Függetlenség, 1965 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1965-11-18 / 46. szám

5. OLD AE FÜGGETLENSÉG Thursday, Nov. 18, 1965 A FIRENZEI PAPAGÁJOK Ez év tavaszán a firenzei hírlapok cégjelzéses értesí­tést kaptak, amely hivatalo­san közölte egy uj egyesület, A Ponte Vecchio Papagájai­nak Királyi Klubja megalaku­lását. A dolognak a fele se tréfa. A firenzei papagájok ugyanis nem madarak, hanem vállalkozó kedvű, turisztikai feladatokra specializált fiatal­emberek. Kezdetben gúnyne­vük volt a papagáj. Később azonban — amint ezt az újon­nan alakult egyesület neve is mutatja — teljes öntudattal magukra vették. A Királyi Klubnak 28 alapi­tó tagja van s a nyári sze­zonban összesen négy uj ta­got vettek fel az 1200 jelent­kező közül. Mesterségük: a városukba érkező nyugati tu­rista nők szórakoztatása — korra való tekintet nélkül. Es­ténként egy firenzei kantin­ban gyűlnek össze és ott ki­osztják a következő 24 óra feladatait. Szabályzatuk értel­mében egy szezon alatt egy papagájnak legalább 90 kül­földi nővel kell megismerked­nie. Szakmai önérzetükre jel­lemző, hogy azzal dicseked­nek, hogy a külföldi turista­nők szemében legalább akko­ra a vonzóerejük, mint a vá­rosi műemlékeknek. Székhe­lyük: a Macchiavelli-Pineo ne­vű borozó. A felvételi feltéte­lek között ilyen pontok szere­pelnek : nőtlenség, legalább két idegen nyelv tudása, jár­tasság a firenzei műemlékek­ben, jó modor, különböző nem­zeti típusokra szabott udvar­lási módszerek ismerete. RENDŐRI SZIMAT SYRACUSA, Szicília— Két férfi ellopott 1000 font őrölt kávét és elrejtette egy kert pincéjébe. A rendőrök azon­ban megérezték a kávé szagát és megtalálták a kávét. HASZNÁLT AKASZTÓFA OLCSÓN KAPHATÓ CORCKWALL, Anglia. — Angliában megszüntették a halálbüntetést. Nyilván ezzel van kapcsolatban az alábbi hirdetés, mely a “Corckwall Daily News”-ban jelent meg: “Jókarban levő, bárhol fel­állítható, leszerelt akasztófa olcsón eladó. Ajánlatokat “Hintának is használható” je­ligére a kiadóhivatalba ké­rünk. SZERELEM kuf Arjai Irta: KERTÉSZ MIKLÓS — Milyen megindító ünnepélyes pillanat ez, — gondolta magában Rózsika. — Milyen irigylésreméltó az a leány, aki­nek ilyen vőlegénye van és akinek legszebb álma, leghőbb kívánsága a mai napon teljesedésbe megy! Rózsika felfigyelt, mert Szentiványi gróf, mint örömapa, elkezdett beszéni. Hangja remegett a meghatottságtól. — Kedves lányom, — kezdte beszédét csaknem könnyez­ve, — elérkezett a nagy pillanat, amelyben elhagyod az apai házat. íme, elhoztam szived választottját, azt a férfit akire ma­gadat és az egész jövődet bízni fogod. Nagy dolog ez, de mégis fölötte könnyű akkor, mikor megvan a kölcsönös szeretet, ro­konérzés nyugodt lélekkel, örömteljes szívvel teszem kezedet az övébe, mert nálánál jobb, nemesebb és jellemesebb férfit keresve sem találhatnál. E pillanatban elveszted szivedet, de helyette egy másikat kapsz cserébe, mely érted dobog. Aladár ezen szavaknál alig észrevehetően összerázkódott. Géza gróf azonban nem vette észre és befejezte mondókáját. — És most, leányom, jöjj még egyszer keblemre! Búcsút veszel tőlem, mint apától, de nem örökre. Védszárnyaim alól egy másik férfinek, leendő férjednek védszárnyai alá adlak, ki pártolni fogja az apát és mindened lesz. Tehát ebben az utolsó pillanatban, mikor még az enyém vagy, rád akarom adni ál­dásomat. Reád és vőlegényedre. Ezt az apai áldást adom utra­­valóul, midőn kieveztek az élet nagy tengerére. Ez az áldás lesz a vezércsillag, mely nagy viharban is fényleni fog nektek. Géza gróf hangja megcsuklott, a meghatottság könnyei szivárogtak szemébe. Rózsika, ki rejtekében mindezt meghal­lotta, titkon szintén könnyezett, de magába fojtotta felindulá­sát, nehogy elárulja magát. Ekkor a gróf felemelte kezét, a fiatal pár állást változta­tott ... ( "»■ ■ Rózsika most megláthatta a vőlegényt. Magas, sugár alak volt, arca még a falnál is fehérebb. Hangja remegett, midőn megszólalt: — Legyen meg Isten akarata! Nyújtsa kajrt, Lola, lépjünk arra az útra, mely bennünket egy ismeretlen jövőbe vezet. Le­gyen úgy, amint az Isten rendelte! E pillanatban katasztrófa tört ki az ablakfülkében. A füg­gönyön ideges vonaglás futott végig; úgy volt, mintha egy kí­vülről betörő fagyos léghuzam rázná meg felülről kezdve egé­szen le a földig. Egy megtört szívnek a jajfohásza tört ki aj­kán, mint mikor a vadász golyója a halálra üldözött őznek a szivébe fúródik és a szegény pára megtört szemekkel össze­­roskad, azonképpen összeroskadt Rózsika is. Az utolsó gondolat, mely a szerencsétlen leány szétté­pett szivét betöltötte, az volt, hogy életboldogsága örökre megvan semmisítve. Azt hitté, hogy szive meghasad; vonagló ajkán még egyszer kinyomult egy név, mely eddig zene volt fülének, mely az élet viszontagságaiban reménye és erőssége, mely reá nézve a boldogság fogalma volt: Aladár! Akit olyan forrón szeretett, akibe minden reményét he­lyezte, akiben úgy bízott, mint az Istenben, az most egy másik nőt vezet az oltárhoz. Sem a jegyespár, sem pedig Szentiványi gróf nem hallot­ták meg a megtört lélek feljajdulását. Sokkal jobban el vol­tak foglalva saját gondolataikkal és sokkal inkább állottak a nagy pillanat hatása alatt, semhogy az ablak felé ügyeltek volna. Senki sem sejtette, hogy az ablakfülke, ahol a beözönlő napsugarak enyelegve játszadoztak a függöny csipkéivel, egy megtört szívnek a sírboltja lett. Rózsika úgy érezte, hogy ebből a sírboltból nem jön ki többé élve. Lola pedig emelt fővel, büszke tudattal fűzte karját Ala­dáréba és szorosan hozzá simult, hogy el ne ragadhassák tőle. Mintha jelezni akarta volna ezzel, hogy nehéz harcot vívott érette és meg is kapta. Célját elérte. Most már senki el nem vitathatja őt. A második vetélytársnőt, ki a döntő pil­lanatban megjelent a küzdőtéren és igen veszélyesnek bizo­nyult, legyőzte és megfutamította. Ő lett a győztes. Most már szabad az ut, mely a boldogság­hoz vezet. A felhő, amely oly sok gondot okozott neki, szétfosz­lott, eltűnt és most csupa verőfény, csupa napsugár minden. Diadala teljes. Most már kettős grófi korona ékesíti fejét. Aladár Lolával a karján az ajtónak tartott. Lola érezte, hogy vőlegényének karja idegesen remeg, szivének görcsös vo­­naglását a karján érezte, melynek okát is tudta, de mit törődött ő most ezzel? ... — Meg vagy — gondolta magában és többé nem eresztelek el. Most még vonaglik a szived a fájdalomtól és lázong a bol­dogság ellen, mely az én oldalam mellett virul számodra, de nemsokára ebbe is beletörődsz. Szerelmem utoljára is meg fog részegíteni és karjaim között lassankint feledni fogod azt a mási­kat, akit egykor szerettél. Igen, ez a másik most már a. múlté. Már csak árnyék, élet nélkül. Üres képzelet, valóság nélkül. Boldogságomnak várkapuját ez ne mfogja többé megostromol­ni. Nem, ne msoha! Nagyon szomorú lenne, ha én ezt a férfit a szerelmem tüzével nem tudnám fölmelegiteni. Már az ajtóban voltak. Rózsika óriási erőfeszítéssel összeszedte magát, leküzdötte gyöngeségét és a függönyt szétvetve, még egyszer útjába akart állni a hűtlennek. Igen, meg kell tudnia, milyen szerencsétlenné tett egy em­beri szivet. Utravalót akart neki adni. Oda akarta dobni saját megtört szivét. Ha van lelke, azon keresztülgázolva menjen az oltárhoz, majd akkor elválik, lesz-e bátorsága “igen”-t mondani? Lesz-e ereje egy megtört szív rohamjain fölépíteni a saját bol­dogságát? Lesz-e elég gonosz ahhoz, hogy Isten áldását kérje egy olyan frigyre, amely esküszegésből ered, bűnben fogantatott és alapjában véve silány, megvetésre méltó! Rejtekhelyéből előtört és kiáltani akart a távozó után: — Megállj, hűtlen, azzal a becstelen, ocsmány sziveddel Is­tennek oltárához ne merj járulni! Ámde ajkán elhalt a szó. Torka görcsösen összeszorult, kép­telen volt csak egy hangot is kiadni magából. Ezalatt kiment a jegyespár és az ajtó becsukódott mögöt­tük. Rózsika rekedt kiáltással rohant utánuk, az ajtónál azonban egyszerre megállott és homlokához kapott. — Ez hát a jutalom, — rebegte, — hogy úgy szerettem őt, hogy úgy vágyódtam utána és annyit szenvedtem érette. Ezt kaptam hűségemért, ez a szerelmem jutalma. Görcsös zokogással térdre esett a pamlag előtt és ráhaj­totta fejét. Egész teste vonaglott, attól lehetett vélni, hogy szörnyathal fájdalmában. Végre felemelkedett. Haját félresi­­mitotta és hátra vetette fejét. Arca kísértetiesen halvány volt, komor láng égett szemében. — Nem, mondotta. — Egy lépést sem teszek többé utána, vagy érette. Sokkal büszkébb leszek, semhogy olyan férfi után epekedjek, aki hütlenül cserben hagyott. Igaza volt Delmontné asszonynak, mikor azt mondta, hogy a grófocskák és bárócs­kák egytől-egyig nem érnek semmit. Akkor azt hitte, hogy Ala­dár kivétel. Most átlátta, hogy Aladár is csak olyan, mint a többi, sőt talán rosszabb. Mások legalább nem tesznek házas­sági ígéretet, hanem mindjárt kezdetben sejtetik igazi szán­dékukat. Vesszünk hát fátyolt a múltra. Feledjük, hogy valaha szerettünk. Könnyű ezt mondani, de nehéz megtenni. Szive, mely so­káig abban a boldogító gondolatban ringatta magát, hogy egy­máséi lesznek, nem tudott hamarosan ennek ellenkezőjével megbarátkozni. — Aladár, — mondotta. — Szivem közepébe döftél és meg­adtak neki a halálos döfést. Bár meg tudnék halni, akkor leg­alább mindennek vége lenne örökre. így azonban üres, meg­tört szívvel élni, óh, milyen iszonyú kin ez! Most már kihalt szivemből a hit, nincs többé igaz lélek ezen a világon. Rut, önérdek, haszonlesés, pénzvágy mozgatja az embereket . . . E pillanatban a külső szobából áthallatszott egy hang, a gróf hangja: — A csokrot a szobában felejtettük. Hamar fusson valaki érte! Mivel azonban szolga nem volt kéznél, őmaga tért visz­­sza, hogy magával vigye a menyasszonyi virágbokrétát. Rózsikát a szoba közepén találta kétségbeejtő állapotban és könnyázott arccal. Már az első találkozás alkalmával is mély rokonszenvet és jóindulatot érzett a leány iránt, aki leánya mellé első komornának lett rendelve, most pedig, hogy őt olyan kétségbeejtő állapotban találta, még jobban megesett rajta a szive. Megütközve nézett rá és izgatottan kérdezte: — Az Istenért, mit látok? Ön könnyezik? Rózsika kisasz­­szony, mikép lehet ez? Ön egészen magánkívül van! Mi tör­tént? Mondja meg. Bántotta valaki? Hozzá sietett és megragadta kezét. Határtalan szívj ósá­gában képtelen volt elviselni, hogy egyetlen leányának öröm­ünnepén legyen valaki a házban, akinek bánata van, aki bol­dogtalannak érzi magát. — Mondja meg gyermekem, mi baja? — kérdezte ismé­telten. Rózsika azonban indulatos mozdulattal kirántotta kezét és rekedten kiáltotta: — Hagyjon engem! Mit törődnek velem? Kérem, önnek most egyéb dolga van, gróf ur! Engem csak hagyjon magamra és inkább siessen leánya után, vigye őt a templomba. A ha­rangok ércnyelve már hívja önöket. Csak előre, előre! A ha­rangok ércnyelve másnak halált hirdet. De mit törődnek önök azzal a másikkal? A sir már megnyílt az előtt a másik előtt, meg­ölt szerelmével együtt beletehetmeti magát abba a nyitott sír­ba. De jaj lesz a hűtlennek, mert a sir egykor vissza fogja adni halottait. , * ' Géza gróf megrendülve nézett a szerencsétlen leányzóra. — Hirtelen megőrült, — szólt maga elé. — Józan ésszel senki sem beszél ily különöseket. Fennhangon pedig hozzá tette: — Úgy látszik, ön beteg! Tulcsigázott idegei betegágyba döntik önt. Rózsika úgyszólván rá sem hallgatott. A grófnak előbbi szavaiból azt vehette ki, hogy az itt felejtett virágcsokorért jött. Elment tehát az asztalhoz és elhozta. — Itt van a csokor, — szólt tompa hangon. — A kisasz­­szony itt felejtette. Ha szives lenne, azt a menyasszonynak át­adni, nagyon örülnék. Milyen szépek és illatosak a virágok, kár, hogy olyan hamar el fognak hercadni. — Nem hozná ön, kisasszony, a csokrot? — Bocsánat, nem tehetem. — De mondja csak, kedvesem, mi lelte önt? Miért van úgy elkeseredve? — Van rá okom! — Igazán csodálkozom, hogy egyszerre ilyen hangon be­szél. Mi történt itt? Olyan jó és szelíd volt, mikor szolgálatunk­ba lépett. Hogyan van az, hogy ennyire megvlátozott? — Van rá okom! — Nevezze meg az okokat! — Oh, mit törődnek önök ezzel! A gróf ezen nyakas beszéd hallatára összeráncolta szem­öldökét. Amilyen meleg rokonérzéssel volt iránta eddig, olyan hideg lett most egyszerre. Átvette tőle a csokrot és igy szólt: — Kisasszony, nem értem önt! Mielőtt idejött, olyan sze­líd és csendes volt, akár egy apáca. Most pedig olyan csodálato­san kihívó. Tudja meg, hogy ezt nem szeretem. Az én házam­ban szigorú alárendeltség a főszabály. Aki ez ellen vét, az nem tarthatja magát itt. Szíveskedjék ezt jól megszívlelni és ahhoz alkalmazni viselkedését és szavait! — Ez azt jelenti, hogy el leszek bocsátva, — gondolta Rózsika. — De vájjon lehet-e még maradásom ebben a ház­­bané melyben olyan szörnyű csapást mértek szivemre? A gróf az ajtóból még egyszer visszajött. Már megbánta, hogy olyan kíméletlen volt a leány iránt, akivel valami külö­nösnek kellett történnie, hogy ennyire ki van kelve magából. Ok nélkül ez nem lehet. Talán jogtalanság történt vele? Érzelmeiben talán meg lett bántva? Jó és igazságos lelkű ember létére igy nem távozhatott. Ahogy ismét a leányra nézett, megint csak Saroltára gon­dolt. Szenvedésében is milyen végtelenül hasonlít hozzá. Eszé­be jutott az a boldogtalan óra, a végzetes virágcsokor, mely miatt az a nagy félreértés támadt közöttük, amiből két élet megsemmisülése következett. Most is van itt egy csokort és előtte áll egy nő, aki min­denben szakasztott mása Técsőy Saroltának. Egyszerre előtte állott az egész múlt, annak minden örö­mével és boldogságával. Eszébe jutott saját vőlegénysége, mely azonban hirtelen félbeszakadt és olyan szomorú véget ért. Ak­koriban megsemmisített egy ártatlan életet, egy romlatlan szivet. Talán most is ugyanazt cselekszi? Ezen gondolat egyszerre gyökeres változást idézett elő benne. A Saroltára való visszaemlékezés egyszerre meglágyí­totta őt és e pillanatban mindenről megfeledkezve, csak azon volt, hogy hibáját jóvá tegye. Nem nézhette megrendülés nél­kül halálos szomorúságában ezt a leányt, aki őt oly élénken Saroltára emlékezteti. — Gyermekem, — mondotta egész megváltozott hangon, — most már nem emegyek el addig, mig nem mondja bánatá­nak okát. Hogy valami mély szomorúság bántja szivét, azt szemeiből és egész arcából kiolvasom. Mondja meg nekem, mi bántja önt? Talán megsértette valaki? Talán nem úgy bántak kegyeddel, mint illik? Nevezze meg az illetőt és én példásan meg fogom őt büntetni. — Oh, nem, nem! — kiáltott Rózsika. — Senki sem bántott. — Leányom sem? — Oh, az legkevésbbé. Oly gyöngéd és szives volt irántam mindig, mint egy nővér. De kérem a gróf urat, ne kuttassa bánatom okát, úgy sem mondhatnám meg. — De kutatnom kell gyermekem, mert ha valaha, úgy ép­pen önnel szemben mintegy szent kötelességemnek tartom se­gíteni az ön baján és megvigasztalni önt, Rózsika kisasszony, úgy nézzen reám, mintha atyja lennék! Ugyebár, atyja előtt nem titkolná el bánatának igazi okát? Ne titkolja el hát én előt­tem sem! Itt a kezem, fogadja el, mert az a leghívebb baráti kéz! A gróf megfogta a leány kezét és az övében tartotta. Ró­zsikát ezen pillanatban valami ellenállhatatlan érzés vonzotta ezen lovagias férfihez, ki baráti jobbját nyújtotta neki, de azért határtalan szomorúságában mégsem képes segíteni rajta. Nem, nem! Itt talán még az Isten sem segíthet. A boldogtalan leány ezen gondolatnál keserves zokogásba tört ki. — Gyermekem, — szólt mélyen megrendülve a gróf. — Miért nem mondja meg nekem, miért sir? Mint atyai barátjá­nak, bízvást megmondhatja. — Nem, nem, — válaszolt a leány csaknem hevesen és gyorsan összeszedve magát. — Nem tehetem. — De nagyon kérem, mondja meg! Nem látja, mennyire fáj nekem is az ön bánata? Hátha megvigasztalmatnám? — Az én sebemre nincs vigasz, uram! — Talán reménytelen szerelem? (Folytatjuk),

Next

/
Oldalképek
Tartalom