Függetlenség, 1967 (54. évfolyam, 1-52. szám)

1967-08-03 / 31. szám

8. OLDAL

FtÜt TÉTLENSÉG

Thursday, August 3, 1967

HALNI, AZT TUDUNK!

SPARTANBURG, S. C. — Korszakalkotó hirt olvastunk minap a lapokban. Egy amerikai újság feltalálta a Kolumbusz tojást. Az eredeti tojás csak szellemes trükk volt, de ez a késői utód nem csak az. Óriási probléma megoldására volt szánva: hogy lehet legvéresebb harcterünk áldozatait megmenteni!? Ezúttal nem Vietnámról van szó, nem is a Wattsoíkról és Newarkdkról, hanem békés országutainkról. Ezen a békés harctéren 40-50 ezer ember hal meg évente.

A korszakalkotó felfedezésért a dél-carolinai Spartanburg egyetlen, kitűnő napilapjának szerkesztőjét illeti a dicsőség. A kiváló kolléga érthetően mely kétségbeeséssel figyelte, hogy milyen óriási iramban szaporodik a hétvégi autó-halottak száma. Lelki gyötrelmei végülis egy zseniális tervet szültek.

Költséget és fáradságot nem kiméivé, felhívást intézett lapjában a kis városka lakóihoz. A felhívásban megáilapította, hogy Spartanburg polgárai nem elég spártaiak: túlságosan hódolnak az alkoholnak. Ez nem vall spártai jellemre, de ettől eltekintve is felettébb veszélyes, mert beszeszelt fejjel autójukba másznak, hajtanak és — meghalnak.

A drámai megállapítás után következett a korszakalkotó terv. Mindenki, alki péntekig jelentkezik a szerkesztőségben és regisztráltatja magát, ingyen disztemetóst kap a laptól, ha kótyagos fejjel hősi halált hal, a hétvége folyamán.

A felhívás mély benyomást keltett a spártai hagyományoktól elszakadt spartanburgi polgárokban. Olyan mélyet, hogy három tiszteletreméltó testület a legnagyobb

felháborodással tiltakozott ellene.

Az egyik helybeli italmérők egyesülete volt, ami érthető. A másik a helybeli temetkezési vállalkozók csoportja, ami még érthetőbb. A harmadik csoport tiltakozása azonban nem érthető. Ezek a lap megmentendő olvasói voltak. A szerkesztőhöz intézett levelükben megállapították, hogy Spartanburg lakói tisztelik az ősi hagyományokat és igenis, isznak hétvégén, mint ahogy az őseik is tették. Mások közölték a szerencsétlen szerkesz tővel, hogy Amerika szabad ország és igy azt teszik, amit akarnak. Ha akarnak, hát isznak és ha nem akarnak is — meghalnak. Volt olyan is, aki azzal vádolta meg a terv ideálista megalkotóját, hogy csupán az újságnak akart reklámot csapni.

Mint látható, az emberek általában utálják, ha valaki meg akarja menteni őket.

A szegény szerkesztő egyre

idegesebben, olvasta a beérkező tiltakozásokat. Végülis nem bírta tovább.

Kihúzta az íróasztala fiókját, ahol a revolverét szokta tartani. És drámai mozdulattal kirántott belőle egy — üveg whiskyt.

Folytassuk? Egy óra alatt úgy berúgott, hogy alig tudott bemászni az autójába. Mindenáron haza alkart menni, lefeküdni és kialudni magából a tervet.

Folytassuk? A második blokknál beleszaladt egy temetkezési intézet falába és meghalt.

De csak halála után érte utol az igazi görög sorstragédiák kegyetlensége. Kiderült, hogy elfelejtette önmagát regisztráltatni a lapjánál és igy a családjának kellett fizetni a temetését . . .

2500-IK EV

CAIRO — A 2500-as évek embere cingár testű, nagy fejű, hegyes állu, elég csu-uya lény az, ui. íviuiicuiiiurcu

Samir Loufit alexandriai tudós szerint. A kutató az ember történetének különböző szakaszából származó sok ezer koponyát vizsgált meg, s észrevételeit betáplálta egy elektronikus szám itógépbe. “E csúnya utódunk viszont sakkal okosabb lesz, mint ősapái voltak”, vigasztal Loufti doktor.

A bíró fogyókúrát rendelt el a két tolvaj-lánynak

SAN BERNARDINO, Calif. — Az AP nevű hírügynökség közli:

A közelmúltban két fiatal lány került John B. Lawrence, városi bíró elé.

Mindkét lány 18 esztendős és mindkettejüket üzletlopással vádolták. Tekintettel arra, hogy a lányokat tettenérték a tolvajlás közben, nem lehetett tagadniuk: mindkét-*

ten bűnösnek vallották magukat.

Lawrence biró egyenkint 1-1 font pénzbírságra ítélte a lányokat, mindé gyikü-knek 1-1 napot kellett fogházban töltenie, majd a bíró igy szólt hozzájuk:

— Maguk mindketten túlságosan kövérek. Mindketten mához két évre jelentkeznek nálam és addigra lefogynak.

— Magának, aki 105 font súlyú, 15 fontot kell testsúlyából veszítenie, magának pedig, aki 145 font súlyú, tiz fontot.

— Mindkettejüket látni

akarom mához két évre — és mindkét tejüket soványan akarom látni-NEVESSÜNK

Nagy ribbillió az tucán. Egy autó felszaladt a járdára. Hamar ott van a közlekedési rendőr, előveszi a szerencsétlen vezetőt:

— Nem tudja, hogy az úttestén 'kell hajtani?

Az mentegetőzik.

— De tudom, csak nekem nincs hajtási engedélyem.

* * *

Uhui kutyájával beállít az óráshoz: -— Kérem, vizsgálja meg a kutyámat.

— De uram — méltatlankodik az órás, — hát mi vagyok én? Állatorvos? Ez nem az én szakmám. Ez nem tartozik hozzám.

— De igen. A kutyám ugyanis minden tiz percben megáll.

Cambridgei hurkák

CAMBRIDGE, Anglia — A Cambridge egyetem konyhájában 15 különféle hurkát próbáltak ki, annak megállapítása végett, hogy melyik fajta hurka a legizletesebb. Októberben ugyanis hurkavacsorával vendégelik meg az egyetemre beiratkozott 9000 uj diákot.

Az átkozott Katinszki

végrendelet

Irta: GONDOS SÁNDOR

—De mi haszna a bölcselkedésnek? Nem lesz ruha abból a posztóból, aminek a szabó sohase szegzi ollóját. Miért tagadnám? Miért titkolnám előttetek? Tetszik nekem ez a furcsa rejtély. Olyan feladat ez, mint mikor az ember vizsla nélkül vadászik erdei szalonkára. Jó szeme legyen, hogy a szürke falevelek között meglássa a madarat. Ha pedig ráakad és felriasztja, csak a fegyver dörrenése után látja, vájjon bukdácsol-e lefelé, féloldalt vergődve, a magasból? Ahol la, csak a szárnya törött el. Attól még futhat jó darabig. Annyi bizonyos, hogy helyben nem marad. A vadász nekivág annak az iránynak, ahol a bokrok közt eltűnt a szárnyazott madár és keresni kezdi. Keserves munka az nagyon. Türelem, kitartás, meg szorgalom kell hozzá. Itt egy vércsepp. Ott a leeresztett farktollak borzolták fel az avart. Ahol la, ott letaposta a gyenge fűszálat. Addig keresi az ember az apró nyomokat, addig kutat, mig végre ott találja a pihegő, a halálra fáradt szalonkát a tölgyfa rönkőjének aljában.

— Pedzi már a csalétket. — Suttogta a városi takarék igazgatója szomszédjának.

— Megy már a nyomon. — Állapította meg Böszörményi szolgabiró, a környék szenvedélyes vadásza.

— Huzza már a bikát fülénél fogva. — Vélekedett a mészárosok céhmestere, akinek nagy vagyonánál és ősiségi jusson helye volt az urak társaságában.

Az uj ságiró nem győzte már türelemmel a vadul hajtó, belső lángot. Mozgott benne a kíváncsiság ördöge. Felpattant ültéből és izgatottan kiáltotta:

— De hát ki mondja meg közületek, hogy merre keressem a jó szalonka-területet?

A hosszú ideig tartó, mélységes csendet az öreg orvos szakította meg. Halkan dünnyögve, inkább önmagának beszélt:

— Én az úri népek között kereskednék. Szegény leány, cseléd leány nem tartja titokban azt, ha megesik. Nem is tudja! Módja nincs arra, hogy idegenbe rejtőzzék, szégyenét a világ elől eltakarja. Iparos leány vagy perre ment volna vagy haragos apja csap olyan botrányt Katinszkival, amiről nagyon sokan tudnának. De az úri fajta hallgat, takargatja a szégyent.

Keményebb hangon tette hozzá:

— Én ott forgolódnék.

A nyom felé terelt uj ságiró melegen fogott kezet az öreg orvossal, majd szétnézett a az urakon és nyugodtabb hangon kérdezte:

— Hol a közjegyző? Merre lakik az a közjegyző?

— Mit akarsz a közjegyzővel?

— Mit akarok? Mit tudom én? Látni akarom a végren- • deletet. Ismerni akarom Katinszki keze Írását, esze járását. Tudni akarok felőle mindent, amit még nem tudok ...

A kopó ráakadt a csapára és többé nem tért le róla. A csapa végén ott volt a vad.

! AZ ÚJSÁGÍRÓ meséje

Néhai lovag prichodovski Katinszki Kázmér kincstári főerdőmester felől már neve is elárulta, hogy honfoglaló magyarok vére nem folyt ereiben. Nagyapja lengyel menekült maveszett árva vagyonok miatt menekült volna annak idején volt, de furcsa dolgokat rebesgettek felőle azok, akik valamikor ismerték. Ha igaz volt a mende-monda, akkor a néhai Katinszki ős (az még “s” betűvel irta nevét a magyaros “sz”

helyett) nem annyire politikai okoból, mint néminemű nyo- Magyarországra. No, akármi oka volt a bujdosásnak, a mi történetünknek semmi köze hozzá, mert nekünk nem a családalapitó őssel, hanem az unokával van dolgunk, aki már valahol a Szepességben született, a Selmecbányái főiskolán tanulta az erdészet tudományát és a magyar állam szolgálatában vitte nagyra. A nagyapa megélt abból magyar földön, hogy “lengyel” volt, lengyel menekült, a zsarnok orosz cár elől menekülő. Az unokáknak már dolgozni kellett a mindennapi kenyérért. Nem hiába panaszolta Berzsenyi, hogy romlásnak indult hajdan erős magyar.

Az unoka jól dolgozhatott, mert még érdemrendet is kapott az uralkodótól. Persze, afelől is azt suttogták, hogy nem kiváló erdészeti tudományáért, hanem inkább azért a kiváltságos szolgálatért, hogy mikor az erdős Beszkidek alján máramarosi medvékre vadászott az angol trónörökös, Katinszki Kázmér holt-biztonsággal vezette a külföldi nagyurat a veszedelmes fenevad vackához. Agyon is lőtte azt a trónörökös minden veszedelem nélkül. A sikeres lövés után pedig nagy ott húzott abból a bütykösből, amit Katinszki nyújtott feléje. Szilvórium volt abban. Kisüstön főzött, sikárlói szilvóriüm, amihez fogható nem került soha ki a Szerénységből.

Olyan derék munka volt ez, hogy megérdemelte Katinszki a királyi kitüntetést. A régi királyok alatt még birtokot is kapott volna mellé. De azok a szép idők elmúltak. Nem is irigyelte tőle senki a dicsőséget, csak éppen Böszörményi szolgabiró mormogta gyakran bajusza alatt:

— Ebadta lengyelje! Lyukas volt ám annak a medvének orreimpája. Karikát húztak abba a cigányok, akik a vadászat előtt vásárokon táncoltatták. Húsz pengő forintért vette tőlük a huncut Katinszki, aztán fél órával előbb elrejtette a bozótban, amielőtt rávezette az angol trónörököst.

Lehet , hogy igy volt, de az is lehet, hogy csak amolyan pletyka volt. Böszörményi szenvedélyes vadász létére irigyelte a szép zsákmányt az idegenből jött nagyúriéi, azért zsörtölődött. Meg volt győződve róla, hogy Isten a medvéket kizárólag Böszörményi puskák javára teremtette. Az egész beszédből csak annyi fontos, hogy Katinszkit már akkor “huncut” jelzővel emlegette, amiből azután később “az az átkozott” Katinszki lett.

Ez a jelző-csere azonban csak Katinszki halála után következett be, de az a tény, hogy már életében is huncutként emlegették, előre vetette árnyékát. Huncutnak ismert ember olyan eb, akiből sohase lesz szalonna. Katinszki is . . .

De hó te, gebe, aki Pegazusnak képzeled magad, ne rohanj úgy előre ezzel a mesével, mert túl gyorsan érkeznénk a végéré. Pedig hosszú útja van még annak, hogy lett prichodovski Katinszki Kázmérból, a huncut Katinszkiból átkozott Katinszki.

A hosszú ut ott kezdődött, hogy Katinszki Kázmér üggyelbajjal keresztül vergődvén a selmeci( főiskolán, alázatos instánciát menesztett a királyi erdőségek legfőbb urához Budapestre és részletesen felsorolta abban azokat az okokat, amelyek remélhetővé és kívánatossá teszik, hogy ezentúl a magyar állam gondoskodjék jövendő sorsáról.

Amint a kérvény Írása közben mondta a huncut:

— A legjobb fejős tehén, az állam kell eltartson engem.

A hosszú lélegzetű kérelem az államtitkár kezéhez jutott vagy huszadmagával, mert sokan voltak ám akkor is a selmeci főiskola neveltjei (több volt az eszkimó, mint a fóka) és még többen, akik az állam kényelmes és biztos kenyerére áhítoztak. Az államtitkár keservesen és kedvetlenül lapozgatott a sok kérvény között és talán unalmában bosszúsan dörmögte:

— Nehéz dió ez arra, hogy könnyedén törjük fel. Sok éhes eb les erre a koncra. Egyetlen állás vár betöltésre és húsznál többen vannak a jelentkezők. Ehol la, itt van mindjárt Stoll Károly kérése. Az öreg Andrássy Gyula levelét mellékeli hozzá, hogy Andrássy ispánjának fia lévén ez a Karcsi gyerek, ezt nevezd ki kedves barátom. Megtenném én szívesen, de ehol a másik folyamodó, akit viszont az esztergomi hercegprímás támogat főpapi szavával, Akármelyiket nevezem ki, megharagszik miatta a másik.

Addig lapozgatott, addig válogatott a sok ajánló levél között, mert mindenkinek akadt valakije, amig végre kezébe jutott egy olyan kérvény is, amelyhez nem volt mellékelve

senki pártfogása. Feltűnt a fehér holló. Olyan volt az, mint valami kis, soványka, vékonyka árva, akinek nincs e földön gondviselője.

— Ej ha, — morogta az államtitkár, — hát ilyen csodabogár is akad még ezen a bübánatos világon? Vájjon ki lehet ez az ágról szakadt, aki ezt a kérvényt irta?

Kinyitotta a folyamodvány belső oldalát és félhalkan olvasta:

— Lovag prichodovski Katinszki Kázmér.

Belebámult a levegőbe, elgondolkozott hosszú ideig az

államtitkár, régi emlékei között keresgélt, a múlt ködébe vesző események felől álmodozott.

1— Katinszki . . . Katinszki . . .

Addig kutatott, addig keresgélt az elfelejtett nevek között, amig hirtelen felvidult arca, mosolyogni kezdett és halkan mormogta önmagának:

— Hopp! Megvan! Persze . . . persze ... a lengyel bujdosó unokája, akinek fia, az én egykori diáktársam ott ült a hatodik padban, a Bommersbach fia oldala mellett.

És ekkor már kristálytisztán látta a folyamodó édesapját, a lengyel vérü gyerek fekete bozontos haját, villogó szemeit, éles sasorrát, nyúlánk, de mégis izmos termetét, majd eszébe jutott és homlokát dörzsölte:

— Ejnye no, hiszen ha igy van, akkor ennek a fiúnak én volnék a keresztapja.

Megint csak visszacsapott a diákkorbeli emlékek közé:

— Katinszki! A mindig éhes Katinszki, akinek sohase volt uj ruhája és aki a legnagyobb gézengúz volt a diákok között, de akit mindenki szeretett. Ha olyan a szorgalma, mint az esze, ki tudja, mi lehetett volna belőle? Képviselő bizonyosan. Esetleg főispán. Talán miniszter.

Becézgette, dédelgette gyerekkori emlékeit, játszadozott velük, mint aki rég nem látott, becses kincset talált, majd elér zékeny ültén dörmögte:

— Lássuk csak, mit mond az én keresztfiam, a Katinszki gyerek kérvénye?

No, elmondott az a furfangosan szerkesztett folyamodvány minden szépet és jót, ami az alázatos pályázó javára szolgálhatott. így kezdte:

— Nagyapám, a dicső lengyel nemzeti hős, aki vérének hullatásával az orosz zsarnokság kancsukája és rabigája elől menekült az arany buliás szabadság szent földjére . . .

Az államtitkár savanyú mosolygással csóválta fejét és halkan mormogta:

— Manapság ügyészségi elfogató parancs néven emlegetjük ezt a kancsukát. A Szepességet se tisztelték soha a szabadság szent földje szóval, hiszen tizenhárom várost zálogba csaptunk belőle. Vájjon mit mondhat a fickó nagyapja felől?

Dicsekedett a kérvény a nagyapával is:

— Branyickónál esett el a szabadságharc idején.

Az államtitkár gúnyos kacagását az előszobában is hallották.

— Az ám bizony! Branyickónál esett el a vén korhely. Annyi igaz ebből, hogy a branyickói korcsma asztala alá esett minden áldott este. Nem is álmodott arrról, hogy unokájának tolla nemzeti hőst csinál belőle.

A kérvény ekkor az alázatos pályázó édesapjára, az államtitkár gyerekkori pajtására tért át lendületes szavakkal:

— Az osztrák elnyomatás, a zord idők viharos napjaiban fáradhatatlanul ápolta a nemzeti érzést baj társai között ...

De már erre indulatosan horkant fel az államtitkár:

— Gyümölcsöt lopott a határban, madárfészket fosztogatott az erdőben a bitang! Nem volt annál vakmerőbb, csintalanabb fiú az egész osztályban. És micsoda ökle volt. Ehol, egyszer még tulajdon fejemet is beverte . . .

A kérvény még emelkedettebb hangon folytatta:

— ... A kiegyezés után pedig nemes lelkének tüzes hevével szolgálta legjobb erejével a vármegyét és ápolta a régi erkölcsöket. i

De már erre úgy kacagott az államtitkár, hogy egészen belevörösödött.

— Az ebadtát! Járási Írnok volt a léhütő, aki többet ivott egyedül, mint a fél vármegye. Ha a borivás a régi mágyar erkölcsök közé tartozik, nem volt azoknak erősebb védelmezője Katinszkinál.

(Folytatjuk)