Függetlenség, 1970 (57. évfolyam, 1-44. szám)
1970-06-11 / 24. szám
Thursday, June 11. 1970 FÜGGETLENSÉG 7. oldal CSODÁK AZ IDŐBEN Irta: MIKES MARGIT Mikéi Margit Látogatóban voltunk egy kedves ismerősünknél, aki már Budapesten állandó vendégünk volt, pedig Washingtonban lakik, ő ugyanis az “Ama rika Hangja” bemondónője, akit mindennap hallgattunk este kilenc órakor. Tóth Mária és férje, Béla voltak a vendéglátóink itt Washingtonban és a kitűnő vacsora előtt Mária elvitt az Amerika hangja épületébe és mi abban a szobában álltunk, ahonnan üde hangja elindult Európába, egyenesen a mi otthonunkba. Az egyik folyosón felhivta a figyelmünket a falon egymásmelleit sorakozó órákra, amelyeknek kerek számlapján az óramutatók mind különböző számon álltak. Ezek az órák a világ minden táján a jelen pillanatot mutatták. A tokiói óra, számlapján az ottani idő, mellette a párisi, a kalkuttai, a moszkvai, a kairói időt mutató számlapok. Valóságos bábeli időzavar tombolt a falon, ha az órák mindegyike ütötte is volna az időt, akkor olyan kakofóniát hallunk a “VOICE” folyosóján, hogy a saját hangunkat se hallottuk volna.De az idő folyamatos kúszása zajtalanul történt, még a belső szerkezetek percegését se hallottuk, mint más közönséges óráknál. Tökéletes csendben múlott itt a pillanat, ez a valamennyiünket hordozó, végül betemető, bennünk és kívülünk történő múlandóság ... Ó, ez a két nagyhatalom, a Tér és az Idő, mindkettő végzetes számunkra! Például idegen világrészek kiimája és földje, vagy az asztronautok számára az uj égitest környezete... Alkalmas, hogy egész valónkat kiforgassa. Az Idő pedig? Ez mind annyiunkat alattomosan kerget a megsemmisülés felé . . . Hányán vannak mégis, akik sürgetik az időt, hány nap és éjszaka mig a célomat meg tudom valósítani? És nem gondolják meg, hogy az Idő egyenletesen és másodpercekre felosztott kigyótekergésével milyen kiszámitottan és biztosan elvisz minket a végállomásunkra . . . Nem kell azt siettetni. Múltkor egy temető mellett vitt el az autóutam és én elgondolkozva néztem a sírok rendezett világát, az egymásmelleit sorakozó obeliszkek erdejét, ugyanakkor visszagondoltam a “VOICE” óráira, a másodpercek konok rágcsálására, ahogy a két mutató, mint a szu őrli a jelent. Azt mondják, a temetőben nincs idő, a sírok lakói kiszálltak az időgépből és az öröklétben repülnek. Perese csak a lélek! De ha jól átgondolom, ez se igaz. Az emberek számontartják, mennyi ideje nyugszik itt az újszülött halott, a halálozási évszám kezdetét jelenti a hosszú földalatti korszaknak. A lélek örökélete is itt kezdődik, ha soha nincs is vége. Ó igen, az idő a legkegyetlenebb rabszolgatartó, kézben markolja az embereket még az elmúlásuk után is! És mint az entrópia törvényben mondják a szertesugárzott hőről, hogy az visszafordíthatatlan és hasznos munkára többé nem használható, az idő rohanása is az, sose tér többé vissza ... És ha elmúlt, ugyan mire használható ? gadt Titanicot és a hajó fölkelve puha ágyából, lassan lebegve a vízben, végül is rövidesen megjelenne, automatikusan kiemelkedne hullámsirjából, ahol már ötven esztendőt töltött. Igen; a huszas években történt a katasztrófa, hogy a jégheggyel összeütközött Titanic elsüllyedt. A jubileumra talán újra itt lesz köztünk, mint a sírjából feltámadt ünnepelt. És itt leeresztettem az újságot az ölembe és elgondolkoztam. Aki újra meglátná ezt a meglékelt, iszapos hajótestet, úgy érezné, hogy a viszontlátáskor az az illúzió támadt benne, hogy talán mégis visszatérhet a múlt, az eltűnt idő, amelynek a feltámasztására Proust oly nagy erőfeszítést tditit az irodalomban? Talán az idő mégiscsak visszapergethető, ime, itt van újra a rég látott hajó, amely a huszas éveket hozza vissza berozsdásodott fedélzetén. Persze, hogy csak illúzió az egész! Mert nem hozná vissza az időt, csak a bennünk élő idő reminiszcenciáját penditené meg ... Az idősebbek visszaálmodnák magukat a huszas évekbe, újra megcsapná őket a fiatalságuk friss lehellete . . . A másik még döbbenetesebb hir. Azt írja lapunk, hogy valahol egy tudós társaság alakul, amely kellő pénzügyi alátámasztással rendelkezne és a tudós-együttes célja a jégbe konzervált Noé bárkájának a kiszabadítása lenne a burkából. Teremtő Isten, ez aztán a szenzáció! Újra kiemelkedne az Ararát hegyén a bárka, amelyet Noé apánk mérnöki szakértelemmel épített, az egész óriási faalkotmány újra ott állna a hegyen, ahol a vízözön után megrekedt és valahogyan ott is felejtették. Mert sehol nincs utalás arra, hogy ezt az emberiség életét, sőt az állatvilágét is megmentő fontos történelmi jármüvet, ezt a fakolosszust, miután a hullámok ide-oda dobálták és végül is a magas vízállás felsodort a hegytetőre, a szivárvány megjelenése után, mikor az utasok kiszálltak belőle és elszéledtek, valakinek is eszébe jutott volna az Ararátról lehozni és szétszerelni. Hogy amint szokásos az ilyen történelmi ereklyékkel, múzeumba tegyék. Persze ez nehezen ment volna, részben azért, mert akkor még múzeumok se voltak, részben pedig azért, mert a megmenekült embereknek nagyobb gondjuk volt a saját sorsuk intézése, mint a kiérdemesült hajótest valami dokkba szállítása. De jobb is, hogy ezt nem tették, mert az Idő vállalkozott a muzeum szerepére és jégpáncéllal óvta a bárkát egész mostanáig, konzerválta, hogy most újra láthassuk mi, hálás utókort, akik ennek a jó öreg falakotmánynak köszönhetjük, hogy itt kódoroghatunk a föld színén. Mert nélküle hol lennénk? Sehol. És a Föld annyi ezer éven át emberiség nélkül foroghatott volna keserű levélben, értelmetlenül és céltalanul. Mert ugayn, mi értelme lenne nélkülünk? . . . Tehát újra megilletődve ákapitottam meg, hogy valami visszakerült megint közénk, amelyet a múlt karmaiból csikartunk ki (az expedíciónak kemény munkája lesz majd) a leviáthán nagyságú bárkát kihámoztuk a jégből és majd múzeumba vele, hogy a megmentésére fordított összeg legalább a belépti jegyek árából megtéMultkoriban két érdekes hirt olvastam lapunkban. Mindkettőben a riportanyagon túl az Idő volt tulajdonképpen a főszereplő. Az egyik cikk a Titanic hajó roncsainak tervbevett kiemeléséről adott hirt. Valamilyen zseniális találmánnyal akarják a rárakódott iszapréteg alól kiemelni a hajótestet. Hidrogénnel töltött ballonokat erősítenének a lent pihenő roncsokra és ezzel megoldanák ezt a nehéz feladatot, a könnyű ballonok kimozdítanák az iszapba rarüljön . . . Nem lélekzetállitó dolog, hogy a Noé bárkája visszahozza az emberiség kezdeti, biblikus korának az idejét, az előtte álló néző úgy fogja szemlélni a hajótest óriási dongáit, hogy az időgépen szállva, mint a Wells fantasztikus regényében most ott van a sok ezer évvel ezelőtti időben, ezelőtt az óriáshajó előtt, amely jobban volt megépítve mint a mi évszázadunk hivalkodó Titanic gőzöse, mert az a maga idejében megállta a helyét . . . Sőt talán némi rekonstruálással, módositássál, mondjuk hogy párezer lóerős hajtógéppel felszerelve, vagy méginkább atomerővel meghajtva, talán újra üzemeltethető lehetne, mert ki tudja nem jön-e valami újabb vízözön? Az emberiség ugyanúgy megérett rá, mint annakidején és akkor megint hasznát lehetne venni . . . Hátha egy atomháború után a megmaradottaikj a fedélzetén elvitorlázhatnának valami védett) tengerpartra, ahol az a bizonyos rádióaktiv sugárzás nem éri őket? És aztán a komiszkodás újra ott folytathatnák, ahol a háború előtt abbahagyták. . . Szédületes játék ez az Idővel! A mammutókkal előkerül a Noé bárkája is. Azt érezhetnénk, hogy újra ott vagyunk Noé apánkkal a hajóban, az azóta eltelt néhány ezer esztendő csak egy rossz álom volt, Trója, Egyiptom, Mózes, a görögök, a rómaiak, mind mind csak a hajó után voltak . . . Legyügözően érdekes lenne ez az optikai csalódás, az Idő, amely eluralkodik az életen és a halálon is, az Idő újra visszatérhet, lát, itt áll előttünk megint a Noé apánk bárkája . . . Most még csak az hiányzik, hogy valamelyik nap olvassam, a régészek elképzelése szerint megkezdjék az ásatásokat Mezopotámiában, ahol állítólag a Paradicsom terült el és ott megtalálják Ádám és Éva sírját. No, ne tovább . . . vagy ez talán lehetetlen? A Noé bárkája után? Van valami lehetetlenség itt? Már azt se csodálnám, ha lapunk valamelyik száma később hírül adná, hogy ős-szüleink múmiáinak megtalálása után tervbevették a Paradicsom teljes föltárását, amelyet az ásatások után parkosítani fognak és mi megint ott sétálhatunk majd, ahonnan lángpallossal kiűzött az. angyal! Igazán már régebbre nem lehetne viszszaszállni az Időben ilyen dokumentációs alapon . . . Hogy kitárulna az időérzetünk! . . . Ős-szüleinik régi lakóhelyétől egészen napjainkig valósággal egyetlen jelenbe sűrítve élnénk az, ember életét a Paradicsomban és a Paradicsomon kivül . . .-----------------öi MESÉL A MÚLT |jfl 700 ÉVE, 1270 májusában halt meg IV. Béla király. A Krónika szerint a margitszigeti királyi kastélyban, szentéletü lánya kolostorának közelében töltötte életének utolsó napjait. Az esztergomi ferences templomot — úgy látszik -— családi temetkezési helyül választotta: 1269 nyarán ugyanis ide temették kisebbik fiát, a fiatalon, hirtelen meghalt Bélát, Szlavónia hercegét, a király halála után néhány hónappal pedig feleségének, Máriának testét helyezték férje koporsója mellé. Bonfini, Mátyás király krónikása, még látta az, esztergomi ferenceseknek a tatárjárás után újjáépített templomát, s a király vörös márványból faragott síremlékét a főoltár közelében. A 140 esztendős török uralom alatt azonban elpusztult a templom a kolostorral együtt. Nem tudjuk, hogy az összeomló falak védőpajzsként borultak-e a sírra, vagy már korábban fosztogatók dúlták fel azt. Nem tudjuk azt sem, vajon az uj esztergom építőinek csákánya bontotta-e meg a sirüreget, vagy pedig még ma is érintetlenül rejtőzik a föld mélyében. A 17-ik század utolsó évtizede óta az esztergomi belváros plébániatemploma áll a középkori ferences település helyén. A templomkert utcai falában szerény kőtábla adja tudtul az arra járóknak: “E helyen állott sz. Ferenc rendjének temploma, IV. Béla király nyugvóhelye.” Mindössze ennyi a látható jele IV. Béla király, a második honalapító, Szent Erzsébet testvére, Szent Margit atyja sírjának. P-
