Függetlenség, 1968 (55. évfolyam, 24-52. szám)
1968-12-12 / 50. szám
16. OLDAL «^GGETLENSÉG Thursday, Dec. 12, 1968 KÉMNŐ - VAGY A SZTRIPTÍZ FELTALÁLÓJA FOLYTATÁS Úgy gondolta, hogy azok a buddhista papok álltak rajta bosszút, akiknek annak idején tanítványa volt, de elhagyta őket. Beteges fantáziájának víziójában azt gondolta, hogy a papok az egyik szolgáját bérelték fel, hogy megölje a kisgyerekeket. A szerencsétlen asszony a meggyanúsított szolgát agyonlőtte. Akkoriban persze fei se merült, hogy egy bennszülött meggyilkolásáért felelősségre vonnak egy angol állampolgárt, de a botrány miatt mégis kellett valamit tenni. MacLeod nem maradhatott tovább a gyarmatokon. Felettesei áthelyezték Európába. Ekkor már pokol volt a házaspár élete. A trópusi éghajlat tönkretette a kapitány idegeit, felesége is egyre feltűnőbben viselkedett, buddhista templomokba járt táncolni, egészen elidegenedtek egymástól. Amszterdamban éltek ekkor, egyikük sem tudott bánni a pénzzel, ráadásul különböző mulatókban kerestek feledést. A kapitány anyagilag teljesen tönkrement, és hogy mégis folytatni tudja előző életmódját, arra kényszeritette feleségét, hogy káprázatos szépségű testével szerezzen pénzt. Az asszony nem sokáig bírta ezt az életmódot. Elhatározta, hogy otthagyja férjét s tékozló lányként visszatér szüleihez. Ám nem kellett férjétől megszöknie, mert a kapitány ebben megelőzte. Egy szép napon eltűnt a lakásból. És itt kezdődött Margareta Zelle életének igazán kalandos korszaka. Igaz, előbb még egy kis intermezzo zajlott le az atyja kalapüzletében. Margareta csak néhány hétig bírta ezt az életet, és amikor annyi pénzt szedett össze, amennyi elég lett egy párisi utazáshoz, ismét elbúcsúzott a szülői háztól és a francia fővárosban telepedett le. Nem Páris nevezetességeire, a múzeumokra volt kiváncsi, hanem az éjszakai életre. Pénze hamarosan elfogyott, de mindig akadtak előkelő és g-azdag urak, akik hajlandók voltak meghívni az éjszakai mulatókba, sőt fedezni megélhetésének költségeit is. Előbb az egyszerűbb találkahelyeken lett állandó vendég, de Páris kifinomult érzékű és dúsgazdag nőbarátai hamarosan rájöttek, hogy ennek a virágnak kár elhervadnia a mocsárban. Tavasszal a csodálatosan szép fiatalaszszony, akinek egzotikuma csak fokozta vonzóerejét, már saját palotájában lakott Neuillyben. Margareta Zelle, aki néhány héttel előbb még közönséges halandókkal feküdt az ócska szállodák nem mindig frissen húzott ágyában, most már államférfiaknak, magas rangú katonáknak, diplomatáknak nyújtotta csókra a kezét. Ebből az előkelő társaságból mindig csak egy ur számíthatott rá, hogy a többiek távozása után is Zelle kisasszonnyal maradhat. Cserébe természetesen ő viselte ennek a pazar életnek a költségeit. A Jáva szigetéről származó félvér lánynak azonban nem volt szerencséje. Nem adatott meg neki, hogy törés nélkül haladjon az előkelő kokottok szokásos utján, vagyis viszonylag hosszabb időnként cserélgette szeretőit, végis is gazdag, az erkölcsökre oly sokat adó, a különböző jótékonysági egyesületekben tevékenykedő öreg dá • maként fejezze be pályafutását. Nem sokkal azután, hogy férje meghalt Skóciában — ez örvendetes esemény volt Mrs. MacLeod számára, hiszen teljesen szabaddá vált —, Nizzában agyonlőtte magát az a gazdag barátja, akinek támogatását éppen élvezte. Kiderült, hogy a férfi anyagi romlása miatt lett öngyilkos. Miután minden vagyonát barátnőjére költötte, váltókat hamisított, hogy az igy szerzett pénzzel megtarthassa magának. A még mindig nagyon fiatal Zelle kisasszonyt megrendítette az eset. Hónapokra eltűnt a párisi társaság szeme elől. És aztán teljesen váratlanul ismét feltűnt, mégpedig óriási meglepetést, igazi szenzációt okozott. 1905. októberében estélyre hívta meg barátait. A meghívást a párisi keleti múzeumba, a Musée Guimet-be szólt, azzal, hogy ott a háziasszony keleti táncokat fog előadni. Ekkor már nem a Zelle, hanem Mata Hari nevet használta. Mata Hari maláj nyelven annyit jelent, mint a “Nap Szeme”. Az estély résztvevőinek szeme a “Nap Szemére” ragyogott, amikor Mata Hari a rafináltan kivilágított múzeumban különös tánca közben, minden mozdulatát gondosan kiszámítva, egyenként ledobálta magáról ruhadarabjait, hogy végül is teljesen ruhátlanul fejezze be a pompás mutatványt. Ilyet még a legtapasztaltabb, minden hájjal megkent és minden pénzzel rendelkező nőbarátok sem láttak eddig. A másnapi párisi lapok—Mata Hari nem feledkezett meg a sajtó meghívásáról sem — nagy kritikákban ünnepelték Mata Hari művészetét. Ki gondolta volna akkor, hogy egy félvér lánynak egykor számos követője akad, s ezrével akadnak majd — igaz, az ős-sztriptiz táncosnőt szépségben meg sem közelitő — lányok és asszonyok, akik tánc közben levetkőznek majd a nyilvánosság szeme láttára, s az ő mutatványuk adja majd a világ sokezer mulatója programjának gerincét! , ...... Mata Harit a legkülönbözőbb párisi színházak szerződési ajánlatokkal halmozták el. A kokott, aki ebben az időben nem tartott gazdag barátot, s bájaiban inkább egyegy színház egész közönségét, mint egy dúsgazdag férfiút részesítve, a párisi színházi világ ünnepelt csillagává vált. Ahol Mata Hari fellépett, zsúfolt volt a nézőtér. Abban az időben volt ez, amikor Otérö és Isadora Duncan élt és táncolt. Mata Hari dicsősége azonban még az övékét is felülmúlta ! A hires Folies Bergeres-ben táncolt éppen, amikor egyik fellépése után kopogtattak öltözője ajtaján. A “szabad” kiáltás után először egy hatalmas, gyönyörű orchideacsokor (tél volt) tűnt fel, azután egy férfi. — Pierre de Montessac márki vagyok! — hajolt meg mélyen az illető. — Madame, az ön szépsége és bájossága elragadott engem. Bocsásson meg az alkalmatlankodásért, de nem éltem volna túl, ha nem ismerkedhetem meg önnel és nem csókolhatom meg a kezét! A márkinak akár be sem kellett volna mutatkoznia — ki ne ismerte volna őt Parisban? A párisi éjszakai világ koronázatlan császára volt, államférfiak* pénzemberek, magas rangú katonatisztek bizalmas barátja. Mata Hari, aki elhatározta, hogy életében már soha többet nem lesz szerelmes, beleszeretett Montessacba. Akkor még nem tudta, hogy a márki soha nem volt márki, sőt, eredetileg nem is Montessac. Eredeti neve egyszerűen Lucas Netley, aki nem a családi vagyonból, hanem éjszakai betöréseiből, a zsákmányból szórja a pénzt. Ebben az időben azonban Lucas Netley, alias Montessac márki már nem járt éjszaka betömi. A német kémirodának sikerült az, amivel a párisi rendőrség hiába próbálkozott: cáfolhatatlan bizonyítékot szereztek Netley bűncselekményeiről. Csakhogy a császári és királyi kémszakemberek nem azért áldoztak óriási összegeket ezekre az okmányokra, hogy segítségükkel egymég oly ügyes, de alapjában véve közönséges betörőt néhány évre börtönbe csukassanak. A rendelkezésükre álló anyagot arra használták fel, hogy megzsarolhassák vele Netleyt, alias Montessacot, akinek tehetségéről, ügyességéről, rátermettségéről meg voltak győződve. Montessac franciául, németül és angolul éppoly kifogástalanul beszélt, mint oroszul. Szórta a pénzt, pazar jólétben élt, s amellett időnként titokzatosan eltűnt Párisból és minden ilyen útjáról rengeteg pénzzel és ékszerrel tért haza. A német kémszolgálattól kapta vagy betörés utján szerezte? Montessac haláláig azt állította, hogy miután kém lett belőle, megszűnt betörő lenni. FOLYTATJUK Híres kémek, kalandorok és bűnügyek
