Függetlenség, 1970 (57. évfolyam, 1-44. szám)

1970-05-14 / 20. szám

12. oldal FÜGGETLENSÉG Thursday, May 14. 1970 “Emlékezetes tragédiák, kalandok, bűnügyek és szerelmek.. A JÁTÉK "ÖRDÖGE" A TITANIC TRAGÉDIÁJA (Folytatás) A katasztrófa 25. évfordulóján, 1937. áp­rilis 15-én megemlékezett a tragédiáról. Ar­ról beszélt, hogy ekkor alkalmazták első Íz­ben végveszélyben levő emberek életének megmentésére Marconi zseniális találmá­nyát: szikratávíró nélkül senki sem mene­külhetett volna meg a Titanic utasai közül. Ami 1912. április 14-ről 15-re virradóra az Atlanti-óceánon történt, jelképpé vált. A Titanic végzetes útja — esztelen rohanása, a közelben ólálkodó végveszély semmibeve­vése — figyelmeztető mindazok számára, akik hajlamosak az elbizakodottságra, a teljes biztonság illúziójában ringatják ma­gukat, s nem gondolnak az óvatosságra. A mohó kapzsiság, mint annyiszor, ezúttal is megbosszulta magát. A hajóstársaság urai számára csak egy volt fontos, s ez többszáz ártatlan ember életébe került: a kapitalista versenytárs legyőzése. A Titanic katasztrófája több mint félszá­zad múltán, 1963 tavaszán ismét az érdek­lődés középpontjába került. Ekkor halt meg ugyanis nyolcvannégy éves korában Hen­ryk Naess izlandi hajóskapitány, aki szen­zációs végrendeletet hagyott hátra, mely­ben tisztázza a rangjától megfosztott és el­csapott Stanley Lord hajóskapitány becsü­letét. Naess végrendeletében beszámolt ar­ról, hogy a katasztrófa éjjelén mint a ‘Sám­son’ nevű vitorlás-gőzös kapitánya mintegy tiz mérföldnyire tartózkodott a Titanictól. Az áübóckosárban szolgálatot teljesítő mat­róz jelentette neki, hogy furcsa fényű csil­lagokat észlelt. A kapitány hamarosan meg­állapította, hogy azok rakéták. Naess azon­ban nem gondolt arra, hogy bajbajutottak adnak vészjelzéseket; úgy vélte, hogy a ra­kéták az amerikai partmenti őrhajóktól származnak. Minthogy tilos vizeken járt, túl közel merészkedett a parthoz, nem sie­tett a fényjelek forrásához, sőt sürgősen el­vitorlázott onnan. Amikor aztán elérte Iz­­land szigetét, megtudta, mi történt a Tita­­nic-kal. A hajónapló adatait és a Titanic pusztulásának koordinátáit összevetve ál­lapította meg, hogy mintegy tiz mérföldre haladt el a süllyedő hajótól, ha tehát a szín­helyre siet, megmenthette volna a pusztu­lásra ítélteket. A hajóskapitány egzisztenciája miatt hallgatott az ügyről, de lelkiismerete — ha ez a kifejezés itt helyénvaló — napfényre hozta mulasztását a végrendeletében. így aztán 1963-ban a világsajtó hasábjaira is­mét bevonult a Titanic-ügy. Mindenesetre, ha a Samson-on lett volna rádió, akkor a Titanic utasainak nem kellett volna elpusz­tulniuk. Az ügyész felállt, hogy elmondja a vád­beszédet: — Ez a tárgyalás rendkívül érdekes és szomorú tényeket hozott napvilágra — kezdte —, úgy hogy nagyon nehéz tárgyi­lagosnak lenni. Különös társadalmi rend az, amelyben egyesek esténként százezer schil­­linget kártyáznak el, mig milliók nyomo­rognak. Nem tagadom, nagyon különös be­nyomást gyakorolt rám egyes tanuk vallo­mása. Nagyon finoman kezeltem ezeket az urakat ,nem is céloztam rá, hogy ők is egy nívón állnak Guttmann-nal és Menasséval. Nem akarom kritizálni a klubok belső életét sem, de igen furcsállom, hogy a klub­tagok a klubszolgákat megcsalják, kölcsö­nöket vesznek fel tőlük, és aztán nem ad­ják meg az adósságukat. —Megdöbbentő szolidaritást tapasztal­tam a vádlottak és a tanuk között, s nem is tudom megmagyarázni, a tanuk miért von­ták vissza a vizsgálat folyamán tett vallo­másukat. — A súlyos vádakból igy alig maradt va­lami. Akadt a tanuk között olyan is, aki előkelő ur létére kitette magát a hamis ta­­nuzás veszélyének és az ezzel kapcsolatos büntető eljárásnak, csak hogy Guttmannt és Menassét mentse. Guttmann nemcsak gazdag, hanem befolyásos ember, és ezért rokonainak és barátainak nem került nagy fáradságukba ilyen tanukat szerezni. — Minden nehézség ellenére bebizonyo­sodott, hogy Guttmann nagystílű hamisjá­tékos. Három klubból zárták ki, s ugyan a tárgyaláson a tanuk nem voltak hajlandók vallani az eltanácsolás okairól, de kétség­telen, hogy Guttmann-nak hamiskártyázás miatt kellett elkerülnie a klubokat. — A másik előkelő vádlott, Menasse, lát­szatra kedves öregur, a valóságban azonban megrögzött bűnöző. Menassét a játékszen­vedély hamisjátékossá tette. Guttmann megrögzött gonosztevő lett, mert nem akart veszíteni . . . A teremben átforrósodott a levegő. Nem­csak azért, mert azon a napon, 1932. julius 16-án, amikor Pulpan dr., az ügyész, vád­beszédét mondta, kánikula volt az osztrák fővárosban, hanem azért is, mert alaposan “befütött” a vádlottak “előkelőbbjeinek”, báró Gelsei-Guttmann-nak és Menasse Hen­riknek, s a tárgyalótermet zsúfolásig meg­töltő közönségnek is. A bécsi törvényszék tárgyalását a leg­előkelőbb körökhöz tartozók ülték végig. Guttmann-on és Menassén kívül még két vádlottja volt az ügynek: Josef Kühberger és Richard Bartuschek. Ők éppúgy fegyő­­rök között ültek, mint az urak, de mégsem ültették egymás mellé őket, külön padot ál­lítottak be számukra. A társadalmi különb­ségek még a bíróság előtt is megmaradtak. Kühberger és Bartuschek csak szolga volt. Guttmann és Menasse ur maradt még akkor is,- ha a szolgákkal együtt csalt... A vádlottak padjáról hiányzott az ügy további két szereplője. Az egyik, dr. Her­mann Löwy, az ismert bécsi orvos már a temetőben nyugodott, öngyilkos lett, ami­kor kipattant a botrány. A másik, Berze­­viczy György, a fiumei börtönben ült. Szö­kés közben vették őrizetbe az olasz ható­ságok, amelyek ragaszkodtak a hosszadal­mas kiadatási eljárás lefolytatásához. S jól­lehet az “évszázad kártyabotrányának” ne­vét elnyert bűnügyet csak úgy lehetett vol­na valósan feltárni, ha Berzeviczy György is a vádlottak padján ül, az osztrák igaz­ságszolgáltatás mégis jobbnak tartotta, ha sietve lefolytatja a pert. Berzeviczyt csak­nem egy esztendővel később állították bí­róság elé, igy aztán mégis sikerült — bár az ügyész bátran harcolt az igazságért —• elködösiteni a tényeket. Hogyan pattant ki a bécsi kártyabot­rány? Dr. Alfred Ehrenfeld bankcégvezető, az egyik legelőkelőbb bécsi klub, a Wiener Club tagja, 1930-ban észrevette, hogy báró Guttmann Ottó és Menasse Henrik hihetet­len szerencsével játszik a baccarat (hazárd, tiltott kártyajáték, melyet francia kártyá­val játszanak) asztalnál. Szóvá tette a dol­got a klub elnökénél, aki megígérte, hogy szigorú vizsgálatot indít, de megelégedett azzal, hogy Guttmannt és Menassét eltaná­csolta a tagok sorából. Ettől kezdve a két, páratlanul “szerencsés kezű” játékos átpár­tolt egy másik előkelő bécsi klubhoz, a Wie­ner Cerclehez. Ott épp olyan nagy szeren­csével játszottak, mint előző támaszpontju­kon. S jóllehet, ők már nem tették be lábukat a Wiener Clubba, továbbra is maradt ott egy feltűnően szerencsés kezű játékos, dr. Hermann Löwy, aki néhány évvel előbb még egyike volt Bécs legdivatosabb orvo­sainak, de kártyaszenvedélye miatt felad­ta rendelőjét, s csak a szerencsejátékoknak élt, s folyton nyert. Azaz nem folyton: né­ha, amikor kis tételekkel játszott, vesztett, amikor tételeit megszázszorozta, állandóan nyert. A jóhiszemű Ehrenfeld dr. felfigyelt er­re is és szóvá tette a Wiener Club vezetői­nél, akik azonban jobbnak látták, ha eltus­solják az ügyet. Nem igy Alfred Hauser, aki a Wiener Cercle elnöke volt, egyébként pedig vezetője az Industriellenverbandnak, az osztrák gyáriparosok szervezetének is. S mivel Löwy az ő klubjában is játszott és nyert, magához hivatta az orvost és magya­rázatot kért tőle. Dr. Löwy — minden valószínűség szerint morfiummal is élt, s ez a méreg aláásta akaraterejét — összeroppant, és igen fur­csa magyarázatot adott a klubelnöknek. (Folytatjuk) !

Next

/
Oldalképek
Tartalom