Függetlenség, 1965 (52. évfolyam, 1-52. szám)
1965-09-16 / 37. szám
8. OLDAL FÜGGETLENSÉG MUZSIKA. EVES-IVÁS, AKASZTÁS NEM VOLT SZEGYEN PÉCS VÁROSÁBAN (Folyt, az előző számból) A belső vár a külső várnak nyugati oldalán fekszik. Nagyon erős és szilárd építésű vár ez is, s itt őrzik a pécsi lakosok értékes portékáikat, mivel kettős, széles, magas fal védi, és valamennyi várnál híresebb, menedéket adó belső vár. Széles és mély árka s délkelet felé néző kapuja van; ez a kapu magas, négyszögletű torony mellett álló művészi kapu. Boltozata fölött a tallér nevű garason is látható, kétfejű, két szárnyát kiterjesztő és két lába karmait kinyújtó madár (a Habsburgok kétfejű sasa) rajza, fehér márvány alapon, csaknem élőnek gondolná az ember. A fehér márványra latin Írással történeti eseményeket jegyeztek fel. Abelső kapun bemenve, még egy várfalhoz érünk. Útközben sötét boltozatok alatt elhaladva, ha egy keveset megyünk, a Szülejmán szultán dsámijára találunk. Ha ezt a tekintélyes dsámit úgy iparkodnánk leírni, ahogyan láttuk, egész kötetre terjedne az. Valamit mégis írjunk. A régi mesterek közül egy ügyes építőmester minden tehetségét erre az épületre fordítván, olyan müvet alkotott, hogy a világon egyetlen régi építőmester sem készített ily gyönyörűt. Sőt, e dsáminak külsejét és belsejét, a különféle györököveket készítő kőcsiszolónak kezéből kikerült többfajta ékszerféle kővel kirakott fal disziti, amelyet a tanult emberek is száj tát va bámulnak és csodálnak. Az itt lévő boltozatok, csiszolt művészi ablakok s körülöttük a ragyogó mörványkövek, — igen szép, változatos szinü festmények, se nyelvvel, se tollal le nem irhatok. Egyszóval a yégeken ilyen díszes dsámit nem láttunk! A dsáminak hosszúsága kétszázötven lépés, szélessége száz lépés. Minden részét márvány borítja, hogy aki látja a művészi kidolgozást, azt mondja: apró kövekkel fedték be. A dsámi els órészében a kormányzóság búzáját helyezték el. Egyéb pincéi kölessel és kétszersülttel vannak tele. Raktáraiban üres hely nincs, mivel a keresztények lázadása óta a dsámi kapuját nem nyitották fel, s benne hét esztendő óta istentisztelet nem volt. Holttesteket keresnek a glecser alatt Saas-Fe, Svájcban, amikor az Allalin glecser lavina formájában több száz embert temetett el. A MISKOLCI "AVAS" MŰEMLÉKEI A C00 éves jubileumát ünneplő Miskolc városának, de mondhatjuk, a Tiszáninnennek ősi épületei közé tartozik az avasi református templom és harangtorony. Horváth Béla építészmérnök térképvázlattal ad tájékoztatást arról, milyen értékes épületgyürü centrumában fekszik ez a becses műemlék. Megtudjuk azt is, hogy —Herman Ottó kutatásai szerint — a kőkorszaktól elkezdve szinte folyamatos települést kínáló, vonzó terület az Avas-hegy. Miskolc ősi város-magja is ez. — Építése és története bizonyos mértékig összefügg Diósgyőr váráéval. A templom — fennállásának mintegy hatszáz esztendős időszakán át — sok: változtatáson, ujrafedésen, bővítésen ment át. Háromhajós, toronynélküli csarnoktemplom, kelet-nyugati tengellyel, ötszögü záródással. Külön figyelmet érdemelnek a templom hárombordás gótikus stílusú ablakai, melyeknek bordazáró vonaldiszei között két egyformát nem találunk, továbbá a déli hajó falánál elhelyezett reneszánsz Mózesszék. Színes intarziái a 16-ik század elejéről származnak. A nevezetes templom urasztali felszerelése is. A 15-ik századból való hólyagos pohár, Kecskeméti Ötvös Péter ezüstmüves keresztelőtálja 1664-ből, két másik 8-szögletü ezüst urvacsorai tál 1663- ból, egy 17ik századbeli u.n. kókuszdiókehely. Az avasi harangtorony — amelynek harangjátéka minden este 6 órakor megszólal a miskolci rádió hívójaként —, zömök támpilléreivel a szilárdság és erő kifejezője; 1557-ben épült. Az 1942-ben végzett ásatási és régészeti munkálatok adatai a templom történetének adattárát gazdagították. Ez a torony egyszer sem égett le s századokon át szolgálta a város tűzbiztonságát is, mint megfigyelő-torony. Jelenleg két harangja szólít az istentiszteletre. A torony harangjátékkal felszerelt óráját Győri Nagy Lajos és István készítették 1941-ben, Csűri Ferenc szegedi mesterrel. A negyedórákat jelzó harangjáték a westminsteri, a wittingtoni s a san-michelei dallamokat válogatja. A miskolci Avas harmadik nevezetes műemléképülete a hegy lábánál, a Szinva-parton épült Herman Ottó-muzeum. A 15—16-ik századtól kezdve fokozatosan építette és bővitette a református egyház ezt az öreg iskolát, amely hosszú időn keresztül Miskolc egyetlen iskolája és első középiskolája volt. A várost 1706-ban felgyujtatta Rabutin császári generális, az öreg iskolának azonban megkegyelmezett. Ahogy a gyülekezet és a város lakossága gyarapodott, úgy bővitették végül a Z-alakura kiépült emeletes, 10 tantermes iskolát. A múlt század végén, az uj főgimnázium elkészültével, az épületet a város vette meg muzeum céljára. Az 1793-as épitkezés alkalmával — magyar fordításban — az alábbi szövegű táblával jelölték meg: “A tudomány és nevelés szent célja előbbrevitelére épült fel, s most már áldva viruljon e ház!” Szőnyi György, (Miskolc-Tapolca) Automatizált útépítés Ausztriában Bécs környékén néhány egyesült útépítő vállalat teli jesen automatizált mozgó betonut-gyárat helyezett üzembe. Ez 7.5 méter széles kész utsávot hagy maga után úgy, hogy menet közben betont készít ,terít és simít. SZERELEM kef Arjai Irta: KERTÉSZ MIKLÓS il : ____________________________________________ — Magam is; sajnálom veszteségét, — mondta a boltilány. — El tudom képzelni, milyen drága lehetett önnek a fénykép és most azzal a gondolattal kell megbarátkoznia, hogy idegen kezekbe jutott. — És talán nagyon rossz, piszkos kezekbe, — szólt Lola is kedvetlenül. — És éppen ez az, ami engem legjobban nyugtalanít. Hasztalan tűnődöm magamban, hogy ki lophatta el. Nézzen ide, a keret drága kövekkel van kirakva. Ha csakugyan közönséges tolvaj mászott volna be az ablakon, bizonyára azért ehette ezt, hogy valami értékeset lopjon. Már pedig ez a keret azt hiszem, elég értékes lett volna ahhoz, hogy szemet szúrjon neki és magával vigye. Egy tolvaj bizonyára nagyobb súlyt fektetett volna a keretre, mint a képre. Nem igaz? — O, igen. Ez az okoskodás minden kétséget kizár. — De mivel a tolvaj nem az értékes keretet vitte el, hanem a reá nézve sokkal értéktelenebb képet, hát ez méltán szeget üt a fejembe és módfelett nyugtalanít. — Nincs talán a méltóságos kisasszonynak vetélytársnője? — kérdezte a boltilány ártatlanul, anélkül, hogy meggondolta volna kérdésének horderejét. Sőt el is pirult, midőn mintegy önkéntelenül kiröppentek ezek a szavak ajkán. Már szerette volna visszavonni azokat. Lola azonban mohón kapott rajtuk. — Vresenytársnőt mond ön? — kérdezte, fürtös fejét hátravetve. — Kisasszony, mondhatom, ön eltalálta a dolgot. Létezik valahol a világon egy teremtés, aki elég vakmerő azt képzelni magában, hogy bizonyos jogai vannak vőlegényemhez. Nem ismerem azt a nőt, és nem is akarom, hogy valamikor szemem elé kerüljön. És ha van valaki a világon, akinek érdekében állott ellopni jegyesemnek az arcképét, az csakis ő lehet. Igen, igen, csakis : fektetett több súlyt magára a képre, mint a keretre. De vájjon képzelhető-e, hogy ez a lány Párisban legyen? Alig hihető, mert vőlegényem már beszélt volna róla, talán akaratlanul is. És ha itt lenni is, lett volna-e bátorsága ide betörni és a lopást elkövetni? De jaj lenne annak a nyomorultnak, ha tartózkodási helyét felfedezhetném. Nem vagyok lelketlen, de vele szemben nem ismernék irgalmat. Bezáratnám a toloncházba a közönséges utcai nők közé. Nem, nem. Ő iránta nem tudnék irgalmas lenni. Minél többet árthatnék neki, annál nagyobb örömöm telne benne. Olyan mély szenvedélyességgel és olyan kegyetlen gyülöltséggel mondta ezt, hogy a szép boltilány megdöbbenve háthált és csodálkozó pillantást vetett Lolára, akiről ilyen rosszlelküséget fel nem tételezett volna. Szinte nem tudta elhinni, hogy az előbbi barátságos és jószivü grófkisasszony mondta el ezeket a szavakat. Inkább démonhoz illettek azok, mint egy ilyan angyali lényhez, amilyennek a grófkisasszonyt megismerte. Ideges remegés futott végig gyöngéd testén és remegő hangon szólt Lolához: — Ne nehezteljen rá olyan nagyon. Bizonyára ő is nagyctn szeaette az ön vőlegényét és szenvedélyének nem tudott parancsolni. És habár helytelen dolgot cselekedett, sőt bűnt követett el, azáltal, hogy ilyen utón kerítette hatalmába a képet, de talán lehetne mentő körülményt felhozni mellette. — Semmi mentő körülmény! — kiáltott Lola engesztelhetetlenül. — Nagyon szeretem, hogy ön erre az ismeretlen versenytársra irányította figyelmemet. Tovább fogok menni a kijelölt nyomon. Papának még ma fel kell keresnie a párisi rendőrfőnököt, akivel jó ismeretségben van. El fog követni mindent annak kipuhatolására, vájjon itt van-e az a leány? Ellökte magától a drága keretet. — Félre veled! — kiáltott. — Érinteni sem akarlak többé, mert ő is kezében tartott. Milyen ravaszul csinálta a dolgot. Nem vitte el a keretet, nehogy lopással lehessen őt vádolni. Ebből is láthatja, milyen körmönfont, milyen alattomos és milyen számitó ez a nyomorult teremtés. Szeme lángolt, ajka vonaglott a felindulástól, midőn ezt mondta. De csakhamar lecsillapodva, hozzátette: — De most térjen vissza Delmont asszonyhoz és legyen rajta, hogy mielőbb eljöhessen hozzám. Most nagy szükségem van önre. Mert amióta látom, hogy már saját házunkban sem vagyok már biztos, kétszeresen érzem szükségét egy hü léleknek, aki mindig körülöttem legyen. Meglássa, mi ketten elválaszthatatlanok leszünk. A levelet adja át Delmont asszonynak és igyekezzék mielőbb visszatérni hozzám. Talán még ma. — Méltóságos grófkisasszony, alig hiszem -—, hogy ebből legyen valami. Ma már aligha térhetek vissza, mert feltéve, hogy Delmontné csakugyan elbocsát engem, akkor még ma néhány személyes dolgot is el kell majd intéznem. — No, jó, jöjjön hát holnap reggel, — mondta Lola. — És ha még ez nem lenne lehetséges, akkor legkésőbb holnapután elvárom, de biztosan. Tovább már nem várhatok, mert mint már említettem akkor lesz az esküvőm. Roppant zavarban lennék, ha menyasszonyi öltözékem összeállításánál nélkülöznöm kellene az ön finom ízlését és rendkívüli ügyességét. — Holnapután biztosan eljöhetek, — felelte Rózsika. — Megígéri ezt? — ígérem. Holnap reggel itt leszek. És most fogadja méltóságos kisasszony, köszönetemet a kegyes fogadtatásért, melyben részesitetni méltóztatott. Lola egész az ajtóig kisérte Rózsikét és ott szívélyesen elbúcsúzott tőle. A boltilány csakhamar a kocsiban ült és visszahajtatott az üzletbe, ahol Delmontné asszonynak átadta a Lola által küldött levelet. Delmont asszony nem kevéssé meglepődött, midőn Róza kisasszony küldetésének eredményéről beszámolt. A levelet átvette és figyelmesen elolvasta. Azután igy szólt: — Már látom, kedves gyermekem, hogy Önt előbb-utóbb el kell veszítenem. Önnek fényes ajánlatot tesznek, de tudja-e, hogy mit jelent az? Tudja-e, mit fog ezért adni a grófkisaszszony? — Nem tudom, asszonyom. A levél tartalmát nem közölték velem. — Közlöm hát én. Abban állapodtunk meg ma reggel, hogy havi fizetését a legközelebbi hó elsejétől százhúsz frankra emelem. Tudja-e, mit akar fizetni önnek ugyanilyen elfoglaltságért a grófkisasszony? — Fogalmam sincs róla. — Nos, kerek összegben ötszáz frankot. — Ötszáz frankot? — kiáltott a varrólány. — Oh, ez nagyon sok lenne. Ennyit én nem érdemiek meg. — Oh, ne gondolja azt kedvesem, — felelte a belga király - néhez címzett divatüzlet fiatal tulajdonosnője. — Fiatal, müveit hölgyek, ha sikerült nekik előkelő mágnás hölgyek szolgálatába jutniok, fényes tiszteletdijban szoktak részesülni, ennélfogva legkevésbbé sem gondolok arra, hogy visszatartsam! — Asszonyom, — jelentette ki Rózsika. — Ha szüksége van reám, akkor inkább iss maradok. — Kedves Rózsika kisasszony, — felelte a szép divatárusnő. — Hogy szükségem van-e önre? Már hogyne lenne, mikor ön az én legjobb, legügyesebb boltilányom. De én nem tartozom ama önző lelkek közé, akik csak magukra gondolnak és csak a saját érdeküket tartják szem előtt. Oh, nem. A szerencse most kopogtat az ön ajtaján. A szerencse tudvalevőleg csak egyszer keresi fel az ember és ha elszalasztja ezt a kedvező alkalmat, az soha többé vissza nem tér. —Eszerint ön asszonyom, szabadulni igyekszik tőlem és kiadja nekem az utat? — Oh, legkevésbbé sem. Ugyan már, hogy gondolhat ilyet? Nem nézhetem, hogy szerencséjét elszalassza, ennyi az egész. Ezért akarom, hogy belépjen a grófné szolgálatába, öh már rérebben mondta nekem, hogy ön nagyon szegény. — És ez igaz. — Akkor hát ez egy okkal több, hogy útját ne állj am szerencséjének. Olyan lány, mint ön, a grófné szolgálatában vagyont szerezhet. Ez aztán különösen jó akkor, midőn egy derék jóravaló férfi versenyez kezéért. Mert hiába, minden férfi szívesen veszi, ha kap a feleségével némi pénzt is. — Ot, asszonyom, én soha sem megyek férjhez! — Soha-----mondta Delmontné mosolyogva. — Minden leány igy beszél, mig tettre nem kerül a dolog. Az nagyon természetes is. No, de ezt nem kell olyan komolyan venni. Egyébként pedig ön még tartozik nekem valamivel. — Én? — kérdezte a boltileány csodálkozva. — Igen, történetének elbeszélésével. Miután minden valószínűség szerint most már igen sokáig nem fogom önt látni, mert a fiatal asszony kétségkívül önt is magával viszi nászutjára, ennélfogva nagy örömömre szolgálna, ha ma estére, üzletzárás után, vendégem lenne. Egy csésze tea mellett néhány kellemes órát töltünk el egymás társaságában és ha éppen nem lesz terhére, ez alkalommal élettörténetét is elmondhatja nekem. Mindig olyan megható, mikor egy fiatal leánynak élettörténete van. Nos, elfogadja a meghívást? — Köszönettel veszem, asszonyom, — válaszolta a fiatal leány. — Nagy hálával tartozom, hogy a hontalant befogadta és nekem foglalkozást adott. De még nagyobb hálával tartozom ama valóban testvéri szeretetért, melyet irántam mindenkor tanúsított. Higyje el, hogy szomorúságomban nagy vigasztalás volt ez, bánatos lelkemnek. — Szegény gyermek, — mondta — Delmontné részvétteljesen. — Csak annak az egynek örvendek, hogy jó úrnője lesz. Holnap már beáll, ugyebár? V — Még nem, hanem majd csak holnapután. Holnap még ki akarok menni a temetőbe . . . — Mi keresni valója van ott? — kérdezte Delmontné csodálkozva. * — Meg akarom látogatni annak a férfiúnak a sírját, aki engem felnevelt. Koszorút akarok tenni sírjára, mert atyámat pótolta nekem, akit soha sem ismertem. — ön jó gyermek, — mondta Delmontné megindultan. — Menjen csak ki a temetőbe, tegyen koszorút sírjára és egyúttal kérje az Istent, hogy ne hagyja el önt uj alkalmazásában sem. Akkor hiszem, hogy boldog lesz. A boltilány hálásan megragadta az asszony kezét és mielőtt ez meggátolhatta volna, ajkához emelte. Közben egy forró könnycsepp esett arra a fehér kézre és a déli napsugár, mely az irodába sütött, úgy rezgett rajta, mint tiszta harmatcsepp a rózsa szirmán. Este azután meglátogatta főnöknőjét, aki igen szívesen fogadta őt. Párolgó tea mellett aztán elbeszélte szomorú élettörténetét. Delmontné figyelmesen hallgatta, közbe-közbe többször a felháborodás, majd a sajnálkozás szavait hallatta, különösen mikor Rózsika az oroszországi pusztaság borzalmait ecsetelte. — Jaj, jaj! Ezt ne is folytassa tovább! — mondta Delmontné. _ Nem tudnék aludni az éjjel. Szinte hallani vélem a farkasok üvöltését és a sakálok rekedt ordítását. Igazán hálát adhat a jó Istennek, hogy kiszabadult onnét. Ezután élete bizonyára kellemesebb lesz és feledni fogja ámultát. — Egyet nem fogok feledni. ;j (Folytatjuk! JG Mi. ji