Függetlenség, 1968. január-június (55. évfolyam, 4-23. szám)
1968-05-16 / 20. szám
16. OLDAL FÜGGETLENSÉG Thursday, May 16. 1968 ATIMO RINNELT-ÜGY A telefon most negyedszer csengett. Élesen és fenyegetően. Rinnelt keze annyira reszketett, hogy a nyomozónak kellett helyette a kagylót felvenni. Néhány végtelen másorpert telt el, amig az apa annyira erőt vett magán, hogy beszélni kezdett. — Halló, itt Rinnelt. — Megtalálta a cipőt? — kérdezte valaki mély nyilvánvalóan elváltoztatott hangon. — Igen, hogyne . . . Mindenben egyetértünk . . . mondta Rinnelt olyan gyorsan, hogy a nyomozó izgatottan jelt adott a kezével, hogy lassabban beszéljen, és próbálja a beszélgetést minél tovább nyújtani. Rinnelt bólintott, de egyetlen szót sem tudott többé kinyögni. Izgalmában semmi sem jutott eszébe, hogy mit kérdezhetne. A mesterkélt hang a kagylóban ismét jelentkezett. — Rendelkezésére áll a pénz? Csak kis cimletek, régi bankjegyek. És ne legyen folytatólagos számozás. Megértette? Rinneltnek már az ajkán volt az “igen, hogyne”, amikor észrevette, hogy a vele szemben álló bűnügyi nyomozó hevesen rázza a fejét. Rinneltnek ugyanis az előzetes megbeszélés szerint ilyen kérdésekre tagadó választ kellett adnia. A hivó fél ugyanis arrakényszerül, hogy a kérdéseit többször megismételj es. Ezt azonban az apa izgatottságában elfelejtette. Félremagyarázta a nyomozó jelzését és gyorsan igy válaszolt: — Nem, a pénz ebben a pillanatban még nincs együtt, csak holnap lesz ... De már most megbeszélhetjük a dolgot. — Halló, halló! Előbb hadd beszéljek a kisfiámmal. Nem beszélhetne vele a feleségem is? Úgy aggódik érte . . . A nyomozó kivette a kezéből a kagylót és visszahelyezte a villára. Bosszúsan ripakodott rá Rinneltre: — Hagyja abba, hiszen a másik már régen letette a kagylót! Az apa csüggedten rogyott a karosszékbe. — Egyszerűen nem tudtam, hogyan viselkedjem, Most mi lesz? A nyomozó visszajátszotta a magnószalagot, aztán enyhültebben igy szólt: Feküdjön le és próbáljon aludni. E pillanatban semmit sem tehetünk. — De ha még egyszer felhív? — Holnap délig biztosan nem hívja. Most vár, amig megszerzi a pénzt. — Ja, persze, a pénz. Gondolja, hogy a főnöke megkapja az összeget? — A főpolgármesternek ehhez csak a városi képviselőtestület hozzájárulására van még szüksége. Rinnelt nehézkesen felemelkedett és kivánszorgott a szobából. Kinos volt neki bevallani, hogy a mindenki által jómódúnak, sőt gazdagnak tartott Rinnelt régiségkereskedő nem rendelkezik a 15,000 márkával. Egész vagyonát régiségekbe fektette és azokból egyik napról a másikra nem tudott pénzt csinálni. Barátai sem voltak, akiktől segítséget kérhetett volna. Ezért Rosenbaum rendőrfőbiztosnak kellett azon fáradoznia, hogy a városi képviselőtestület Rinneltéknek fiuk kiváltásához rövid lejáratú hitelt engedélyezzen. Amikor Rinnelt elhagyta a szobát, a két nyomozó többször lejátszotta a szalagot. — Fogadni mernék, hogy ez egy egészen fiatal kölyök, aki el változtatta a hangját. A másik egykedvűen vonogatta a vállát, és nagyot ásított. — Lehetséges, de én most leheveredem, mert kutyafáradt vagyok. Mig a két férfi kényelmesen elhelyezkedett a hatalmas perzsaszőnyegen, Timo édesanyja mozdulatlanul állt az ablaknál s az utcára bámult. A bár színes neonreklámja világos fényt vetett az aszfaltra. Az anya még mindig remélte, hogy kisfia bármelyik pillanatban felbukkanhat a borzalmas sötétségből. — Tizenhárom órával később, szerda délután 14 óra 58 perckor jelentkezett másodszor telefonon a gyermekrabló. Ugyanazon az elváltoztatott hangon kérdezte: Együtt van már a pénz? Ezúttal Rinnelt ment a készükhez, s neki sikerült elnyújtani a beszélgetést. A nyomozók ott álltak mellette stopperórával a kezükben. Két perc és negyven másodperc telt el, amikor a sztereotip “majd újból jelentkezünk” elhangzott, majd kattant a készülék. A telefonközpontban bekapcsolt lélektelen gépezet most váratlanul gyorsan működött. Két perc és harminc másodperc alatt megállapittota, hogy Rinneltéket a wiesbadeni pályaudvar egyik nyilvános telefonfülkéjéből hívták fel. Amig azonban a főkapitányságon készenlétien álló riadóautó elszáguldott, több mint két perc telt el. Bár Rosenbaum főbiztos, aki maga is a kocsiba ült, nyaktörő száguldásra kényszeritette a vezetőt, mégis további két és fél perc telt el, amig a főpályaudvarhoz értek. A fülke, ahonnét a gyermekrabló telefonált, üres volt. Tanú sem volt a közelben, aki megfigyelte volna, hogy ki lépett be a fülkébe, vagy távozott el onnét. Rosenbaum gyors elhatározással egy postai szerelőcsoporttal az egész telefonfülkét leszereltette és a főkapitányságra szállittotta. Remélte ugyanis, hogy meg fogja találni a gyermekrabló ujjlenyomatát. Az azonosítási szolgálat két legtapasztaltabb tagja minden négyzetcentimétert, minden papirszeletkét és minden porszemet speciális nagyitóval megvizsgált, de a legcsekélyebb eredményt sem érték el. Százával találtak ugyan ujjlenyomatokat a falakon és a telefonkészüléken, de egy sem volt közöttük olyan, amelyet értékesíthettek volna. Rosenbaum azzal vigasztalta magát, hogy bizonyítékként birtokában van a bűnöző hangjáról készült felvétel. Amikor azonban két szakértő a főkapitányságon lehallgatta a magnószalagot annak megállapítására, hogy tartalmaz-e a hivó fél beszéde bizonyos sajátosságokat, tájszólásbeli fordulatokat, ismételten visszatérő beszédhibákat stb., amelyekből a tettes személyére lehetne következtetni, ez a halvány reménysugár is szertefoszlott. A telefonbeszélgetésről készült felvételek ugyanis — bár laikusok számára nem azonnal felismerhető módon — eltorzultak. A magnetofonkészülék motorját évek óta nem tisztították és nem olajozták, ezért szabálytalanul működött, és nem adta vissza természetimen a hangot. Mindezek a balsikerek azonban nem csüggesztették el Rosenbaumot és embereit. Tudatában voltak annak, hogy a gyermekrablónak mindenképpen még egyszer jelentkeznie kell telefonon. Akkor majd újra felveszik a hangját egy jobb készülékkel. A riadóautó útját is meggyorsítják azáltal, hogy a közlemények tobávvitására rádiókészülékeket alkalmaznak. A különleges bizottság tagjai reménykedve várták a fejleményeket. De másnap reggel történt valami, ami úgy hatott, mint derült égből a villámcsapás, és váratlanul romba döntött minden reményt. A “Frankfurter Allgemeine Zeitung” weisbadeni kiadása a következő öthasábos címfelirattal jelent meg: “Emberrablók elrabolták Timo Rinneltet!” Az egyik bűnügyi nyomozó méltányos tiszteletdij fejében könnyelműen kifecsegte a hétéves kisfiú sorsát illetően mind ez ideig gondosan őrzött titkot s azt nyilvánosságra hozták, mert a szerkesztőség remélte, hogy ennek következtében a lap példányszáma jelentősen emelkedni fog. A legrosszabb azonban még csak ezután következett. A szenzációs cikk szerzője mintegy sugalmazta a gyermekrablóknak, hogy az elrabolt kisfiút a legsürgősebben öljék meg, mert különben hamarosan őrizetbe fogják őket venni. A cikkben szó szerint ez állt: “. . . A bűncselekmény kitervelésénél a gyermekrablók bizonyára abból indultak ki, hogy egy olyan eleven eszü fiút mint Timo, egy hétnél tovább nem lehet őrizetben tartani anélkül, hogy később ne adna olyan értékes felvilágosításokat, amelyek feltétlenül a rendőrség kezére juttatják őket. így a minimumra csökkent annak reménye, hogy Timo még életben van . . .” Ha a gyermekrablók eddig még nem ismerték volna fel a rájuk leeslkedő veszélyt — a Frankfurter Allgemeine Zeitung február 20-án reggel barátságosan felhívta erre a figyelmüket. Rosenbaum rendőrfőbiztos kétségbeesetten tépte a haját és telefonon keresztül a szemrtnányások özönét zuditotta a lap főszerkesztőjére, de viszonzásul csupán abban az arcátlan kioktatásban részesült, hogy a szövetségi köztársaságban sajtószabadság van és minden állampolgárnak joga van ahhoz, hogy bármilyen eseményről gyors és átfogó tájékoztatást kapjon. Ettől az órától kezdve Rosenbaum és a különbizottság huszonkét tagja már csupán alárendelt, fölötte szerencsétlen szerepet játszott. (Folytatjuk)
