Függetlenség, 1965 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1965-09-16 / 37. szám

8. OLDAL FÜGGETLENSÉG MUZSIKA. EVES-IVÁS, AKASZTÁS NEM VOLT SZEGYEN PÉCS VÁROSÁBAN (Folyt, az előző számból) A belső vár a külső várnak nyugati oldalán fekszik. Na­gyon erős és szilárd építésű vár ez is, s itt őrzik a pécsi lakosok értékes portékáikat, mivel kettős, széles, magas fal védi, és valamennyi vár­nál híresebb, menedéket adó belső vár. Széles és mély ár­ka s délkelet felé néző kapuja van; ez a kapu magas, négy­szögletű torony mellett álló művészi kapu. Boltozata fö­lött a tallér nevű garason is látható, kétfejű, két szárnyát kiterjesztő és két lába kar­mait kinyújtó madár (a Habs­burgok kétfejű sasa) rajza, fehér márvány alapon, csak­nem élőnek gondolná az em­ber. A fehér márványra latin Írással történeti eseményeket jegyeztek fel. Abelső kapun bemenve, még egy várfalhoz érünk. Útközben sötét bolto­zatok alatt elhaladva, ha egy keveset megyünk, a Szülej­­mán szultán dsámijára talá­lunk. Ha ezt a tekintélyes dsá­­mit úgy iparkodnánk leírni, ahogyan láttuk, egész kötetre terjedne az. Valamit mégis írjunk. A ré­gi mesterek közül egy ügyes építőmester minden tehetsé­gét erre az épületre fordít­ván, olyan müvet alkotott, hogy a világon egyetlen régi építőmester sem készített ily gyönyörűt. Sőt, e dsáminak külsejét és belsejét, a külön­féle györököveket készítő kő­csiszolónak kezéből kikerült többfajta ékszerféle kővel ki­rakott fal disziti, amelyet a tanult emberek is száj tát va bámulnak és csodálnak. Az itt lévő boltozatok, csiszolt művészi ablakok s körülöttük a ragyogó mörványkövek, — igen szép, változatos szinü festmények, se nyelvvel, se tollal le nem irhatok. Egy­szóval a yégeken ilyen díszes dsámit nem láttunk! A dsá­minak hosszúsága kétszázöt­ven lépés, szélessége száz lé­pés. Minden részét márvány borítja, hogy aki látja a mű­vészi kidolgozást, azt mond­ja: apró kövekkel fedték be. A dsámi els órészében a kormányzóság búzáját he­lyezték el. Egyéb pincéi kö­lessel és kétszersülttel van­nak tele. Raktáraiban üres hely nincs, mivel a kereszté­nyek lázadása óta a dsámi ka­puját nem nyitották fel, s benne hét esztendő óta isten­­tisztelet nem volt. Holttesteket keresnek a glecser alatt Saas-Fe, Svájcban, amikor az Allalin glecser lavina formájában több száz embert temetett el. A MISKOLCI "AVAS" MŰEMLÉKEI A C00 éves jubileumát ün­neplő Miskolc városának, de mondhatjuk, a Tiszáninnen­­nek ősi épületei közé tartozik az avasi református templom és harangtorony. Horváth Bé­la építészmérnök térképváz­lattal ad tájékoztatást ar­ról, milyen értékes épületgyü­­rü centrumában fekszik ez a becses műemlék. Megtudjuk azt is, hogy —Herman Ottó kutatásai szerint — a kőkor­szaktól elkezdve szinte folya­matos települést kínáló, von­zó terület az Avas-hegy. Mis­kolc ősi város-magja is ez. — Építése és története bizonyos mértékig összefügg Diósgyőr váráéval. A templom — fennállásá­nak mintegy hatszáz eszten­dős időszakán át — sok: vál­toztatáson, ujrafedésen, bő­vítésen ment át. Háromhajós, toronynélküli csarnoktemp­lom, kelet-nyugati tengellyel, ötszögü záródással. Külön fi­gyelmet érdemelnek a temp­lom hárombordás gótikus stí­lusú ablakai, melyeknek bor­dazáró vonaldiszei között két egyformát nem találunk, to­vábbá a déli hajó falánál el­helyezett reneszánsz Mózes­­szék. Színes intarziái a 16-ik század elejéről származnak. A nevezetes templom urasz­­tali felszerelése is. A 15-ik századból való hólyagos po­hár, Kecskeméti Ötvös Péter ezüstmüves keresztelőtálja 1664-ből, két másik 8-szögle­­tü ezüst urvacsorai tál 1663- ból, egy 17ik századbeli u.n. kókuszdiókehely. Az avasi harangtorony — amelynek harangjátéka min­den este 6 órakor megszólal a miskolci rádió hívójaként —, zömök támpilléreivel a szilárdság és erő kifejezője; 1557-ben épült. Az 1942-ben végzett ásatási és régészeti munkálatok adatai a temp­lom történetének adattárát gazdagították. Ez a torony egyszer sem égett le s száza­dokon át szolgálta a város tűzbiztonságát is, mint meg­figyelő-torony. Jelenleg két harangja szólít az istentiszte­letre. A torony harangjáték­kal felszerelt óráját Győri Nagy Lajos és István készí­tették 1941-ben, Csűri Ferenc szegedi mesterrel. A negyed­órákat jelzó harangjáték a westminsteri, a wittingtoni s a san-michelei dallamokat vá­logatja. A miskolci Avas harmadik nevezetes műemléképülete a hegy lábánál, a Szinva-parton épült Herman Ottó-muzeum. A 15—16-ik századtól kezd­ve fokozatosan építette és bő­vitette a református egyház ezt az öreg iskolát, amely hosszú időn keresztül Miskolc egyetlen iskolája és első kö­zépiskolája volt. A várost 1706-ban felgyujtatta Rabu­­tin császári generális, az öreg iskolának azonban megke­gyelmezett. Ahogy a gyüleke­zet és a város lakossága gya­rapodott, úgy bővitették vé­gül a Z-alakura kiépült eme­letes, 10 tantermes iskolát. A múlt század végén, az uj fő­gimnázium elkészültével, az épületet a város vette meg muzeum céljára. Az 1793-as épitkezés alkalmával — ma­gyar fordításban — az alábbi szövegű táblával jelölték meg: “A tudomány és neve­lés szent célja előbbrevitelé­­re épült fel, s most már áld­va viruljon e ház!” Szőnyi György, (Miskolc-Tapolca) Automatizált útépítés Ausztriában Bécs környékén néhány egyesült útépítő vállalat teli jesen automatizált mozgó be­­tonut-gyárat helyezett üzem­be. Ez 7.5 méter széles kész utsávot hagy maga után úgy, hogy menet közben betont ké­szít ,terít és simít. SZERELEM kef Arjai Irta: KERTÉSZ MIKLÓS il : ____________________________________________ — Magam is; sajnálom veszteségét, — mondta a boltilány. — El tudom képzelni, milyen drága lehetett önnek a fénykép és most azzal a gondolattal kell megbarátkoznia, hogy idegen kezekbe jutott. — És talán nagyon rossz, piszkos kezekbe, — szólt Lola is kedvetlenül. — És éppen ez az, ami engem legjobban nyug­talanít. Hasztalan tűnődöm magamban, hogy ki lophatta el. Nézzen ide, a keret drága kövekkel van kirakva. Ha csakugyan közönséges tolvaj mászott volna be az ablakon, bizonyára azért ehette ezt, hogy valami értékeset lopjon. Már pedig ez a ke­ret azt hiszem, elég értékes lett volna ahhoz, hogy szemet szúr­jon neki és magával vigye. Egy tolvaj bizonyára nagyobb súlyt fektetett volna a keretre, mint a képre. Nem igaz? — O, igen. Ez az okoskodás minden kétséget kizár. — De mivel a tolvaj nem az értékes keretet vitte el, ha­nem a reá nézve sokkal értéktelenebb képet, hát ez méltán szeget üt a fejembe és módfelett nyugtalanít. — Nincs talán a méltóságos kisasszonynak vetélytársnője? — kérdezte a boltilány ártatlanul, anélkül, hogy meggondolta volna kérdésének horderejét. Sőt el is pirult, midőn mintegy önkéntelenül kiröppentek ezek a szavak ajkán. Már szerette volna visszavonni azokat. Lola azonban mohón kapott rajtuk. — Vresenytársnőt mond ön? — kérdezte, fürtös fejét hát­ravetve. — Kisasszony, mondhatom, ön eltalálta a dolgot. Lé­tezik valahol a világon egy teremtés, aki elég vakmerő azt képzelni magában, hogy bizonyos jogai vannak vőlegényemhez. Nem ismerem azt a nőt, és nem is akarom, hogy valamikor szemem elé kerüljön. És ha van valaki a világon, akinek érde­kében állott ellopni jegyesemnek az arcképét, az csakis ő le­het. Igen, igen, csakis : fektetett több súlyt magára a képre, mint a keretre. De vájjon képzelhető-e, hogy ez a lány Páris­­ban legyen? Alig hihető, mert vőlegényem már beszélt volna róla, talán akaratlanul is. És ha itt lenni is, lett volna-e bátor­sága ide betörni és a lopást elkövetni? De jaj lenne annak a nyomorultnak, ha tartózkodási helyét felfedezhetném. Nem vagyok lelketlen, de vele szemben nem ismernék irgalmat. Bezáratnám a toloncházba a közönséges utcai nők közé. Nem, nem. Ő iránta nem tudnék irgalmas lenni. Minél többet árt­hatnék neki, annál nagyobb örömöm telne benne. Olyan mély szenvedélyességgel és olyan kegyetlen gyü­­löltséggel mondta ezt, hogy a szép boltilány megdöbbenve hát­hált és csodálkozó pillantást vetett Lolára, akiről ilyen rossz­­lelküséget fel nem tételezett volna. Szinte nem tudta elhinni, hogy az előbbi barátságos és jószivü grófkisasszony mondta el ezeket a szavakat. Inkább démonhoz illettek azok, mint egy ilyan angyali lényhez, ami­lyennek a grófkisasszonyt megismerte. Ideges remegés fu­tott végig gyöngéd testén és remegő hangon szólt Lolához: — Ne nehezteljen rá olyan nagyon. Bizonyára ő is nagyctn szeaette az ön vőlegényét és szenvedélyének nem tudott paran­csolni. És habár helytelen dolgot cselekedett, sőt bűnt követett el, azáltal, hogy ilyen utón kerítette hatalmába a képet, de talán lehetne mentő körülményt felhozni mellette. — Semmi mentő körülmény! — kiáltott Lola engesztel­hetetlenül. — Nagyon szeretem, hogy ön erre az ismeretlen versenytársra irányította figyelmemet. Tovább fogok menni a kijelölt nyomon. Papának még ma fel kell keresnie a párisi rendőrfőnököt, akivel jó ismeretségben van. El fog követni mindent annak kipuhatolására, vájjon itt van-e az a leány? Ellökte magától a drága keretet. — Félre veled! — kiáltott. — Érinteni sem akarlak töb­bé, mert ő is kezében tartott. Milyen ravaszul csinálta a dol­got. Nem vitte el a keretet, nehogy lopással lehessen őt vá­dolni. Ebből is láthatja, milyen körmönfont, milyen alattomos és milyen számitó ez a nyomorult teremtés. Szeme lángolt, ajka vonaglott a felindulástól, midőn ezt mondta. De csakhamar lecsillapodva, hozzátette: — De most térjen vissza Delmont asszonyhoz és legyen rajta, hogy mielőbb eljöhessen hozzám. Most nagy szükségem van önre. Mert amióta látom, hogy már saját házunkban sem vagyok már biztos, kétszeresen érzem szükségét egy hü lélek­nek, aki mindig körülöttem legyen. Meglássa, mi ketten elvá­laszthatatlanok leszünk. A levelet adja át Delmont asszonynak és igyekezzék mielőbb visszatérni hozzám. Talán még ma. — Méltóságos grófkisasszony, alig hiszem -—, hogy ebből legyen valami. Ma már aligha térhetek vissza, mert feltéve, hogy Delmontné csakugyan elbocsát engem, akkor még ma né­hány személyes dolgot is el kell majd intéznem. — No, jó, jöjjön hát holnap reggel, — mondta Lola. — És ha még ez nem lenne lehetséges, akkor legkésőbb holnap­után elvárom, de biztosan. Tovább már nem várhatok, mert mint már említettem akkor lesz az esküvőm. Roppant zavar­ban lennék, ha menyasszonyi öltözékem összeállításánál nél­külöznöm kellene az ön finom ízlését és rendkívüli ügyességét. — Holnapután biztosan eljöhetek, — felelte Rózsika. — Megígéri ezt? — ígérem. Holnap reggel itt leszek. És most fogadja mél­tóságos kisasszony, köszönetemet a kegyes fogadtatásért, mely­ben részesitetni méltóztatott. Lola egész az ajtóig kisérte Rózsikét és ott szívélyesen el­búcsúzott tőle. A boltilány csakhamar a kocsiban ült és visszahajtatott az üzletbe, ahol Delmontné asszonynak átadta a Lola által küldött levelet. Delmont asszony nem kevéssé meglepődött, midőn Róza kisasszony küldetésének eredményéről beszámolt. A levelet átvette és figyelmesen elolvasta. Azután igy szólt: — Már látom, kedves gyermekem, hogy Önt előbb-utóbb el kell veszítenem. Önnek fényes ajánlatot tesznek, de tudja-e, hogy mit jelent az? Tudja-e, mit fog ezért adni a grófkisasz­­szony? — Nem tudom, asszonyom. A levél tartalmát nem közöl­ték velem. — Közlöm hát én. Abban állapodtunk meg ma reggel, hogy havi fizetését a legközelebbi hó elsejétől százhúsz frank­ra emelem. Tudja-e, mit akar fizetni önnek ugyanilyen elfog­laltságért a grófkisasszony? — Fogalmam sincs róla. — Nos, kerek összegben ötszáz frankot. — Ötszáz frankot? — kiáltott a varrólány. — Oh, ez na­gyon sok lenne. Ennyit én nem érdemiek meg. — Oh, ne gondolja azt kedvesem, — felelte a belga király - néhez címzett divatüzlet fiatal tulajdonosnője. — Fiatal, mü­veit hölgyek, ha sikerült nekik előkelő mágnás hölgyek szol­gálatába jutniok, fényes tiszteletdijban szoktak részesülni, en­nélfogva legkevésbbé sem gondolok arra, hogy visszatartsam! — Asszonyom, — jelentette ki Rózsika. — Ha szüksége van reám, akkor inkább iss maradok. — Kedves Rózsika kisasszony, — felelte a szép divatárus­­nő. — Hogy szükségem van-e önre? Már hogyne lenne, mikor ön az én legjobb, legügyesebb boltilányom. De én nem tar­tozom ama önző lelkek közé, akik csak magukra gondolnak és csak a saját érdeküket tartják szem előtt. Oh, nem. A sze­rencse most kopogtat az ön ajtaján. A szerencse tudvalevőleg csak egyszer keresi fel az ember és ha elszalasztja ezt a ked­vező alkalmat, az soha többé vissza nem tér. —Eszerint ön asszonyom, szabadulni igyekszik tőlem és kiadja nekem az utat? — Oh, legkevésbbé sem. Ugyan már, hogy gondolhat ilyet? Nem nézhetem, hogy szerencséjét elszalassza, ennyi az egész. Ezért akarom, hogy belépjen a grófné szolgálatába, öh már ré­­rebben mondta nekem, hogy ön nagyon szegény. — És ez igaz. — Akkor hát ez egy okkal több, hogy útját ne állj am sze­rencséjének. Olyan lány, mint ön, a grófné szolgálatában va­gyont szerezhet. Ez aztán különösen jó akkor, midőn egy derék jóravaló férfi versenyez kezéért. Mert hiába, minden férfi szívesen veszi, ha kap a feleségével némi pénzt is. — Ot, asszonyom, én soha sem megyek férjhez! — Soha-----mondta Delmontné mosolyogva. — Minden leány igy beszél, mig tettre nem kerül a dolog. Az nagyon ter­mészetes is. No, de ezt nem kell olyan komolyan venni. Egyéb­ként pedig ön még tartozik nekem valamivel. — Én? — kérdezte a boltileány csodálkozva. — Igen, történetének elbeszélésével. Miután minden va­lószínűség szerint most már igen sokáig nem fogom önt látni, mert a fiatal asszony kétségkívül önt is magával viszi nászut­­jára, ennélfogva nagy örömömre szolgálna, ha ma estére, üz­letzárás után, vendégem lenne. Egy csésze tea mellett néhány kellemes órát töltünk el egymás társaságában és ha éppen nem lesz terhére, ez alkalommal élettörténetét is elmondhat­ja nekem. Mindig olyan megható, mikor egy fiatal leánynak élettörténete van. Nos, elfogadja a meghívást? — Köszönettel veszem, asszonyom, — válaszolta a fiatal leány. — Nagy hálával tartozom, hogy a hontalant befogadta és nekem foglalkozást adott. De még nagyobb hálával tarto­zom ama valóban testvéri szeretetért, melyet irántam minden­kor tanúsított. Higyje el, hogy szomorúságomban nagy vigasz­talás volt ez, bánatos lelkemnek. — Szegény gyermek, — mondta — Delmontné részvét­teljesen. — Csak annak az egynek örvendek, hogy jó úrnője lesz. Holnap már beáll, ugyebár? V — Még nem, hanem majd csak holnapután. Holnap még ki akarok menni a temetőbe . . . — Mi keresni valója van ott? — kérdezte Delmontné cso­dálkozva. * — Meg akarom látogatni annak a férfiúnak a sírját, aki engem felnevelt. Koszorút akarok tenni sírjára, mert atyá­mat pótolta nekem, akit soha sem ismertem. — ön jó gyermek, — mondta Delmontné megindultan. — Menjen csak ki a temetőbe, tegyen koszorút sírjára és egy­úttal kérje az Istent, hogy ne hagyja el önt uj alkalmazásában sem. Akkor hiszem, hogy boldog lesz. A boltilány hálásan megragadta az asszony kezét és mi­előtt ez meggátolhatta volna, ajkához emelte. Közben egy forró könnycsepp esett arra a fehér kézre és a déli napsugár, mely az irodába sütött, úgy rezgett rajta, mint tiszta harmatcsepp a rózsa szirmán. Este azután meglátogatta főnöknőjét, aki igen szívesen fogadta őt. Párolgó tea mellett aztán elbeszélte szomorú élettörténe­tét. Delmontné figyelmesen hallgatta, közbe-közbe többször a felháborodás, majd a sajnálkozás szavait hallatta, különösen mikor Rózsika az oroszországi pusztaság borzalmait ecsetelte. — Jaj, jaj! Ezt ne is folytassa tovább! — mondta Delmont­né. _ Nem tudnék aludni az éjjel. Szinte hallani vélem a far­kasok üvöltését és a sakálok rekedt ordítását. Igazán hálát ad­hat a jó Istennek, hogy kiszabadult onnét. Ezután élete bizo­nyára kellemesebb lesz és feledni fogja ámultát. — Egyet nem fogok feledni. ;j (Folytatjuk! JG Mi. ji

Next

/
Oldalképek
Tartalom