Függetlenség, 1968 (55. évfolyam, 24-52. szám)

1968-11-07 / 45. szám

niGGETLENSÉÍi Thursday Nor ember 7. 1968 12. OLDAL, 14. G. W. FOLYTATÁS Az igazgatófőorvos intett az ápolónőnek. Azt már tudta, hogy miről van szó, elsietett, hogy csillapitó injekciót szívjon fel a fecs­kendőbe és beadja Elsbeth Schragmüllernek. A különben csendes betegnél igy szoktak kez­dődni a rohamok. Miután a vendég megígérte az elmehábo­­rodottnak, hogy teljesiti a kívánságát, be­csukták a különszoba ajtaját, és tovább men­tek a folyosón. A szoba ajtaja azonban kivá­gódott, és csaknem kiesett rajta a beteg. — Ugye, ön nem franciia? — kérdezte az idegen orvost. — De, franciia vagyok — mondta a dok­tor. A beteg sikoltott és összeseit. Az ápolónő, aki most tért vissza az injekciós tűvel, átadta a fecskendőt az egyik doktornak, maga pe­dig két karjába kapta az ájult testet és visz­­szavitte az ágyra . . . — Láthatnám annak a betegnek a kór­lapját? — kérdezte a vendég később, ami­kor az igazgatófőorvos dolgozószobájában ül­tek, konyakot ittak és szivaroztak. — Melyikét? — kérdezte a zigazgatófőor­­vos, aki már el is feledkezett az esetről. — Tudja, kolléga ur, azét a nőét, aki megkért, hogy ... — Igen, ön doktor Elsbeth Schragmül­­lerre gondol . . . Készséggel a rendelke­zésre bocsátók minden iratot. Bár, azt hi­szem, orvosi szempontból ön sem talál ben­ne semmi érdekeset. Azok után, amiken ez a nő átment, nem csoda, hogy az idegei felmondták a szolgálatot. A története min­denekelőtt ott kezdődik, hogy nem biztos dr. Elsbeth Schragmüller az igazi neve. Vannak, akik szerint eredetileg Annamarie Lessernek hívták és Berlinben született. Annyi biztos valóban 14. G. W. volt a neve... .. . Hogy Elsbeth Schragmüller, vagy An­namarie Lesser volt-e eredetileg a 14. G. W. azt mindmáig (homály fedi. Annyi bizonyos, hogy Mademoiselle Docteur néven vonult be a kémkedés sodorta a veszélyekkel és kockázatokkal teli útra, amely végül is egy svájci idegszanatórium különszobájába ve­zetett. A lány 16 éves korában ismerkedett meg Kari von Wynanki huszárkapitány, a császári német hadsereg tisztjével. Amikor szerelmüknek következményei mutatkoz­tak, szigorú apja elzavarta a lányt hazul­ról. A kapitány nem hagyta cserben ked­vesét, hanem igyekezett gondoskodni ró­la. A lány Berlinbe költözött és ott a ka­pitány támogatásából élt. A tiszt fizetése nem volt elegendő a házasságra, hiszen ab­ban az időben a tiszteknek jelentékeny kau­ciót kellett letenniük a nősülésnél, s ezt rendszerint a jövendőbeli após vállalta. Eb­ben az esetben azonban erről szó nem le­hetett. így hát Wynanki leszerelt, hogy családi birtokán gazdálkodva, más, na­gyobb jövendelemmel kecsegtető pályán szerezze meg a családalapításhoz szüksé­ges anyagi biztonságot, nem is beszélve arról, hogy mint gazdálkodónak nem kel­lett volna kauciót letennie. A kapitánynak azonban balszerencséje volt: a családi bir­tok, amelyet addig testvérei kezeltek, a rengeteg adósság miatt ekkor került dob­ra, s a kapitányt is erősen szorongatták hitelezői. Még szerencse, hogy sikerült ma­gát visszavetetni a tisztikarba, s a lány gyermeke is halva jött a világra. Ez azon­ban nem segített, csak elodázta Wynanki gondjait. S amikor egyik bajtársa, látva a kapitány anyagi helyzetét, azt tanácsol­ta neki, hogy jelentkezzék szolgálatra a Nachrichtenbürónál, ahol jól fizetnek, kész­séggel kapott az alkalomon. A németek kémközpontjának akkor, 1912-ben szüksége volt elszánt emberekre, akik értették a katonai tudnivalókat. így a Nachrichtenbüro alkalmazta Wynankit, s Matthesius ügynökségéhez csatolták. Ez a Mattesius Berlinben, a Bülowstrassén tartott fenn gépkocsi- és gépkocsialkatrész kereskedést, valójában azonban az egész üzlet arra szolgált, hogy a német hírszer­zés egyik fedőszerve legyen. Mattesius hamarosan megegyezett Wynair kival. Kifizették a kapitány adósságait, s olyan havi járandóságot biztosítottak szá­mára, amelyből kedvesével együtt gond­talanul megélhetett. És mindjárt meg is bízták az újdonsült kémet az első feladat­tal. Illetőleg, Wynanki azt hitte, hogy fel­adatot hajt végre, pedig tulajdonképpen próbát állt ki. Mattesiustól kapott meg­bízása az volt, hogy egy párizsi cégtől sze­rezze meg a franci hadsereg egyik forgó­­pisztolyának szerkezeti rajzait. A párizsi cég azonban tulajdonképpen a berlini kém­iroda fiókja volt, és Matthesius utasítása szerint teljesen értéktelen rajzokat készí­tett Wynanki számára. Wynanki, miután megszerezte a párizsi irodától kapott raj­zokat, átvizsgálta azokat és azonnal gya­nút fogott. Arra gondolt, hogy a Deuxié­­me Bureau, a franciák kémszolgálata ké­szítette elő ezeket a papírokat, hogy őt pro­vokálja. Wynanki tehát gondolt egy na­gyot, felment a Deuxiéme Bureau központ­jába, előadta, hogy ezt a rajzsorozatot ő Németország számára dolgozó kémektől szerezte, amelyeket ezúttal visszaszolgál­tat Franciaországnak, természetesen ab­ban a szilárd hitben, hogy az anyagi ju­talom sem marad el. A Deuxiéme Bureau­­nál valamiféle romantikus kalandort, őrül­tet láttak benne és kidobták. így megbizo­nyosodva a rajzok értéktelenségről, Wy­nanki annak az alügynöknek, aki számára rajzokat szállította, nem fizetett egy fil­lért sem, hanem az e célre rendelkezésére bocsátott ötezer márkát visszavitte Ber­linbe, és beszámolt Mattesiusnak küldeté­se eredménytelenségről. Matthesius, miután Wynanki igy kiállta a próbát, komoly feladatokat bízott rá. Mindez sok utazgatással járt, s a most már titkos szolgálatban álló kapitánynak mind­untalan magára kellett hagynia Berlinben szerelmét. Az ideges hisztérikus lány azon­ban a kapitány távollétében rendszerint megbetegedett. Állandó nyugtalanság kí­nozta, maga sem tudta, hogy mit akar, s az orvosok képtelenek voltak pontos diag­nózist megállapítani. Annyi bizonyos, hogy a lányt szüntelen féltékenység gyötörte, újabb és újabb hisztérikus hohamok során gyanúsította meg kedvesét, hogy utazásai során barátnőjét keresi fel. Egy éjszaka Wynanki már nem bírta tovább, s hogy megnyugtassa szerelmét, elmondta neki, hogy milyen megbízatásokat vállalt. A lány féltékenysége elmúlt, és azt kérte kedve­sétől, hogy vigye őt is magával felderítő útjaira. Wynanki szívesen vette ezt, s ké­sőbb Matthesius, bár alaposan megmosta ügynökének fejét, mert felhatalmazás nél­kül fecsegett, maga is beleegyezett, hogy a férfi és a nő együtt utazzék el a követke­ző hírszerző körútra. A feladta, amelyet Wynankiéknak vég­re kelett hajtaniuk, az volt, hogy a Maas folyó végigutazva, bizonyos dolgokat meg­figyeljenek. Hetekig voltak utón, s jóllehet, az ut elején Strasbourgban a kapitánynak még el kellett viselnie szerelme egy hisz­térikus rohamát, később a lány megnyu­godott, s nagyszerűen végezte a veszélyes munkát. Néhány hét múlva Matthesius rajzokat kapott a Maas mentén álló fran­cia erődökről és erdősáncokról s egyuttall azokról az uj tábori vasutakról, amelyek még egy térképen sem szerepeltek. A fel­adat sikeres megoldása után Wynankiak és a lányak Gharleville-be kellett utaznia, hogy megállapítsák: Charleville és Verdim között hol kezdődnek a tábori erődítések, hol vannak erős és hol vannak gyenge pont­jaik. Most derült csak ki, hogy a lány mi­lyen kitünően beszél franciául, minthogy évekig svájci intézetekben tanult. Wynan­ki ugyancsak hibátlanul beszélt franciául, igy hát szinte veszélytelenül barangolhat­ták be a környéket. Svájci útlevéllel utaz­tak botanikusoknak álcázták magukat, s növényeket gyűjtöttek. Biztonságban tudták magukat, de egy éjjel a lány hirtelen felriadt: úgy érzi, ül­dözik őket, azonnal meneküljenek. Wynan­ki először egyszerű hisztérikus kitörést lá­tott az egészben, de aztán úgy találta, hogy engedelmeskednie kell párjának, már csak azért is, mert ha a lány állapota súlyos­bodik, könnyen fecseghet öntudatlanságá­ban. (Folytatjuk) Hires kémek, kalandorok és bűnügyek!

Next

/
Oldalképek
Tartalom