most én, a feltalá­ló, a “nagy” hites fordító, megbocsátóan dőltem ágyba. Újabb napsugaras hétvégét átszundizni. Mily jó, ki álmodni tud! Az édes álom boldogít . . . Miért is való e földi lét? ... Miért nem örök az álom itt? . . . Oh, édes álom, el ne tűnj, Tartsd a lelkem lefogva még! . . . Ne tudjam én, kit zeng e dal, Hogy aki irta, én magam valék . . . NEW YORK. — 1966 nya­rán egy hajó érkezett Indiá­ból New Yorkba. Fedélzeté­ről egy 70 éves Hindu szállt le, név szerint Prabhupada A. C. Bhaktivedanta Svami. Ez az egzotikus névvel ren­delkező idős ur — anélkül, hogy tudta volna —- egyene­sen a város hippinegyedébe ment, ahol leült egy parkban elmélkedni. Ezt követően éne­kelni kezdett: Hare Krishna, Hare Krishna. Krishna Krishna, Hare, Hare Hare Raima, Hare Rama Rama Rama, Hare, Hare Mint látható, a dal kissé egyhangú — a hatása mégis váratlannak bizonyult. A ne­vezett énekes köré sereglők­­ből és az eltelt 4 év óta kő vezet t énekes köré sereglők i éje csoportosulókból, ma már valóságos szekta kelet­kezett, amelynek 19 templo­ma is van! Igaz, ezek a templomok egyszerűek egy-egy nagy te-Charles S. Robb tengerészeti őrnagy (balra) feleségével és apósával, Lyndon B. Johnson volt amerikai elnökkel egy 1967-ben készült felvételen. Az őrnagy most kérte, hogy engedjék ki a tengerészet kötelékéből, mert folytatni akarja jogi tanulmányait a Virginia egyetemen. ' (ERJESSZE LAPUNKAT NEGYEDI SZABÓ MARGIT MEKENGfö azon a széken ahol pár órá­val előbb valaki a tabánra emlékezett, a zongora meló­­. diáinál, én mint egy gór­­! csőkbe, mikroszkópba száradt , tudós, elkezdtem magamban beszélgetni: — Lássuk tehát. Adva van a “honey”, a smeety” és a , “sugar” ... Ezek szavak, két­ségkívül angolok. Dehát még­­jis, így egyben . . . talán be­cenevek? engedi. Barát a baráttal, ba­­| ráfnő a barátnővel ha ket­tesben marad. És én, magányos, hogy mindebből ki ne maradjak, újra beülök közéjük. Úgy egyedül, de konyakos poha­rammal tartva az összeköttet i tést. Velük, akiket most irigyel­hetnék. Hiszen házuk, autó­juk, nyaralójuk van. Mennek­­járnak-mozognak. De eszem- * be se jut ilyesmi. Legfeljebb CUNCIKÁM ANGOLUL... Irta: IVÁNI ZOLTÁN ív ex5 Zoltán A HINDU KŐVETŐI rémből állnak, ahol Prabhu­pada stb. követői 24 órás szol­gálatban imádkoznak a leg­főbb istenükhöz, Krishnához. A templomok berendezése is egyszerű — két szőnyeg ai ■ padlón, s az egyik falat su lyos vörös függöny takarja. A falak vörös, arany és sár ga színiben tarkállanak A levegő nem ajánlható: füst gomolyog, különböző eg­­! zotikus ételek illatával keve- ’ redve. A templomgondnok ' szerint, amikor főznek, Krish­­■ hát tisztelik. No meg akkor ’ . is, amikor táncolnak és ne­­| vét éneklik szinte egyfolytá- i ban. A Krishnak-követők cop­fot hordanak, külső jeleként annak, hogy a legfőbb isten nek kötelezték el életüket, az | előirásckat — tilos a hús, a hal, a tojás — megtartják. Ti | los még a kávé, a tea, a gyógyszer és a szeszes ital. De azért, ha betegek lesznek, el­mennek kórházba, s hagyják magukat gyógyszerrel is gyó- ‘ gyitani, hogy “megőrizzék magukat Krishna számára”. A hívők számának gyara­podását a templomgondnclk igy magyarázza: “A legtöbb fiatal nem tud önmagával mit kezdeni. Torkig vannak ezzel ez anyagias társadalommal. Ezért jönnek hozzánk.” Az egész egyébként •— amint egy kívülálló beszá­molt róla — egy gyenge szin- ■ padi produkcióhoz hasonlít, amelyet egy még gyengébb szin észtársaság ad elő. A fi atalok itt kiélik magukat, s ennél nincs is több értelme. : az, hogy az én világomban, a ; szavak, a gondolatok, a kife­jezések “emlőjén” csüngő ma­gam fajta “lélekidomár” ugyan micsoda jelentős él­ményt találhatna itt? A ki-bejárók között fel­tűnt egy magabiztos férfi, amolyan jósvádáju, göndör­­! fürtü, aki mindegyre adta ki a parancsot fcketézés közben. Az asszonyok felé. | Hogy bent az esspressóban j történt mindez, vagy úgy fé­lig az utcára szólt ki, bizony már nem tudom. I Csak azt, hogy bizonyos időközökben, szavak röpköd­tek, eme férfi ajkáról. | Az üdvözlése az önerősök újabb érkezésében, a kiadott s bevásárlásra szóló parancs közben. Imigyen: — “Hi sugar” . . . . — “Sweet honey” . . . — Milyen jó neki, három | barátnője is van — villant szemem, amint az újabb ko­nyakos poharat kiürítettem. Keresgélni kezdtem az ala­­! nyakat, akikhez mindez szól­hat. Aztán, mert elfelejtve az előttem levő poharat, éjsza­kát, és a magamtermette bo­hém hangulatot, ceruzát-pa­­pirt ragadtam. Nem is hangu­latos Írásért. Hanem a legmé­lyebb nyelv-cknyomozási bú­várkodásért. — Ó, egek atyja! Soha el nem múló alkalom . . . Webs­ter lexikonja se tudhatja, hogy mik ezek aszavak. A “Hi sugar”, hi sweety”, a “sweet honey!” És most már valóban ide­gesen mozogva székemen, Nyílnak az ujságríkat-ké­­peslapokat áruló cukorba és ezerféle semmiséget adó üz­letek. A zöldségesek irányá­ból pedig, valaki rámkiált, magyarul: “Szerkesztő ur, tönkrement a farmer, ma a zöldpaprikát féláron adjuk.” — Szerkesztő ur? — hallcm a hangot fülemben. Aztán már már intenék is,—“hagy­ja fiam. mit birizgál engem, hontalanságban, kora reg­gel?” — És beülök egy ká­vézóba. Elmerengek egy-két órát. De újra kilépve, a magyar avenure, egészen más képet látok. Az a pár magyar ess­­pressó, ahol éjjel még közös meghittségben ültek össze a vendégek, s hallgatták a bu­dai hangulatot ébresztő zon­gorajátékot, — most kirándu­lásra kész közönséggel telik meg. Gépkocsik érkeznek — egymás után. Magyar beszéd­től hangos minden. Férfiak és- nőik —, inkább férjek és feleségek —, futkosnak ki-be, a bevásárlás közben. S osztogatják a parancso­kat, a szép ruhába bujtatott gyermekeknek . . . feketéz­­nek. Úgy amint a hétvégi kirán­dulásra való készülődés kap­kodása közben, a körülmény |

Next

/
Oldalképek
Tartalom