Függetlenség, 1965 (52. évfolyam, 1-52. szám)
1965-10-14 / 41. szám
5. OLDAL FÜGGETLENSÉG Thursday, October 14, 1965 A falu legszebb lánya Farkas Gábort gyermekkorában hozták ki magukkal a szülei Amerikába Zemplén, megyéből. Bányavidéken próbáltak szerencsét az első években. Küzdelmes, hányatott volt az életük kezdetben. Az egyik bányában amikor elfogyott a munka, felszedték mótyójukat és “átmuffoltak” egy másik bányatelepre. így cserepedett fel az uj hazákban Farkas Gábor. Az óhazában, Zemplénben, a szülőfalujában együtt járt iskolába néhány évig a falu legszebb lányával, a göndörhaju, kékszemü Lénárt Margitkával, akinek az apja Lénárt Imre az 1890-es években kivándorolt Amerikába és jószerencséje folytán a kezdeti nehézségek után bányamunkával, gyárimunkával, azután füszerüzlettel, italszakban, tilos pálinkafőzésből, amikor Ame-Irta: ÜSZTÖK ISTVÁN rika “száraz” volt Wilson elnök idejében, az élelmes Lénárt Imre meggazdagodott és amikor az 1920-as évek végén a depresszió előtt visszavándorolt Zemplénbe, a falujában 125 holdas birtokot vásárolt szép uj gangos házzal, egycsapásra a falu legjobbmódu gazdája lett. Farkas Gábor nem felejtette el a szép Lénárt Margitkát, első szerelmét. Otthon maradt rokonaitól megtudta, hogy Margitkából sudár termetű szép hajadon lett, akinek a környék legjobbmódu legényei, a jegyző, a szolgabiró, a finánc, a csendőrparancsnok csapták a szelet, akinek minden ujjára jutott egy kérője, mert Margitka nemcsak a leggazdagabb lány volt a faluban, hanem a legszebb is. Szülei az elemi iskolái elvégzése után a közeli Sátoraljaújhelybe küldték középiskolába négy évig, azután pedig az amerikai tapasztalatokkal rendelkező apja tanácsára kitanulta a varrónői szakmát is, és igy nem is csuda, ha faluban neki volt a legtöbb udvarlója. A második világháború előtt 1939-ben azt Írták Farkas Gábornak a rokonai a falujából, hogy ha komoly szándéka van feleségül venni az első szerelmét, iskolatárást, akkor siessen haza, mert a Margitka anyja a lányát erőnek erejével a daliás termetű helyi csendőrparancsnokhoz akarja feleségül adni, aki évek óta kitartóan udvarol neki. A Margitka apja, az Amerikát megjárt és tapasztalt Lénárt Imre ellenezte a lánya házasságát a csendőrőrsparancsnokkal, akinél 15 évvel fiatalabb is volt a lánya. Lénárt Imre megtanulta Amerikában, hogy a kitanult mesterséggel rendelkező iparost akárhová is sodorja a sorsa, sokkal könnyebben és jobban boldogulhat, mint akinek nincsen tanult szakmája. Bizalmasan Lénárt Imre is üzent Amerikába Farkas Gábornak, a felesége ellenzése dacára is, hogy azonnal üljön hajóra és siessen haza, amig nem késő, mert a lánya jövőjét féltő gondos apa sokkal boldogabban adta volna feleségül a lányát az Amerikában kitanult iparoshoz. Farkas Gábor 1939-ben váratlanul megérkezett szülőfalujába Amerikából. Lénárt Imre örömmel egyengette az útját, hogy a csendőrőrsparancsnokkal már akkor eljegyezett lányával felvehesse a kapcsolatot. A Lénárt családban kitört azokban a napokban a háborúság, mert a Margitka anyja és a család többi tagjai hallani sem akartak arról, hogy az Amerikából látogatóba hazaérkezett Farkas Gábor autómechanikus találkozhasson Margitkával. Csak a Margitka apja volt a Farkas Gábor pártján, aki többször elbeszélgetett a lányával az ő amerikai tapasztalatairól és életéről, jóindulattal' arra biztatta a lányát, hogy ne törődjön az anyja és a család tagjainak ellenkező véleményével, menjen inkább feleségül a vele egyidős csinos Farkas Gábor amerikai fiatal iparos legényhez, mintsem a 15 évvel idősebb csendőrőrsparancsnokhoz. Margitka hallgatott az apja bölcs tanácsára, alkalmatadott Farkas Gábornak, gyermekkori szerelmének, hogy vele találkozzék, sokszor az anyja tudta nélkül. Néhány hónapig volt az óhazában Farkas Gábor, azt mondja, hogy minden tudományát és befolyását latba kellett neki vetni, hogy végülis a falu legszebb és leggazdagabb lánya a felesége lett. Győzött a Lénárt családban a józan ész, az apa előrelátó bölcsessége. A fiatal pár 1939-ben szerencsésen megérkezett Amerikába. A menyecskének kezdetben az uj környezetben természetesen nehézségei voltak, de az elmúlt 25 év alatt Mrs. Farkas sokszor belátta, hogy milyen igaza volt az apjának. Áldja jósorsáért az apját, akinek 25 évvel ezelőtt hallgatott a tanácsára. Farkaséknak Michiganban van több alkalmazottal szépen jövedelmező saját autójavító műhelyük, Detroit egyik külvárosában kisebb kastélynak is beillő 35-40,000 dollár értékű saját modern lakóházuk, 6,000 dollárért a múlt évben vásároltak vadonatúj Cadillac autót (nem ez az első), amit akkor próbáltak ki, amikor a múlt nyáron Farkas Gábor kihozatta a Zemplén megyei szülőfalujából a felesége szüleit, félévi látogatásra, Farkas Gábor 1939-ben megfogadta még a falujában, a felesége apjának Lénárt Imrének, hogyha a kutya a kovászba dől is, méltó veje lesz az apósnak. Amikor a Metropolitan repülőtéren Farkas Gábor és családja találkozott a 25 éve nem látott Lénárt Imrével és feleségével, Farkasné a szüleivel, lányaik pedig a nagyszüleikkel és beszálltak a Farkasék 6,000 dolláros uj Cadillac luxus autójába és a repülőtérről hazaérve meglátták a Farkasék házát, Lénárt Imréné nem akart hinni a saját szemének, már bent a gyönyörű lakásban Lénártné szemeiből kibuggyantak az örömkönynyek, keblére ölelte a vejét és meghatódva igy szólt: — Fiam, bocsáss meg, amiért 1939-ben elleneztem a lányom házasságát veled, most már belátom, hogy a férjemnek volt igaza és a lányomnak, mert ilyen jó élet körülmények közé a lányom az óhazába soha nem juthatott volna mint Amerikában. Farkas Gábor is átölelte az anyósát és köszönetét mondott neki, hogy hűséges élettársat, jófeleséget nevelt a lányából, az apósának pedig melegen megrázta a kezét, akinek nagy része volt abban, hogy feleségül vehette' első szerelmét, a falu legszebb lányát. SZERELEM KEFÁRJAI Irta: KERTÉSZ MIKLÓS Rózsika ijedten nézett rá. A gyűlöletnek ez a rut kifejezése eléktelenitette arcát és szinte félélmesnek, ijesztőnek tüntette fel ői. Ezt látva, Rózsika hajlandó volt elhinni, hogy a kedvesség és szeretetreméltóság, melyet rendes körülmények között mutatott, csak külső máz volt, mely kegyetlen lelkületet takar. — Oh, kisasszony, — mondta becsületes felháborodással, hogyan táplálhat magában ilyen kegyetlen kívánságot? Esküvőjének napján úgy illenék, hogy szivének ne légién más vágya* mint jót tenni mindenkivel, még legnagyobb ellenségécel is. Ilyenkor én az egész világot keblemre tudnám ölelni. Ilyenkor az ember ne ismerjen mást, mint jóságot és kegyességet embertársai iránt, különösen pedig azok iránt, akiket a sors mostanában áldott meg adományaival. A bosszuállás ilyenkor nincs helyén. — Nem ismered a viszonyokat, azért beszélsz igy! — Kisasszony gondolja meg, hogy az a lány, ha csakugyan létezik, éppen ma legszerencsésebbnek érzi magát, már magában véve is iszonyú csapás. — Te még pártolod őt? — kiáltott Lola szikrázó szemekkel. — Isten ments! Hisz nem is ismerem őt, azt se tudom, vájjon a világon van-e? Da ha csakugyan szereti vőlegényét, akkor ő ezen a mai napon iszonyú kinokat szenvedhet. — Nos, azt kivánom is neki. Pusztuljon el örökre ettől a gyötrelmektől! — kiáltott Lola és haragosan toppantott lábaival. — Nem ismerek igáimat e nyomorult teremtés iránt, aki elég vakmerő volt olyan férfire emelni szemét, mint az én vőlegényem, akit én szemeltem ki magamnak, én, Szentiványi Lola grófnő! Olyan büszkén mondta ezt ,mintha született grófnő lenne, mintha soha sem hivták volna keringőkirálynőnek és mintha már megfeledkezett volna arról a sötét korszakról, melyben mint meglehetős szurtos kis leányka Kótainé asszony házában lakott. Majd sietve hozzátette: — De igazad van, Rózsika. Nem is akarok a mai napon foglalkozni vele. Minek rontsam meg mai napomat, minek keverjek ürmöt a boldogság örömkelybébe. És most mondd meg nekemhány óra van? — Tíz perc múlva lesz kettő, — felelte Rózsika, miután egy pillantást vetett a diszes órára, mely az asztalon állott. — Hála Istennek, hogy már csak tiz perc van hátra, — mondta. — De egy türelmetlen léleknek még ez is hosszú idő. — Két órára itt lesz ő. A vendégek már gyülekeznek, nemde?: Keblére szorított akezét és újból felsóhajtott: — Oh, mennyire dobog a szivem, midőn arra a nagy pillanatra gondolok, midőn szétnyitják a nagy szárnyasajtót és atyám odlalán meg fog jelenni ő, Istenem, karjába szeretnék repülni, de az illem tiltja ezt. Egyelő azzal is be kell érnem, hogy egy forró pillantást vetek rá. De remélem, Rózsika, te is ott leszel a templomban. Akarom, hogy ott légy! Keresni foglak tekintetemmel. Össze szeretném gyűjteni a félvilágot a tomplomba, hogy tanúi legyenek boldogságamnak és — diadalomnak. — De vájjon tudod-e, Rózsika, — folytatta Lola egyszerre nagyon elkomolyodva, — hogy múlt éjjel óriási szerencsétlenség fenyegette a vőlegényemet? Valóban kevés híja volt, hogy el nem vesztettem őt. A mai nap igen könnyen a siralom napjává változhatott volna át és menyasszonyi disz helyett gyászt ölthettem volna, és a fehér fátyol helyett fekete gyászfátyolba burkolhattam volna könnytől ázott arcomat. Képzelt csak, tegnapelőtt, midőn egy boldog estét töltöttünk egymás társaságában és midőn házunkból távozott, egy nyomorult ember alamizsnakérés ürügye alatt megállította őt. Jó és könyörületes szivü ember létére elővette erszényét és alamizsnát akart neki adni, ez alatt hátulról a kéregetőnek két cinkostársa rátámadt és hurkot akart vetni a nyakába. Rózsika hallgatott. — De abban a pillanatban, — folytatta Lola, — egy teljesen ismeretlen leány előbukkant a sötétségből és segítségért kiáltva, lármát ütött Ettől megijedtek a gazok, szétszaladtak és vőlegényem meg volt mentve. Rózsika összerezzent s szavak hallatára, de hallgatott. Egy szóval, sőt szemének egy pillantásával sem árulta el, hogy ő volt az, aki Lola vőlegényét közbelépésével megmentette a haláltól. Nem, nem. Veleszületett szerénységében világért sem lett volna képes elárulni, hogy ő volt az az ismeretlen leány, aki bátor fellépésével ilyen nagy szolgálatot tett Lolának. Hallgatott, nehogy azt a látszatot keltse, mintha tettéért jutalmat, vagy csak dicséretet it várna. Ő beérte azzal a boldog tudattal, hogy jót tett. Neki elég volt az, amivel saját lelkiismerete jutalmazta meg őt. És most, hogy menyasszonyi ruhában látta maga előtt e szép, igéző nőt, ki lángoló szívvel várja vőlegényét, a nemeslelkű leány áldotta magában a sorsot, hogy megmentő je lehetett Lola grófkisasszony vőlegényének Már ez a tudat is végtelen boldogító volt reá nézve. Önzetlenségében úgy gondolta a nemeslelkü leányka, hogy e tettével már előre meghálálta mindazt a sok jót, melyet Lola részéről bizonyára tapasztalni fog a jövőben. Hogy a grófgisasszony ezt nem tudja, az nem baj, elég, ha ő tudja, — gondolta magában. — Még öt perc, — mondta Lola türelmetlen pillantást vetve az órára. — Oh, Rózsika, nem is képzeled, hogy összeszorul a szivem. Alig tudok lélegzeni. Úgy rémlik előttem, mintha még az utolsó percben is történne valami, ami legforróbb vágyam teljesülését meggátolni, mintha egy félelmes felhő borulna utamra, mint hogyha még valaki rettenetes dolognak kellene itt történnie. — Ez a félelem, kisasszony, nem lehet más, mint izgatott képzeletének születménye, — felelt Rózsika. — Nem, nem önnek nincs mitől félnie. Úgy szokott lenni az élet nagy pillanatában, hogy a felizgatott képzelet mindig rémeket lát és láthatatlan akadályoktól reszket. — Lépteket hallok! — kiáltott fel Lola. — Ő az! Rózsika, nem akarom őt a te szemedláttára fogadni. Hogy mégis láthassad őt, kérlek, rejtőzzél az ablakfülkébe a függöny mögé. Úgy hiszem, igy jobb lesz. Mert majd nem kell zavadba jönnöd és kedved szerint figyelheted meg őt. Még mielőtt Rózsika a függöny mögé osonhatott volna, az ajtó kinyílt és várt vőlegény helyett, — egy lakáj jelent meg a küszöbön. Élénk csalódás rajzolódott le mind a két nő arcán. Az öreg Balázs volt az, akit Szentiványi Géza eredetileg nem hozott magával öreg korára való tekintettel, most azonban ide rendelte őt, hogy ő is örüljön leánya boldogságának és jelen lehessen a nagy örömnapon. — Méltóságos kisasszony! — kezdte az öreg, miután előbb valóságos elragadtatással nyugtatta szemét a gyönyörű szép menyasszonyon. Egy urhölgy van itt, aki azt állítja, hogy igen sürgős beszélni valója van a méltóságos kisasszonnyal. — Velem? És ilyenkor? Mondja meg neki, hogy ez teljes lehetetlen. ; — Bocsánatot kérek, méltóságos grófkisasszony, de alig hiszem, hogy ezt a látogatást vissza lehessen utasítani. — Azért, kérem alázattal, mert az urhölgy azt állítja, hogy a magyar egylet nevében jött ide olyan célból, hogy a mai öröm ünnep alkalmából a honfiak szerencsekivánatait átadja és legjobb kívánságaikat tolmácsolja. — Ah, az fnás! — mondta Lola. — Ha igy áll a dolog, akkor fogadnom kell őt. Vezesse őt a sárga szalonba és mondja meg neki, hogy rögtön oda jövök. Atyám tud már róla? ;, —Még nem tehettem neki jelentést. Ő jelenleg a vendégekkel van elfoglalva és nem akartam őt ebben az ügyben zavarni. De különben is áz idegen urhölgy határozottan hangsúlyozta, hogy ő csak a méltóságos kisasszonnyal kíván beszélni. — Jól van hát. Tégy úgy, ahogy mondtam. Mindjárt jövök. Rózsika kérlek, nézd meg, vájjon rendben van-e az öltözetem? — Rendben van. — Köszönöm. Várj meg, amig visszatérek. Lola felfogta a hosszú uszályt, miáltal ruhájának valódi csipkediszitése még jobban szembe ötlött. Kecsesen lépdelt át a másik szobába és felkereste az úgynevezett sárga szalont, melyet a sárga selyemmel borított bútorokról neveztek igy. A nagy fényűzéssel berendezett szoba közepén egy impozáns női alak állott, fölötte választékosán és a legújabb divat szerint öltözve. Testhez simuló ruhája igen előnyösen emelte ki termetének szépségét és az előkelőség jelét kölcsönözte neki. Idomainak arányossága valóságos lelkesedést kelthetett volna egy szobrászban. A jövevény arcát sürü fátyol borította, úgy hogy rá sem lehetett ismerni. Küldetésének külső jeléül pompás virágcsokrot tartott a kezében. Büszke mosoly jelent meg Lola ajakán. Fölötte hízelgő volt reánézve az, hogy a párisi magyarok ilyen szép éá kellemes alkaban akarnak részt venni a mai nap örömében. Valóban, az egykori keringőkirályné, aki valamikor a “zöld kakasban” táncolt, sokra vitte. A kéteshirü leányból, a betörő király szeretőjéből előkelő gróf kisasszony lett, akinek mindenki hódol. — Asszonyom! — válaszolt Lola az urhölgy ödvözlő szavaira. — Igen örvendek, hogy megemlékeztek rólam. Honfitársaimnak e gyöngéd figyelme nemcsak igen megtisztelő reám nézve, de végtelenül kellemes is. Most igazán büszke vagyok rá, hogy magyar nőnek születtem. A legszivélyesebben üdvözlöm önt asszonyom, bár nincs szerencsém önt ismerhetni . . . — Tévedés, — vágott közbe az idegen nő. — Nagyon jól ismersz, csakhogy már jó régen nem láttál és mert arcomat sürü fátyol borítja. Ezt az ürügyet választottam, hogy hozzád juthassak, mert beszélnem kell veled! Ekkor hátravette a fátyolt és Lola ijedt kiáltásai hátratántorodott. — Csit! — intett neki a nő. — El ne árulj! Nem akarom, hogy itt felismerjenek. Beszéd közben nagy fekete szemeit valósággal ellenséges indulattal nyugtatta a grófkisasszonyon. — Kérlek légy szives bezárni az ajtót, Lola. Nem akarom, hogy zavarjanak. Lola végre annyira magához tért meglepetéséből, hogy legalább szólni tudott. — Anyám! — mondta remegő ajakkal. — Ide mertél jönni? — Haha! — gúnyolódott a másik. — Csakugyan rám ismertél? Eszedbe jutott végre, hogy van anyád? A gratuláló hölgy nem volt más, mint Csillagváry Ilka, Szentiványi Gézának egykori felesége és Morvay doktornak cinkostársa. — Nagyon szép, hogy a méltóságos Szentiványi Lola grófkisasszony legalább rám ismert, egész mostanáig úgy sem foglalkoztál velem, sőt meg is feledkeztél rólam, holott én vagyok az, akinek jelenlegi szerencsédet köszönheted. Avagy elfelédted már, hogy én juttattalak Szentiványi gróf házába, ahol fényűző gazdagsággal vagy körülvéve és bőségben úszol? Lola anyjának váratlan látogatása miatt még most is anynyira meg volt rökönyödve, hogy nem tudott szóhoz jutni. Lélegzete csaknem elállt, keble lázasan hullámzott. — Zárd be az ajtót — szólt ismételten Ilka, aki még mindig haragosan nézett lányára, amitől Lola úgy megijedt, hogy menten sietett bezárni az összekötő ajtókat. — így, most már beszélhetünk, — mondta Csillagváry Ilka és elhajította a virágcsokrot, melyre most már úgysem volt szüksége. (Folytatjuk).