Függetlenség, 1965 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1965-09-23 / 38. szám

8. OLDAL

FÜGGETLENSÉG

Thursday, Sept. 23, 1965

CSIKÓT MENTŐ GUNÁR

Régen, nagyapám Manci nevű kanca lova az egyik tavaszon szép kiscsikót ellett. Hóka volt a kis jószág, meg karmantyus, fehér csillag fénylett a homloka közepén, és a két mellső lába csülke is fehér. Elneveztük Bandinak. a kis csődört.

Nagyapám féltette is, mint a szemefényét, mert akkoriban a faluról-falura kóborló cigányok, ha szemet vetettek a lábas jószágra, éjjel a sötétség beállta után, amikor a jószándéku népek aludtak, elkötötték a nappal kiszemelt vasderes lovat, meg az előhasu üszőt, de megdézsmálták a cigányok az aprójószágot is, különösen vásott a foguk a kézzel tömött, hízott kacsára, de az eperfán szunnyadó

Irta: ÜSZTÖK ISTVÁN

kendermagos tyúkokat is ellopták a zsiványság minden csínyj át- binját ismerő cigányok.

Talpas, a kutyánk, sokszor megugrasziotta éjjelente a zsiványokat, amikor a nagy szalmakazlunk tövében a vackában megszimatolta a kertünk végiből közelgő cigányokat, akik a falu végén ideiglenesen felütött sátrukból indultak éjjelenként zsiványkodni. Talpas jó házőrző kutya volt, csak az volt a baj vele, hogy amikor eljött a koslatás ideje (mert himkutya volt), napokig elcsavargott a faluban a szukák után és éjjelenkint ilyenkor őrizetlen maradt a porta.

Nagyapám nem igen hallót arról, hogy Krisztus előtt 390 évvel, amikor Rómát éjjel a sötétség leple alatt az ellenség nesztelenül megtámadta, a libák megmentették Rómát, mert az ellenség közeledtére vad gágogással fellármázták az álmos őrséget, akik idejében ártalmatlanná teték a falakra felkapaszkodott ellenséges katonákat.

Talpas kutyánk sokszori elbitangolása után nagyanyámék libát ültettek a szeéskásban a füzvesszőkosárban. Kikelt a tojásokból 15 sárga, selyempihés kisliba. Aratás utánra a libák szárnya keresztbe ért, annyira megnőttek. Éjjelente a nagy eperfánk alatt az udvarunkon tanyáztak a libák. Piros csőrüket a szárnyuk alá dugva szunyókáltak a ropogós porcfüben. Csak a gunár őrködött éberen éjjelente, féllábra állva, mint az őr, ügyelt és vigyázott az övéire: a tojólibákra ,a háremére. Minden magyar gazda tudja, hogy a liba, különösen a vezérgunár, sokkal jobb házőrző, mint a kutya, mert a libának, különösen a gúnárnak, sokkal jobb a hallása, mint a kutyáé. Meg a liba ébren alszik, a legkiseb neszre, zörgésre azonnal felébred és olyan hangos gágogásba kezd éjjel, hogy a zsákdarabbal bekötött lábú legügyesebb zsiványt is futásra kényszeríti. A harcias gunár olyankor megtámadja a besurranó tolvajt, ha elcsípheti a nadrágját, akkorákat csapkod a két szárnyával az éjjeli betolakodó lábára, hogy az napokra megkékül attól.

A nagyapám kiscsikójára is szemet vetet az egyik faluvégi sátoros cigány, amikor átmenőben letanyáztak a faluvégén és a kecses kiscsikót az anyja mellett legelészve meglátta kertünk végiben a legelőn. Nem győzte dicsérni a hóka kiscsikót, karcsú nyakát megsimogatta a minden hájjal megkent cigány, lucernát adott neki és ujjaival fésülgette növekvő sörényét.

Nagyapám, gyanút fogott, mert a cigány mindennap eljött “megcsodálni” Bandit. Hogy alaposan kifürkéssze, kitapasztalja a “dürgést” — előkészitse a tervét a Bandi ellopására—, napokig figyelte a portánkat, kora reggeltől késő estig leste-figyelte a házbeliek minden lépését és szokását.

Talpas kutyánkra újra rájött a koslatás ideje, éppen kapóra jött a cigánynak, nem kellett félni a borjú nagyságú kankutyánktól, mert a Talpast néhány napig csak

percekig láttuk, amikor kiéhezve hazaloholt és teleette magát a malacok vályújából, az aprókrumplis, korpás moslékból, azután rohant vissza az alvégre Hámorosék szukájához. -A cigány elérkezettnek látta az időt ellopni a kiscsikónkat. Borús, sötét éjjel borult a falunkra, esőre állt az idő. A közelgő vihar szele hajtogatta a magas jegenyefákat a kertünk végében. Jobb időt el sem képzelhetett a cigány tervének végrehajtására, — mert a koromsötét éjjel a fütyülő, zajos szél is segítségére jött, meg Talpas kutyánk se volt akkor éjjel otthon. A 30—35 éves tagbaszakadt cigány éjfél után nesztelenül belopakodott a portánkra a szél ellenirányából, hogy a szaga se legyen árulója, ha esetleg Talpas mégis a közelben lenne. Az istállónk ajtaját álkulccsal kinyitotta és

Bandit a nyakába vette. Már sikerült is vele eljutnia a kapuig, amikor a gunárunk az eperfa alatt hangos gágogásba kezdett a töbi libával.

Nagyapám és én, mint serdülő suhanc, úgy ahogy voltunk, gatyaszárban kirohantunk az udvarra, abba az irányba, ahol a gunár libánk sziszegve gágogott. Nagyapámnak volt egy kimustrált egycsövű vadászpuskája, és ezzel a sötét éjszakában a levegőbe lőtt. Amikor az istállóból kirohanva megtudtuk, hogy ellopták a kiscsikónkat. A Cigány a puskadörrenéstől és a libák gágogásától megijedt és gyorsan letette a kiscsikönkat a kertünkben a kenderbe és elmenekült.

Korán reggel a falu végén, a mi cigányunknak már csak a hült helyét találtuk, a nem, sikerült csikólopás után a cigányok felszedték a sátorfájukat és az éjszaka sötétségében elhordták az irhájukat.

I SZERELEM

kef Arjai

Irta: KERTÉSZ MIKLÓS

—Tudom már, kire céloz. Nos, én szivem mélyéből kívánom, vajha szivének legforróbb vágya teljesedésbe menne. Ámbár nem mindig válik az embernek boldogságára az, amit legjobban óhajt. Nem akarom az ön eszményképét kisebbíteni, nem akarom jellemének menességét kétségbevonni, de higyje el, nekem már vannak tapasztalataim, melyek alapján egész biztosan állíthatom, hogy a fiatal grófocskák és bárócskák nem sokat érnek.

— Oh, asszonyom, az az egy kivétel, mert nem olyan ember, mint a többi.

Lehet, hogy kivétel. De már engedjen meg kedves kisasszony, én is voltam fiatal és talán egy kicsit szép is . . .

— Még mosLis az, asszonyom.

.No, mondom, hogy én tuánam is futkostak grófok és bárók. Szédítő ajánlatokat tettek, amiket természetesen a leghatározottabb megbotránkozással utasítottam vissza.

— Azok nem szerették.

— Azt nem úgy kell venni, kedvesem. Elvégre szeretni szeret mindegyik férfi, kivált, ha szép és kédves a nő, akit elnyerni óhajt. De az ő szerelmük olyan, mint a pára, mely hamar elmúlik, vagy még találóbb lesz a hasonlat, ha pillangóhoz hasonlítom őket, akik elszállnak, ha egyik virágnak a mézét megizlelték.

— Oh, az én eszményem nem olyan ember.

— Ám legyen. El akarom hinni, hogy csakugyan kivétel, mert nem ismerem őt. De annyit mondhatok, hogy fehér holló lenne ebben a romlott világban. Másrészt azonban csodálkozom, hogy nem ad életjelt magáról.

— Ki tudja, mi gátolja meg őt ebben? — sóhajtott Rózsika. — Annyi bizonyos, hogy nagyon sok rossz ember van a világon. Mikor hallatlan szenvedések viszontagságok után végre Párisba értem, alig volt már valami abból a pénzből, amit Sándor herceg a bundába tett, melyet a hintóbán találtam. Mindenekelőtt egy szegényes szobácskát béreltem, aztán valami foglalkozás után láttam. Sokáig nem kaptam alkalmazást. A véletlenség úgy hozta magával, hogy egyszer megigazítottam szobaasszonyom kalapját. Magam is csodálkoztam, hogy milyen ügyes vagyok. Csakhamar jöttek más asszonyok is a szomszédból, hogy díszítsem fel kalapjaikat. így kerestem egy kis pénzt. Mindenki azt tanácsolta, hogy keressek foglalkozást valami nagy üzletben, mert én arra születtem. Megfogadtam tanácsukat, amire egyébiránt a kényszerűség is rávitt. Sorra jártam a divatáruüzleteket. Ekkor azt a tapasztalatot tettem, hogy a szépség nem mindig előny. Egy nagy üzletben az üzletvezető sajátszerü mosollyal igy szólt hozzám:

— Ön munkát keres? No hallja, ha valaki ilyen szépséggé] van megáldva, mint ön, az nincs arra utalva, hogy egy fülledt műhelyben üljön és összeszurkálja szép ujjacskáit. Tudja mit? Majd a st. desini kapunál várjon meg engem este, akkor majd ajánlok önnek valamit, ami sokkal kényelmesebb életet biztosit számára.

Arcátlan, — fakadt ki Delmont asszony haragosan.

kf- Elfutottam arról a helyről, ahol ilyen arcpiritó szavakat kellett hallanom, — mondta Rózsika. — De hányszor kellett ugyanilyeneket másutt is hallanom. És amikor foglalkozást nem találva, csüggedve bolyongtam Páris utcáin, minduntalan utamba lépett egy-egy férfi . . .

— Oh, ismerem az ilyen aszfaltbetyárokat! — kiáltott fel Delmont asszony. — De miért nem keresett olyan üzletet, ahol nő a főnök?

— Oh, ott sem jártam jobban. Akárhány üzlettulajdonosnő bizalmatlan tekintettel nézett rám és utoljára azzal utasított el: A maga számára itt nincs munka!

— A féltékenység adta szájukba az ilyen Szavakat. — jegyezte meg Delmontné. — Nyilván attól tartottak, hogy férjük talán szerelmes lesz önbe. Hahaha!

— így telt el egy pár hét. Pénzem rohamosan fogyott. Kiszámítottam, hogy talán már csak nyolc napra való pénzem van. Ha az is elfogy, akkor nem marad más választásom, mint a Szajnába ugorni és ezzel véget vetni nyomorult életemnek.

—- Szegény gyermek', — sajnálkozott Delmont asszony.

— De most már rendjén van a dolga, ugye? Lássa, én nem sokat okoskodtam. Amint ön alkálmazást kért, mindjárt igent mondtam, mert ön megtetszett nekem. Kiolvastam szemeiből, hogy jó és becsületes. Utóbb láttam, hogy ügyes is. Gondolkodtam is magamban, ez a lány éppen olyan, mint én. Bizonyosan a szükség viszi rá őt is az üzletre. No de, ahogy én nem bántan) meg, úgy ön sem fogja megbánni. Csak tovább, előre, bátran. Önnek most jó alkalom kínálkozik megalapítani szerencséjét. Ön Szenti vány i Lola gróf kisasszonynak társalkodónője lesz és meg vagyok győződve, hogy ott is ki fog tenni magáért. Éppen azért nem akartam meggátolni szerencséjét.

47. FEJEZET

♦

Az éj leple alatt

— Nagy ég! — kiáltott fel Rózsika, mikor az órára nézett;

— Már tizenegy. ' ; ' ' < " r - •» ,

— Csakugyan annyi, — mondta Delmontné. — No, szépen elbeszélgettük az időt. De tudja mit, kisasszony, talán itt is maradhatna. ' M :: “ : - ■ ,

— Nem, nem! — felelt Rózsika. — Mit szólna a szobaasszony? Okvetlenül haza megyek.

— Akkor hát a cselédem elkíséri önt a társaskocsi állomásig. JÓ lesz? ;

— Köszönettel veszerp ajánlatát, asszonyom. Ha egyszer kinn leszek ezekről a szűk utcákból, akkor már nem félek.

Elbúcsúztak egymástól. Delmontné még egyszer megölelte Rózsikát és meleg rokonszeretettel mondta:

— Fiatalság dacára már sok szenvedésen ment keresztül, de azért nem kell kétségbeesenie. Hiszem, hogy önt viszont fogja látni az, akinek képét szive mélyén hordja. Amilyennek lefestette előttem, amilyen nemeslelkünek mondta őt, abból azt következttetem, mint ön az övét és talán akaratán kívül álló körülménlyek nem engedik, hogy életjelt adjon magáról. De hiszem, hogy egyszerre csak itt lesz a nagy örömnap, melyen viszont fogják látni egymást.

— Adja az ég! —- sóhajtott Rózsika.

Elváltak. Úgy lett, amint megbeszélték. A cseléd kikisérte Rózsikát a nagy köíutra, ahol már bátrabban lehetett menni, Rózsika elbócsáttóta a cselédet és az állomást felkeresve várta a társaskocsit, mely sokáig nem mutatkozott. Rózsika attól tartott, hogy talán már el is szalasztotta az utolsó kocsit.

A lámpaoszloptól néhány lépésnyire két férfi állt, akik szintén várakozni látszottak a kocsira. Rózsika ebből azt a megnyugtató reményt merítette, hogy az utolsó kocsi még nem ment el.

Némelykor odatekintett a két alakra, akik közül az egyik szép sugár termettel birt és csinosan volt öltözve. A másik azonban jóval köznapiasabb volt és általában igen rossz benyomást tett.

Ami azonban Rózsika figyelmét legjobban lekötötte, ez az volt, hogy nem franciául, hanem más nyelven beszéltek, melyet azonban Rózsika meg értett, amit a másik kettő még csak nem is sejtett.

— Úgy hiszem téhát, megértettél, vércse,,— mondta az elegánsabbik. — (Vércsének azért hívták a másikat, mert az orra a vércséjéhez hasonlított.) Emberemet meg fogod ismerni?

— Hogyne, — válaszolt a vércse. — Megmutattad az arcképét és ez nekem elég. Még ma éjjel végünk vele.

Rózsika összerázkódott. Megértette, hogy gonosztevőkkel van dolga és rettegni kezdett,

Aggódó tekintete még mindig nem látta a kocsit. Szerencséje volt, hogy a két gonosztevőnek sejtelme sem volt arról, hogy nyelvüket érti.

— El is várom, hogy végezzenek vele, — mondta a fiatalabbik.

Rózsika újra összerázkódott. Ennek a fiatalembernek a hangja nem volt egészen ismeretlen előtte. Úgy rémlett, mintha azt már hallotta volna az életben valahol.

— És mi lesz a jultamunk? — kérdezte a vércsének szólított férfi, aki társánál alacsonyabb és köpcösebb volt.

— Háromezer frankot kaptok.

— Csak? No hallja, Soltész Feri, az édes kevés!

Soltész Feri! Mint mikor a villám megvilágítja egy pillanatra a sötét éjszakát, úgy támadt világosság Rózsika lelkében a név hallatára.

Ez az elegáns gazember, aki társával ilyen gálád merényletet beszélt meg, ugyanaz volt, aki Rédey Irmát is leszúrta* ugyanaz a gazember, aki miatt Aladár börtönbe került.

Ekkor végre jött a kocsi. A két gonosztevő beszállóit. Rózsika irtózott tőlük és csak úgy szállott be ő is, mikor megtudta a kocsivezetőtől, hogy ez a kocsi az utolsó, utána több már nem jön. ■

Rózsika jó messzire ült tőlük, de azért mégis megértett mindent, amit beszéltek.

És a gonosztevők újra nyíltan beszéltek, mert biztosra vették, hogy nyelvüket itt Párisban senki sem érti.

— Háromezer frank mégis csak kevés, — mondta a vércse.

— Kevés? — kérdezte Feri. — Egy tőrdöfésért, hogyan

volna ez kevés? Egyébiránt ez csak az alapdij. Ha elvégzitek a dolgot, akkor esetleg megadom a háromezer frankot. De attól tartok, hogy éppen úgy elhibázhatod, mint én egykor, pedig mérget mertemv olna rá bevenni, hogy a tőr az áldozat szivének közepébe fúródott. : ;

— A nyomorult Rédey Irmát gondolja! súgta Rózsiké maga elé. — És milyen nyugodtan beszél erről a sötét tettről.

— Talán remegett a kezed? — jegyezte meg a vércse. — Légy meggyőződve, hogy az enyém nem fog reszketni.

— Hogyan akarjátok csinálni a dolgot és kik a társaid?

L — A halálfej ü és a fia. Ezek hurkot vetnek a nyakába és földre rántjuk, én meg abban a pillanatban rávetem magamat és szivébe döföm a tőrt. Aztán a Szajnába dobjuk.

— Ki az a halálfejü?

— A polgári életben Pifferón a neve, Pifferón ur. A külvárosi-negyedben, ahol lakik, iskolaszéki tag, szintúgy tagja az erkölcsnemesitő társaságnak is és általában nagy tekintélynek örvend, mert szép vagyonkája is van és a vén kópé a templomban saját költségén renoválatott egy oltárt.

— Nagyon derék. És fia is van? Bizonyosan olyan, miht az alma, mely nem esik messze a fájától.

— Apjának méltó fia. Mivelhogy az öreg most már gyenge, hát a fiát is rendszerint magával hozza.

— No, hát csak csináljátok jól a dolgot, nem leszek szűkmarkú. Amint az áldozat el lesz némitva, rögtön dobjátok be a Szajnába.

Rózsika újból összerázkódott, de vigyázott, nehogy elárulja magát. Ha ezek a gazemberek észreveszik, hogy érti őket, akkor bizonyos, hogy előbb őt teszik el láb alól.

— Hát te nem akarsz ott lenni, Feri? — kérdezte a másik. — Úgy tudom, hogy nem szoktad magadat kivonni semmiből sem. '

— Én most urat akarok játszani, mert van pénzem elég, — felelte Soltész büszkén. — Fizetlek benneteket, még pedig urasán. Csak el ne hibázzátok az áldozatot.

— Nem lehet elhibázni, — jegyezte meg a vércse. — Megmondtam neked, hozd el nekem az arcképét, ha mindjára lopás utján is jutnál birtokába. Elloptad és el is hoztad. Én megnéztem és a többi az én dolgom. Egyébiránt elbújhatsz a ház közelében és ha már végeztünk vele, egy pillantást vethetsz az arcába és meggyőződhetsz, vájjon csakugyan az-e?

Rózsika elrémült. Ezekből a szavakból azt vette ki, hogy Soltész Feri egy arcképet lopott. És a Szentiványi-félé palotából is ma délelőtt elloptak egy arcképet.

— Szent Isten, — rémülködött. — Hátha ezek a gonosztevők Lola grrófkisasszony vőlegényét akarják kivégezni? — Rémes nyugtalanság fogta el őt.

Most minden gondolata oda irányult, miképpen gátolhatná meg azt a sötét bűntényt?

— Hm, — folytatta Soltész tovább. — Azt monddo, hogy

én is legyek ott. Magában véve igazad lenne. Rendes körülmények között jelen is szoktam lenni az ilyen munkánál. De most saját érdekem és az okosság kívánja, hogy ne legyek ott. Egy az, hogy nem is szeretem látni azt a házat, a Rivoli utcában, ahová az az ember mint vőlegény jár. »...

— Mint vőlegény? — kérdezte vércse felpilantva. — Tálán csak nem vagy vetélytársa?

— Majdnem az vagyok. Hej, ha te mindent tudnál. ]

(Folytatjuk], ___ 4 ____