Függetlenség, 1965 (52. évfolyam, 1-52. szám)
1965-03-11 / 10. szám
8. OLDAL ff r r t r 7 v c * r Thursday, March II, 1355 London és Hódmezővásárhely közt Petőfi Sándorok barangoltak A segesvári csata után a legkalandosabb hírek nyugtalanították az országot. Mi történt Petőfivel? Elesett az ütközetben? Vagy fogolyként hurcolták Szibériába? Vagy el és valamerre bujdokol? Még olyan hir is a nyilvánosság elé került, hogy nehéz sebben terült el a csatatéren, de még élt, amikor a halottakat összeszedték és eltemették. A segesvári szász postamester állítólag utóbb azal dicsekedett, hogy ő bizony olyan magyar tiszteket is sírba tétetett, akikben még volt valamelyes élet. Ezek közt volt Petőfi Sándor is. Már benn a sírban, kezét Összekulcsolva könyörgött kíméletért, de a szász ráhánytatta a földet. A hirt átvették külföldi lapok is, idehaza csak múló szenzáció számba ment, hamar túlestek rajta. Hihetőbb volt a hir, hogy a költő életben maradt és bujdosik. Kalandorok ezt fel is használták. Könnyű az emberekkel elhitetni, amit maguk is szeretnének hinni. Ebből a szempontból a legkülönösebb volt annak az ál-Petőfinek az esete, akiről utóbb kiderült, hogy egy Sarlay nevű takács. Már 1850-ben végigkilincselte Győr vármegyét azal a mesével, hogy ő Petőfi Sándor. Sikerült gróf Zsigray Lászlónét is elámitania. Ez menedéket adott neki, jóltartotta, s amikor mehetnék je volt, a saját kocsiját ajánlotta fel. Útközben azonban a szökevény megszökött és gyalog szélhámoskodott a környékbeli református lelkészeknél. Mikor hire ment, hogy ő mégsem az igazi Petőfi, egyelőre abbahagyta a próbálkozásokat és meglapult a szülőfalujában. Hét esztendeig nem adott magáról hirt, de 1857-ben megint felbukkant, még pedig Londonban. Az ottani emigrált magyarokra vetette ki a horgát. Meg is akadt rajta özvegy Benkőné és leánya Gál Sándorné. A két lelkes hölgy május elsejére meghívta Rónay Jácintot, a tudós papot, Rudolf trónörökös későbbi tanárát, Tudták, hogy ismerte Petőfit, és meg akarták szerezni kettejüknek a viszontlátás örömét. Rónay a találkozásról ezt Írja: “Megjelent hát a nevezetes férfiú; zömök, pirospozsgás, hirtelenszőke, alig 25 éves fiatalember, minden inkább, csak nem költő, és legkevésbé Petőfi.” Tetejébe a beszéde is pórias volt és teljesen műveletlen emberre vallott csupa dicsekedéssel volt tele. Rónay igy búcsúztatta: “Én azt hiszem, hogy megszökött kocsis vagy bojtál’, aki urát meglopta, vagy tán éppen nehéz vasból szabadul lókötő.” Hogyan került ez a parlagi szélhámos Londonba? Utóbb az is kiderült, éppen Rónay Jáicnt révén, akinek egy becsapott magyar földbirtokos megirta az esetet. Ennél Sarlay mint osztrák börtönből érkező szabadsághős mutatkozott be, Eszterházy néven. A jóhiszemű magyar házába foradta a rongyos, éhes embert. Lelöltöztötte és hónapokig rejtegette. Érthetetlen módon a 'akácsból lett Eszterházy végül úgy behizelkedett a háziöt kegyébe, hogy nem dobták ki, amikor megkérte a házkisasszony kezét. Sőt el is fogadták a megtisztelő ajánlatot, csupán a kérőnek nyilvánvaló pénzetlensége lett volna egyelőre az akadály. A pénzhiány csak ideiglenes — bizonykodott a leendő vő —, mert őrá hatalmas anyai örökség vár Angliában, csak oda kell utaznia és mindjárt felveheti. Ehhez azonban megint csak pénz kell. Mennyi? A kalandornak volt bőre a pirospozsgás ábrázatján és kivágta: tiezzer forint. A házigazda összegyűjtötte a temérdek pénzt, átadta az Eszterházy-sarjnak, és ez Ígéretének első részét valóban megtartotta: elutazott Londonba. Itt vígan élt, ameddig a pénzből tartott. Azután megint csak negyvennyolcas élményekkel segített magán. Jelentkezett Perczel Mór tábornoknál, mint az ő seregének hajdani köztüzére. A tábornok gyűjtést rendezett a hajdani bajtárs számára, és egész csinos összeget szedett össze az angliai magyarok közt, úgy hogy a szegény bujdosó még egy kis házat és földecskét is szerezhetett a pénzen. De nem tudta magát megbecsülni, kocsmázott és részegeskedett, mire Perczeléknél kitelt a becsülete és eltiltották maguktól. Érdekes, hogy némelyik megcsalatott még a leleplezés után is inkább hitt a csalásban, mint az igazságban. Kápli Lajos Győr megyei ev. lelkész a . tulaj dón szemével olvashatta az ál-Petőfiekről szóló leleplezéseket, mégis kitartott amellett, hogy őnála az igazi Petőfi járt. Tiz év múlva, amikor Pákl\ Albert összegyűjtötte a Petőfi eltűnésére vonatkozó adatokat, 1861, január 2-án kelt levelében ezt irta Pákának: ‘ “Petőfi Sándor nálam volt! 1851-ben, julius közepén, egy csütörtöki napon, délután 3 órakor tért be hajlékomba.” Petőfi Istvánnak adta ki magát — írja tovább —, de ő mindjárt ráismert, mert együtt jártak iskolába Szentlőrincen; katonakorában is találkozott vele; majd látta Pápán mint diákot. Erre bevallotta, hogy ő nem Petőfi István, hanem Petőfi Sándor. Másnapig maradt a lelkésznél, onnan gyalog ment tovább, mert félt, hogy ha kocsira ül, könnyen felismerhetnék. Emlékül otthagyta mogyorófa botját. Pákh nem tette közzé a leve let, hanem visszairt Kápli nak, hogy jól gondolja meg: hátha csalódott? Azt a választ kapta, hogy tévedésről szó sem lehet. Erre Pákh kiadta mind a két levelet a Vasárnapi Újságban, ámde azal a megjegyzéssel, hogy a dolog még sem hihető. “De bizony hihető” — duplázott rá egy nagyváradi levélíró, mert neki egy barátja elmondta, hogy ő is látta Petőfit 1849 decemberében Diószegen egy kovácsmühelyben, meg is szólította, de az eltagadta magát. Ezeknél a hol jóhiszemű, hol elhamarkodott hirkovácsolásoknál érdekesebb annak az ál-Petőfinek a fellépése, aki csakugyan hasonlított a költőhöz. Az esetről Jókai Mórnak a Hon-ban megjelent cikke számol be. Ő egy Bathó Ferenc nevű ismerősétől hallotta. 1850 április végén történt, hogy egy hódmezővásárhelyi asszony felkereste Bathót a szomszédos mágócsi pusztán azzal, hogy szállást adott egy menekültnek, és ez szeretne Bathóval beszélni. Az aszszony kislánya is jelen volt, és egyszerre csak felkiáltott: “Nini, ez az a bácsi, aki nálunk lakik.” Petőfi arcképe lógott a falon. Erre Bathó azonnal bement Hódmezővásárhelyre. Ezt beszélte a találkozásról : , “Soha még ember és ember között nagyobb hasonlatosság nem Itéezett. Ugyanazon arc, hajviselet, szemek. Még a Petőfinél oly sajátságos fej kapkodás, mozdulatai, lépéseinek megnyomása és maga a hang is ugyanaz.” Bathó azonban kételkedett, mert Petőfit jól ismerte, együtt töltöttek egy éjszakát a segesvári csata előtt Marosvásárhelyt. De kérdéseire az idegen olyan bizalmas részleteket beszélt el Petőfiék családi életéről, amelyeket csak a költő ismerheti. Bathó erre megtorpant. Miután ugyanakkor Petőfi apósa, az öreg Szendrey is ott tartózkodott a mágócsi pusztán, teljes bizonyosságot szerzendő abban állapodott meg az idegennel, hogy behozza Szendreyt is a városba, hadd szóljon ős is hozzá a dologhoz. Egyelőre húsz forintot adott a hasonmásnak. Vissza is tért Szendrey kíséretében a városba, de akkorra már a bujdosó a húsz forinttal tovább bujdosott. SZERELEM KEF ARJAI Irta: KEIITÉSX MIKLÓS — Mindenekelőtt csillapodjál le, kedves barátom, — mondotta Bodoky. — Még nem kell lemondani minden reményről. Amennyire én ismerem az emberi természetet, meg vagyok győződve, hogy Aladár még nem követte el az öngyilkosságot. És most, Balázs, hamar befogni. Nem szabad késlekedni, mert minden perc drága. Én elkísérlek. Minden eshetőséggel szemben jó lesz, ha kéznél lesz az orvos. — Úgy, úgy, tegye meg ezt kedves doktor ur! — kérte Lola és hálásan szorította meg Bodoky kezét. 37. FEJEZET A kötelesség vértanúja Szentiványi grófot annyira megtörte a fájdalom, hogy alig tudott felemelkedni a székről. — Késő, késő! — mondogatta egyre, szomorúan. — Meglássátok, midé oda érünk, már vége lesz .Földváry Aladárt nem találjuk életben. Abban az órában, melyben ártatlansága napnál fényesebben bebizonyult, talán ugyanabban a percben önkezével véget vetett életének. És ebben bűnrészes vagyok. A felelősség nagyobb súlya engem terhel. — Eh, mire való ez a kétségbeesés? — szólt Bodoky csaknem bosszúsan. — Igazán olyan vagy, mint egy anyámasszony katonája. Minek itt haszontalan jajgatással tölteni a drága időt? Nem sopánkodni kell itt, hanem cselekedni. Fel tehát és előre! Balázs, maga is mit áll itt tétlenül? Fusson és fogasson. Balázsnak ezt nem kellett kétszer mondani. Ahogy öreg lábai csak bírták, úgy lefutott a lépcsőn és már messziről kiáltott a lovászoknak, hogy fogjanak be. Lett erre nagy mozgalom az istállóbeli cselédek között. Ketten a kocsiszínbe rohantak és kihúzták a könnyű kocsit, a másik a szerszámot kerítette elő, még másik kettő a legjobb paripákat vezette elő. Úgy ment minden mint a karikacsapás, a kocsi elé fogott lovak már is nyugtalanul toporzékoltak. Fent a betegszobában Szentiványi Géza végre nagy nehezen leküzdötte felindulását és búcsút vett attól a két emberi lénytől, akiket legjobban szeretett a földön, — persze mindegyiket más-más szeretettel. — Megyek már Irma, — mondta ismét és ismét megszorítva a beteg kezét. — Ha Isten is úgy akarja, akkor megmentjük szegény Aladárt, aki egy végzetes tévedésnek esett áldozatul. — Isten vezérelje, gróf Túr. — Önt pedig tartsa meg nekünk, kedves Irma — tette hozzá Géza. 1— Vigyázzon magára, engedje át magát egészen a kényelem érzetének, kímélje drága egészségét. Te pedig Lola, vigyázz a kisasszonyra, mint szemed fényiére. De hiszen ezt mondani sem kell. Meg vagyok győződve, hogy távollétem alatt egy percre sem hagyod magára drága betegünket. — Nyugodtan távozhatsz, kedves atyám. Sőt, ha egy kérelmet szabad kockáztatnom . . . — Csak beszélj, gyermekem, mi lenne az? — Arra akarlak kérni, hogy siess, nagyon siess! Hangja remegett és aggodalma ez egyszer legalább nem volt mesterkélt, hanem szivének mélyéből jött elő. Remegett a gondolattal, hogy Szentiványi gróf nem találja életben az ártatlanul elitéltet. — Menjünk, menjünk —szólt Bodoky és karon fogva a grófot, magával húzta őt. Egy perc alatt leértek az udvarra és helyet foglaltak a könnyű hintóbán. Géza egy pillantást vetett a kocsisra. Ez egy fiatal suhanc volt, aki körülbelül ugyanabban az időben került ide, melyben Soltész Feri és becsületes legény lévén, az utóbbi részéről nem egyszer voltak kellemetlenségei. , — Te vagy Pista? — szólt a gróf. — Nos, ma jó alkalom kínálkozik a remeklésre. Megmutathatod, hogy mit tudsz. Húsz perc alatt a fogház előtt kell államink, érted? — Értem, méltóságos uram. A többit bízza csak reám — felelt Pista önérzetesen és megsuhintotta az ostort, mire a lovak úgy neki iramodtak mint a sárkányok. Sötét éjszaka volt, fekete felhők borították az égboltozatot, sem hold, sem csillagok nem ragyogtak és vak sötétség borult a földre, de azért Pista csodálatra méltó biztonsággal kormányozta a száguldó paripákat. Úgy rohantak, mint a szélvész, de azért mindez a gyorsaság kevés volt Gézának. Ő most a gondolat sebességével szeretett volna repülni, de sajnos, i’yen gyors közlekedési eszköz még nincsen feltalálva. Végre a hidra értek. Itt történt, hogy Soltész Feri megmentette életét. Ezen a helyén ismerkedett meg vele; félt, hogy hátha ismét valami baleset éri őt és ezen az elátkozott helyen. Ámde nem történt semmi. A kocsi alig egy-két perc alatt dörögve haladt át a hídon és elérte a várost. A kocsis jól ismerte az utat és csakhamar abba az irányba kanyarodott, melyben a fogház állt. A házak között hangos zörejjel vágtatott a kocsi. Többen felriadtak és az ablakhoz futva, kinéztek. Most a kocsisnak egy keskeny utcába kellett volna kanyarodnia. De ebben a pillanatban az utca elejéről a tűzoltók kürtjei hangzottak fel. Az utcasarkon álló rendőr rögtön intett Pistának, hogy álljon meg, mert jön a tűzoltóság. A gróf felszökött az ülésről és rákiáltott a kocsisra: — Előre! Ekkor a rendőr hozzáfordult. — Nem lehet uram. Ebbe a keskeny utcába ilyenkor nem szabad behajtani. Meg kell várni a tűzoltóság elvonulását. Annak sietősebb az útja. — De az enyém sietősebb! — kiáltott Géza gróf. — Egy emberélet megmentéséről van szó! Előre kocsis! — Nem szabad! — kiáltott a rendőr harsányan. — Rögtön felirom! — Szentiványi gróf a nevem! — kiáltott Géza. — És most félre az utániból! Nem szabad vesztegelnem, ha bármi történik is. — Nem lehet, ha mondom! — erősködött a rendőr. — Akárki legyen ön, ha mindjárt gróf is, az semmitsem változtat a dolgon. Nem látja, hogy tűz van? — De hol? — Ott ni! Nem látja, milyen vörös az ég? A gróf hátranézett. Az ő kastélya is abban az irányban feküdt. Nem is gondolt arra, hogy az ő kastélya égjen. — Az nekem mindegy — mondta. — Ha a tűzoltóknak fontos a tűz eloltása, akkor nekem százszor fontosabb az én feladatom, mert egy fiatal élet megmentéséről van szó. De maga azt nem érti! Előre kocsis. — Én pedig azt mondom, hogy hátra! — kiáltott a rendőr és belekapott a lovak zablájába. Ebben a pillanatban elrobogott mellettük a tűzoltóság. Az orvos sebtiben megkérdezte, hogy mi ég? Erre azt a választ nyerte, hogy a sólyomvári kastély áll lángokban. Rémülten fordult a grófhoz: — Nem hallod, Géza? — kiáltott. — Kastélyod lángokban áll. Most vagyonodról van szó! — Hadd égjen porrá minden, de most le nem térek arról az útról, melyet a kötelesség elém szab. Én adtam Aladárnak a mérget, én adtam kezébe az eszközt, mellyel kivégezheti magát, ezt most meg ktll gátolnom minden áron. Ha most ez a város állana lángokban és nekem egy lángtengeren kellene áttörnöm, még ettől sem riadnék vissza, mert hajt a kötelesség. — De gondold meg, hogy lányod élete is veszélyben forog. — Istenre bízom őt, az ki fogja őt szabadítani. Nekem a lelkiismeret azt parancsolja, hogy mentsem meg Aladárt. — Hát Irma? Gondold meg! Egy szegény gyámoltalan beteg. Ilyenkor mindenki, csak magára gondol, ő róla nagyon könnyen megfeledkezhetnek és akkor gyötrelmes tüzhalállal kell elvesznie. Vad kiáltás tört ki Gézából. Olyan volt ez a kiáltás, mint mikor a puszták királyát, az oroszlánt, a vadász golyója megsebesíti. Géza gróf eltakarta szemeit, hogy ne is lássa a lángok fényét, mely pirosra festette az eget. Görcsös zokogástól vonaglott, aztán hirtelen kiegyenesítette magát: — Nem lehet, nem lehet! Legyen velük az Isten. Kastélyomban vannak cselédek, akiknek gondjuk lesz azokra, akik kedvesek nekem. Aladárpak azonban senkije sincs, aki vigasztalná őt. A börtön éjszakájában elvesztve minden reményét, kénytelen a méreghez nyúlni, melyet én adtam neki. A kötelesség tehát azt parancsolja nekem, hogy ezt meggátoljam. És én a lelkiismeretbeli kötelességemet teljesíteni fogom, ha mindjárt életembe kerül is. A tűzoltóság ezalatt elrobogott és Géza gróf oda fordult a kocsishoz: — Előre a fogházba! A kocsi elindult, a lovak úgy repültek, mint a sárkányok. A kocsi belsejében pedig ott ült Géza lehajtott fejjel és sápadt arccal, melyre könnyei peregtek. Maga előtt látta Lolát, aki kétségbeesve tördeli kezeit és talán holtra rémülten futkos a folyosékban és nem találja meg a kijáratot. Megjelent előtte Irmának képe, akiről a veszély pillanattában mindenki megfeledkezik és aki magára hagyatva, Istenhez fohászkodik segítségért. Újra egy vad kiáltás tört ki ajkán. Bodoky kitalálta gondolatait és odakiáltotta a kocsisnak: — Vissza! — Nem! kiáltott a gróf. — A kötelesség a fogházhoz hajt engem. Előbb bűnömet kcU jóvátennem, akkor majd egyébre is gondolhatok. Bodoky csodálattal tekintett reá. — Ez igazi férfi, — gondolta magában. — Valóságos vártanuja a kötelességteljesitésnek. 38-1K FEJEZET A fegyenc Aladár irtózatos kínokat, a pokol összes gyötrelmeit szenvedte át attól az időtől fogva, midőn a tárgyalási teremből visszavitték cellájába. Elitélték. Az esküdtek kimondták, hogy bűnös. Az ő neve most fegyenc volt. A leghitványabb ember a világon. Roszszabb a rabszolgánál, egy pária, aki ide-oda taszíthat mindenkin. Egy rongy, akit az utolsó fegyőr is felpofozhat, ha éppen rossz kedvében van. Nincs semmi emberi joga, nincs önrendelkezése, az állam testére, lelkére ráteszi kezét, ő csak pusztán szám és semmi más. (Folytatjuk) \
