Függetlenség, 1970 (57. évfolyam, 1-44. szám)
1970-06-25 / 26. szám
Thursday, June 25, 1970 FÜGGETLENSÉG 11. oldal Nyár van. Junius. És szombatra virradó reggel. Ablakom alatt a madarak! Igen itt a magyar negyed tűzfalai között is, nemhogy elevenen csiripognak már, hanem harmadszor térnek meg. A fészekrakás gyönyörei közben utjukról. Egy-egy száradt levélfoszlánnyal, vagy éppen a házmester tegnap kidobott díványából kilopott szőrszálacskával, csőrükben. Na lám—rezzennek fel hh*telen, Íróasztalomnál. Ezek az éneklésen csókolzáson is túl, már az utódok gondoskodásánál tartanak. Aztán elnyomom a cigareittavéget a hamutartóban. Felállók, járkálok, nyújtózkodom, álmos is vagyok, nem nem is. Hiszen itt ég még az írás a papíron . . . S hirtelen eszembe jut: talán e kéziratok miatt nem sikerült soha ez a bizonyos madérélethez hasonló utód-gondoskodás. Eb, ne gyötörj pajtás — szólok magamhoz. És egy hirtelen mozdulattal kilépek az utcára. Éppen a Second Avere. Mert sétálni is kell. S közben jól esik el-elnézegetni, mit csinálnak ilyenkor honfitársaim, itt az uj hazában. És az “egyben”-t megtaláltam. Igaz, kissé későn. Amikor már a fizető kisasszony elém került, fehér kötényével. És amikor már a körülöttem lévők, kirajzottak családjukkal, gépkocsijukkal, Catskillbe, a tengerpartra. Igen, igen ezek becenevek. — kiáltottam félig álmosan, félig igazul.. “Second-ave” déli melegében. És hazatérve, elhatároztam: a 42-es utcai közkönyvtári ismerősöm utján beküldőm legújabb szabadforditási vívmányomat illetékes helyre. Mert ugyebár, mit is jelenthetne mást az, amit hallottam a kirándulásra készülők között? — “Hi sweety” egyenlő mucikám! —- “Sweet honey” egyenlő cuncikám! S bár e szavak, ha valahányszor hallottam otthon, eddigi életemben, valósággal ludbőrözték hátamat, még a legmeghittebb csókolózás közben is — most én, a feltaláló, a “nagy” hites fordító, megbocsátóan dőltem ágyba. Újabb napsugaras hétvégét átszundizni. Mily jó, ki álmodni tud! Az édes álom boldogít . . . Miért is való e földi lét? ... Miért nem örök az álom itt? . . . Oh, édes álom, el ne tűnj, Tartsd a lelkem lefogva még! . . . Ne tudjam én, kit zeng e dal, Hogy aki irta, én magam valék . . . NEW YORK. — 1966 nyarán egy hajó érkezett Indiából New Yorkba. Fedélzetéről egy 70 éves Hindu szállt le, név szerint Prabhupada A. C. Bhaktivedanta Svami. Ez az egzotikus névvel rendelkező idős ur — anélkül, hogy tudta volna —- egyenesen a város hippinegyedébe ment, ahol leült egy parkban elmélkedni. Ezt követően énekelni kezdett: Hare Krishna, Hare Krishna. Krishna Krishna, Hare, Hare Hare Raima, Hare Rama Rama Rama, Hare, Hare Mint látható, a dal kissé egyhangú — a hatása mégis váratlannak bizonyult. A nevezett énekes köré sereglőkből és az eltelt 4 év óta kő vezet t énekes köré sereglők i éje csoportosulókból, ma már valóságos szekta keletkezett, amelynek 19 temploma is van! Igaz, ezek a templomok egyszerűek egy-egy nagy te-Charles S. Robb tengerészeti őrnagy (balra) feleségével és apósával, Lyndon B. Johnson volt amerikai elnökkel egy 1967-ben készült felvételen. Az őrnagy most kérte, hogy engedjék ki a tengerészet kötelékéből, mert folytatni akarja jogi tanulmányait a Virginia egyetemen. ' (ERJESSZE LAPUNKAT NEGYEDI SZABÓ MARGIT MEKENGfö azon a széken ahol pár órával előbb valaki a tabánra emlékezett, a zongora meló. diáinál, én mint egy gór! csőkbe, mikroszkópba száradt , tudós, elkezdtem magamban beszélgetni: — Lássuk tehát. Adva van a “honey”, a smeety” és a , “sugar” ... Ezek szavak, kétségkívül angolok. Dehát mégjis, így egyben . . . talán becenevek? engedi. Barát a baráttal, ba| ráfnő a barátnővel ha kettesben marad. És én, magányos, hogy mindebből ki ne maradjak, újra beülök közéjük. Úgy egyedül, de konyakos poharammal tartva az összeköttet i tést. Velük, akiket most irigyelhetnék. Hiszen házuk, autójuk, nyaralójuk van. Mennekjárnak-mozognak. De eszem- * be se jut ilyesmi. Legfeljebb CUNCIKÁM ANGOLUL... Irta: IVÁNI ZOLTÁN ív ex5 Zoltán A HINDU KŐVETŐI rémből állnak, ahol Prabhupada stb. követői 24 órás szolgálatban imádkoznak a legfőbb istenükhöz, Krishnához. A templomok berendezése is egyszerű — két szőnyeg ai ■ padlón, s az egyik falat su lyos vörös függöny takarja. A falak vörös, arany és sár ga színiben tarkállanak A levegő nem ajánlható: füst gomolyog, különböző eg! zotikus ételek illatával keve- ’ redve. A templomgondnok ' szerint, amikor főznek, Krish■ hát tisztelik. No meg akkor ’ . is, amikor táncolnak és ne| vét éneklik szinte egyfolytá- i ban. A Krishnak-követők copfot hordanak, külső jeleként annak, hogy a legfőbb isten nek kötelezték el életüket, az | előirásckat — tilos a hús, a hal, a tojás — megtartják. Ti | los még a kávé, a tea, a gyógyszer és a szeszes ital. De azért, ha betegek lesznek, elmennek kórházba, s hagyják magukat gyógyszerrel is gyó- ‘ gyitani, hogy “megőrizzék magukat Krishna számára”. A hívők számának gyarapodását a templomgondnclk igy magyarázza: “A legtöbb fiatal nem tud önmagával mit kezdeni. Torkig vannak ezzel ez anyagias társadalommal. Ezért jönnek hozzánk.” Az egész egyébként •— amint egy kívülálló beszámolt róla — egy gyenge szin- ■ padi produkcióhoz hasonlít, amelyet egy még gyengébb szin észtársaság ad elő. A fi atalok itt kiélik magukat, s ennél nincs is több értelme. : az, hogy az én világomban, a ; szavak, a gondolatok, a kifejezések “emlőjén” csüngő magam fajta “lélekidomár” ugyan micsoda jelentős élményt találhatna itt? A ki-bejárók között feltűnt egy magabiztos férfi, amolyan jósvádáju, göndör! fürtü, aki mindegyre adta ki a parancsot fcketézés közben. Az asszonyok felé. | Hogy bent az esspressóban j történt mindez, vagy úgy félig az utcára szólt ki, bizony már nem tudom. I Csak azt, hogy bizonyos időközökben, szavak röpködtek, eme férfi ajkáról. | Az üdvözlése az önerősök újabb érkezésében, a kiadott s bevásárlásra szóló parancs közben. Imigyen: — “Hi sugar” . . . . — “Sweet honey” . . . — Milyen jó neki, három | barátnője is van — villant szemem, amint az újabb konyakos poharat kiürítettem. Keresgélni kezdtem az ala! nyakat, akikhez mindez szólhat. Aztán, mert elfelejtve az előttem levő poharat, éjszakát, és a magamtermette bohém hangulatot, ceruzát-papirt ragadtam. Nem is hangulatos Írásért. Hanem a legmélyebb nyelv-cknyomozási búvárkodásért. — Ó, egek atyja! Soha el nem múló alkalom . . . Webster lexikonja se tudhatja, hogy mik ezek aszavak. A “Hi sugar”, hi sweety”, a “sweet honey!” És most már valóban idegesen mozogva székemen, Nyílnak az ujságríkat-képeslapokat áruló cukorba és ezerféle semmiséget adó üzletek. A zöldségesek irányából pedig, valaki rámkiált, magyarul: “Szerkesztő ur, tönkrement a farmer, ma a zöldpaprikát féláron adjuk.” — Szerkesztő ur? — hallcm a hangot fülemben. Aztán már már intenék is,—“hagyja fiam. mit birizgál engem, hontalanságban, kora reggel?” — És beülök egy kávézóba. Elmerengek egy-két órát. De újra kilépve, a magyar avenure, egészen más képet látok. Az a pár magyar esspressó, ahol éjjel még közös meghittségben ültek össze a vendégek, s hallgatták a budai hangulatot ébresztő zongorajátékot, — most kirándulásra kész közönséggel telik meg. Gépkocsik érkeznek — egymás után. Magyar beszédtől hangos minden. Férfiak és- nőik —, inkább férjek és feleségek —, futkosnak ki-be, a bevásárlás közben. S osztogatják a parancsokat, a szép ruhába bujtatott gyermekeknek . . . feketéznek. Úgy amint a hétvégi kirándulásra való készülődés kapkodása közben, a körülmény |
