Függetlenség, 1969 (56. évfolyam, 1-52. szám)
1969-02-13 / 7. szám
:2. OLPAt «'TlOGFTLÉNSÉL-Thursday, Feb. 13, 1969 AZ ANGOL KEMFEJEDELEM FOLYTATÁS Reilly a z újabb lehetőség hirére azonnal visszatért Európába, Párisban hagyta feleségét, maga pedig Finnországba utazott, hogy ott beszéljen egyik közeli barátjával, a finn hadsereg vezérkari főnökével, az általa irányitott antibolsevista liga tagjával. Reilly elhatározta, hogy újabb felderitő és szervező láttogatást tesz Oroszországban, és személyesen méri fel a jelzett uj lehetőségeket. A finn vezérkari főnök vállalta, hogy Reillyt átjuttatja a szovjet határon. A mesterkém tisztában volt azzal, hogy vállalkozása több mint kockázatos, azonban hiú ember volt, aki nem tudta elviselni, hogy kudarcot szenvedjen. Egészen addig, amig 1918-ban betette a lábát Szovjet-Oroszországba, az egyik sikert a másik után érte el. Remek kémteljesitmények fűződtek nevéhez. A szovjet földön azonban mindig vereséget szenvedett, és ez az egyik magyarázata annak, hogy valósággal megszállottja lett a szovjet ellenes tevékenységnek. Ezért vállalkozott rá, hogy személyesen kísérelje meg összekötözni a szovjetellenes összeesküvések újra és újra elszakadt szálait. S jóllehet számitott letartóztatására, fanatizmusában mégis csak megkockáztatta az utat, azzal biztatta magát, hokyha rajtavesztene, majd csak kivágja magát. Erről tanúskodik az a levél, amelyet Reilly 1925. szeptember 25-én a finnországi Viborgból irt feleségének: “Elengedhetetlenül szükséges, hogy három napra Pétervárra és Moszkvába menjek. Ma este utazom, és kedd reggel ojra itt leszek. Tudatni kivánom veled, hogyha nem látnám abszolút szükségesnek, és nem lennék arról meggyőződve, hogy voltaképpen semmi kockázattal nem jár, nem vállalkoztam volna erre az utazásra. Csupán azért irom ezt a levelet, mert arra a legvalószinütlenebb eshetőségre is felkészülök, hogy valami baj ér engem. Ha ez mégis beköevtkezne, semmiféle intézkedést ne tégy; aligha segítene és csak azt eredményezné, hogy fellármáznád a bolsikat és felfednék a személyazonosságomat. Ha véletlenül letartóztatnának Oroszországban, ez csak valamilyen kis, jelentéktelen vádon alapulhat, és uj barátaim elég befolyásosak ahhoz, hogy kiszabadulásomat kieszközöljék.” Több levelet Mrs. Reilly már nem kapott férjétől. Hetek teltek el, és még hir, sem jött felőle. Az asszony megkereste Marie Schultzot, aki maga kisérte el az erre a célra kijelölt finn őrjárattal együtt a kémfejedelmet a szovjet határra. Azon a napon, amikor Mrs. Reilly találkozott Schultnéval, közölte az Izvesztyija, a finn határon lelőtt csempészekről és az elfogott finn határőrről szóló hirt. Néhány nap múlva a szovjet hatóságok pótlólag azt is nyilvánosságra hozták, hogy az egyik lelőtt csempész Sidney George Reillyvel, az angol titkosszolgálat kapitányával azonos. A valóságban azonban Reillyt nem a határon, mintegy véletlenül találták a halálos lövedékek, hanem a moszkvai úgynevezett belső börtön udvarán kivégző osztag sortüze végzett vele, miután előbb felolvasták előtte az 1918-ban hozott Ítéletet. Négy évtizedig úgy tudta a világ, hogy Reeilly határátlépés közben, egy fatális véletlen folytán vesztette életét. Reilly bukásának hét pecsét alatt őrzött okmányait csak kellő idő múltán, néhány éve hozták nyilvánosságra. (VÉGE.) LÉDERERNÉ A huszas évek végén különös szövegű zeneszámra ropták a táncot a belvárosi mulatókban: “Lédererné, mi van a kosárba’? Kodelkának keze, feje, lába . . A szöveg egy páratlan kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságra utalt, amely 1925. január 9-én pattant ki. A gyilkos: Léderer Gusztáv, 26 éves csendőrfőhadnagy. A bűncselekményben részt vett a csendőrfőhadnagy felesége, Léderer Gusztávné is. Ez a rablógyilkosság napokig szerepelt szenzációs tálalásban a lapok első oldalán. 1925. január 9-én, délután, a csepeli rendőrség értesítette a budapesti főkapitányságot, hogy két nappal előbb Csepelen egy egyenruhás férfi, továbbá egy civil férfi és egy elegánsan öltözött hölgy gyanús csomagot cipelt a Weiss Manfréd-gyár közelében, a Duna-parton. A sötétben surranó embereket a gyár környékén cirkáló éjjeliőr pillantotta meg, és meg is állította őket. Az éjjeliőr észrevette, hogy a csomagot cipelő egyenruhás férfi nem más, mint a csepeli csendőrség parancsnoka. Ott, a helyszínen, nem is mert erélyesebben fellépni a kis társasággal szemben. A főhadnagy viszont, hogy megnyugtassa az esetleg gyanút fogó éjjeliőrt, minden kérdezősködés nélkül ezt mondta: — Megdöglött a kutyám, most akarjuk a hulláját a Dunába dobni. Az éjjeliőr tudomásul vette ezt, a társaság pedig ment tovább. De azért az öreg ember előtt gyanús volt az éjszakai kirándulás, és másnap reggel — talán kíváncsiságból ismét visszament a Dunapartra, pontosan arra a helyre, ahol a főhadnagyékkal találkozott. 'Itt nézelődni kezdett. S ez az ártatlan nézelődés ei'edménnyel járt, mert talált egy szakadt, fekete zsakettdarabot. Nem tudta ugyan, van-e valami összefüggés e fekete zsakkettdarab és az éjszakai társaság között, de azért engedve gyanújának, bement a csepeli rendőrségre és elmondta, mit látott az éjjel, aztán átadta a kis zsakettdarabkát. A csepeli rendőrség két detektivje, akinek az éjjeliőr elmondta az éjszaka látottakat, rettenetesen lehordta az öreg embert, és éppen csak felelősségre nem vonták azért, hogy egyáltalán feltételezni meri a csendőrparancsnok úrról az esetleges bűntényt . . . Az öreg eltávozott, aztán ismét visszament a Duna-partra. Most már szenvedélyesen kutatott, mert ösztöne azt súgta, hogy az éjszakai társaság rosszban sántikált. És ekkor a köveken vérnyomokat fedezett fel. Két-három méter hosszúságban lehetett látni a vércsöppeket, máspedig egy döglött kutya aligha vérezhetett . . . Visszament tehát a csepeli rendőrségre. Ugyanaz a két nyomozó fogadta ezúttal is, mint néhány órával előbb. Elmondta, mit látott a Duna-parton. A két detektív még mindig nem akart hinni az éjjeliőrnek, de a fegyelmi végtség bűnébe sem akartak esni, ezért beszóltak a főkapitányságra, hogy küldjenek ki valakit a Tölgyfa utca 4. számú házban lakó Léderer Gusztáv csendőrfőhadnagyhoz, és érdeklődjeneá nála, mi is történt a kutyájával? Két detektív ment ki a csendes Tölgyfa utcába, de Lédererék lakását zárva találták. Várakoztak egy kicsit, gondolván,hátha mégis van valaki a lakásban, vagy ha nincs is senki, hamarosan visszatérnek mert a lakat nem volt feltéve a zajtóra. Az egyik detektív — talán csak megszokásból — lement a földszintre, a háztulajdonoshoz, hogy ott kérjen valamiféle felvilágosítást. Az alkalmazott nyitott ajtót. Nem kellett faggatni, magától mondta, hogy a főhadnagvné még a kora reggeli órákban elkérte a padlás kulcsát, amit ö oda is adott neki. Ez már feltűnt a detektivnek: mit kereshetett a főhadnagyné korán reggel a padláson, amikor az alkalmazott szerint korábban soha nem ő mosott? A detektív szólt a társának, és most már nem várakoztak tovább, hanem felmentek a padlásra. Némi kutatás után két kis lapos bőröndöt találtak. Felnyitották. Hullaszag csapott ki a bőröndből. Mindkettőben apró darabokra vágott emberi hús volt becsomagolva . . . Azonnal lesiettek a kapu elé, hogy ha Lédererék közül valaki időközben hazajönne, azonnal elfoghassák. De sokáig kellett várniuk — csak este kilenckor érkezett haza az elegánsan öltözött, hirtelenszőke, roppant csinos, fiatal Léderné. Felment a lakásba. A detektívek utána ... Az egyik váratlanul igy szólt hozzá anélkül, hogy bemutatkozott volna: — Mit keresett a kora reggeli órákban a padláson? Lédererné elsápadt, aztán ezt válaszolta: — Ruhát vittem fel száradni. — Miért olyan korán? — Mert nem akartam senkit háborgatni. — Hogyan került a két koffer emberi hússal a padlásra? (Folytatjuk.) Hires kémek, kalandorok és bűnügyek
