Függetlenség, 1965 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1965-09-02 / 35. szám

8. OLDAL

MESE A SÁRKÁNYRÓL

A hir futótűzként terjedt el Parisban. Az emberek fejvesztetten menekültek házaikba és XIV. Lajos, a Napkirály csillogó Párizsában utcái pillanatok alatt elnéptelenedtek. Páris kapujában megjelent a Szörny! A kapuban őrt álló két katonát hosszú krokodilfarkának egyetlen ütésével a földre sújtotta, a porban játszadozó gyermekek közül két mellső tigrismancsát al kettőt agyoncsapott és menten fel is falta őket. Ezután elindult a városba. Ettől kezdve azonban senki sem látta többet, de a hire nagy pánikot keltett. Akik hittek a sárkányok, a szörnyek létezésében, azok tisztában voltak a veszedelemmel, tehát elbújtak, azok viszont, akik nem hittek benne — mindenesetre ők is elbújtak, hiszen “sohasem lehet tudni”.

Az első ijedtség elmúltával az emberek, kilestek függönyeik mögül az utcára, majd mikor látták, hogy az csendes és kihalt, lassan-lassan kimerészkedtek. Megkezdődött a szomszédolás, ismerősjárás, a tapasztalatok kicserélése, s mint ilyenkor lenni szokott, kiderült, hogy nem is egy, hanem egész csapat szörny támadta meg a várost, emberek százait falták fel, majd jóllakván láthatatlanná váltak és elrepültek. Az emberek fantáziája működésbe lépett és 'hetekig gyűrűztek a városban a különféle “saját szemeimmel láttam” szörnyhistóriák.

A hivatalos szervek kiszálltak a helyszínre a kapuhoz. Találtak ott két katonát, akik még több óra elteltével is a földön feküdtek és mély álmukban horkoltak. A körülöttük terjengő illatból nem volt nehéz megállapítani, hogy kissé mélyen néztek a hordó fenekére. A kapu közelében békésen legelészett egy jól megtermett bika és tulajdonosa szerint csak éppen most csillapodott le. Néhány órával ezelőtt megvadult és nekirohant a világnak; itt akadt rá.

A valóság felfedezése ezekután már nem okozott gondot. A szörny tehát a jámboran legelésző bika volt. A többit elvégezte a képzelet, a babona és a félelem.

* * s»s

Nézzük, -honnan ered a szörny, a sárkány fogalma, hogyan teremtette meg az emberi képzelet, hogy félhessen, vagy csodát várjon tőle; hogyan ruházta fel a tudatlanság, a babona a leghétköznapibb állatokat varászlatos erővel.

A történelemelőtti időktől egészen napjainkig az ember életéhez szorosan hozzátartoznak a különböző állatok. Kezdetben, mint táplálék és mint

legyőzhetetlen, félelmetes ellenség jelenik meg az állat. Később az ellenség-jelleg már csak a primitiv népek körében, főleg a vadonokban lelhető fel. A táplálék-jelleg a mai napig fennmaradt, hiszen fő táplálékunk a hús és az ugyancsak állati eredetű L|jtermékek.

Az állatok az emberiség történetében azonban nemcsak ilyen anyagias szerepet játszottak, sőt egyes helyeken játszanak még ma is. Már az ősember barlangjaiban is találtak állatokat ábrázoló rajzokat, amelyek keletkezésének okát egyes tudósok az ember természetadta képzőművészeti tehetségének, azaz alkotásvágyának felszinretörésében látják, mások viszont bizonyos fétis-jelleget tulajdonítanak neki.

Az ókori Babilónia, főleg annak déli része, Szumir a sárkányok, a szörnyetegek hazája. Mind Babilóniában, mind Egyiptomban az emberek védtelenül ki voltak szolgáltatva a természet kényekedvének, életük a csapadéktól, a Nílustól, vagyis a víztől függött. Mivel a viz menynyiségét az ember befolyásolni nem tudta, igy isteni rangra emelte, — és megszületett a Vizisten. Egyiptomban Ozirisznek nevezték és rendszerint emberi alakban ábrázolták, mig Babilóniában Ea volt a neve.

És ábrázolásánál időzzünk egy kicsit. Itt kezdődik az ember-állat kombináció az istenségek ábrázolásában. Kétféle Ea-szobrot ismerünk. Az egyik fajta emberi alak, de testét pikkelyes halbőr borítja. A másik már érdekesebb: haltestü, antilopfejü, de emberi végtagokkal rendelkező szörny. Az első sárkány, vagyis a sárkányok ősatyja Ea volt.

A sárkánykultusz ettől kezdve rohamosan terjedt. A vaL lás fejlődése folyamán az* egyes megmagyarázhatatlan dolgoknak külön ismeretekei teremtenek. A keleti népeknél minden a viz körül forgott, tehát érthető, hogy a viz életet adó és életet pusztító hatalmát megszemélyesitő istenekkel mindenütt találkozunk. Az állatvilág bőséges tárházzal szolgál az istent-teremtő ember számára, választhat tetszése szerint, hogy milyen állatokat akar félni, vagy imádni. Fokról fokra megszületnek a krokodil, hal, sólyom, sas, kigyó, oroszlán alakú viziistenek.

Mivel azonban az ember teremtette az isteneket, természetes, hogy saját tulajdonságainak megfelelően isteneit is emberi tulajdonságokkal ruházta fel. Ezeket a tulajdonságokat valamilyen módon ki kellett fejezni az istenszobrok elkészítésénél. Legegyszerűbbnek bizonyult az a megoldás, hogy áz isten különböző tulajdonságait különféle állatokkal fejezzék ki. És ezekből az összetett istenképekből megszülettek a szörnyek.

* * *

A sárkány őshazája tehát Babilónia volt. Innen terjedt el a világ minden tája felé. Ea volt az őse a kínai sárkánynak, az indiai kobrakirálynak, a japán vizikigyónak, az európai kétfejű sárkánynak, az ősi közép-amerikai kultúrák hires tollaskigyójának is.

A régi Kínában a sárkány nem félelmetes szörny. Az eredeti rajzokon, metszeteken, szobrokon a sárkány alakja kilencféle állatból alakult ki. Fejét a teve adta kölcsön, amelyen szarvasagancs díszeleg. Szeme a démoné, hasa kagyló. Tehén fülei vannak és egész tesét pontypikkelyek borítják. A kígyótól kapta a farkát és tigrismancsai saskarmokban végződnek. A későbbi dinasztiák alatt mindössze annyi változás történt, hogy a készlet néhány álattal bővült. A sárkánytisztelet végigkísér Kína egész történelmén. A nép jótékonynak áldásthozó hírnöknek nevezi és a császár jelképe lett. A kínai sárkány láthatatlan és megfoghatatlan, de mindenütt ott van, ahol segíteni kell. A légi, egyszerű történetekből az idők folyamán csodálatosabbnál csodálatosabb mesék kerekedtek, melyek egy része eljutott hozzánk is.

* * *

Az ősi maya művészetnek, Mexico és egész Közép-Amerika művészetének legkifejezőbb állata a kigyó. Babilóniai eredetét bizonyítja, hogy itt is a vizet jelképezi. Persze, a kigyó csak a főmotivum a sárkányban, mert Közép-Amerikában összekombinálták más állatokkal is. Az indiánok a kígyót szárnyakkal, madártollal, sörénnyel, taréjjal, szarvval, jaguárfogakal, orral, füllel ruházták fel. Gyakori volt a kétfejű sárkány, amely a régi maya műemlékeken ma is látható. Az ősi közép-amerikai kultúra legtitokzatosabb állata a tollaskigyó volt. Szinte minden mexicói hitregében szerepel. A tollaskigyót istenként tisztelték, palotákat emeltek számára és papok közvetitették “akaratát” a nép felé. A közhit szerint olyan helyen él, ahol sima kavicsok felett forrás csörgedez és az esőt, felhőt, villámot és dörgést irányítja.

* * *

A sárkány Európába is Babilóniából származott át. Először az ógörög mondavilágban találkozunk vele és alakját tekintve azóta napjainkig lényegileg semmit sem változott. Az akkori leírás szerint, sőt a mai tündérmesék világában is teste gyik, vagy kígyó, amelyet pikkelyes páncél borit. Hosszú, kacskaringós farka van, lábai a krokodilra vagy madárra emlékeztetnek és ragadozó karmok

állnak ki belőlük. Tarajos nyaka alatt, a hátán denevérszárnyak vannak. Egyaránt eleme a föld és a levegő. Eredetileg egy vagy kétfejű, de később a magyar mesevilágban is mind többet szerepel a hétfej ü sárkány, a régebbi magyar építészet, szobrászat leggyakoribb díszítő eleme.

* * *

Innsbruck mellett, Witten közelében hirtelen kőolaj tört fel a földből. Abban az időben nem ismerték az olaj feltörésének okát. Minthogy az olaj fekete volt, a tiroli parasztok — akik ma is nagyra tartják gyógyító erejét — a fekete valamit “sárkányvér”nek hitték. Ezen nem lehet csodálkozni, mert abban a korban minden számukra megmagyarázhatatlan dolgot az emberek a sárkánynak tulajdonítottak. A babonás nép körében elterjedt az, hogy ha valaki bekeni testét ezzel a fekete anyaggal sérthetetlenné válik. A 13-ik századi rege szerint azt a sárkányt, amelynek vére a földből feltör, Heymo, az óriás ölte meg, hiszen más nem is vehette vqlna fel a küzdelmet a sárkánnyal a siker reményében. Az olajfeltörés közelében kolostort építettek. Elterjesztették, hogy Heyno, az óriás sírja a kolostor kertjében van, sőt kinevezték a kolostor alapítójának, s mint ilyen, emlékművet is kapott.

I SZERELEM KEEARJAI

Irta: KERTÉSZ MIKLÓS

Néhány perc múlva Rózsika már bérkocsiban ült, mint bolti leány. Delmontné mégis meggondolta a dolgot és nem adta melléje a kifutóleányt, akire voltaképpen nem is volt szüksége, mert kocsin megy, kocsin jön és igy legalább nem lesz mellette senki, aki éretlen pletykálkodással esetleg bosszúságot okozhatna neki.

A bérkocsi a Saint-Germain nevű negyedbe hajtott, mely tudvalevőleg a legelegánsabb városrész, melyben Páris előkelősége szokott lakni. Egy kétemeletes palota előtt megállóit. A leány kiszállott és megnyomta a kapu mellett levő villamos csengőt.

Csakhamar kinyilt a hatalmas, faragott óapu .Gazdag aranysujtásos libériában megjelent a kapus és megkérdezte a jövevényt,, hogy mit kiván?

— Delmont asszony divatáru üzletéből vagyok, — válaszolt a leány. — Ide vagyok rendelve, azért kérem, legyen szives engem a grófkisasszonynak bejelenteni.

A kapus csengetésére egy lakáj jött le, akinek a kapus átadta a jelentést. Ez alatt a kocsis kivette a kocsiból a dobozokat és az oszlopcsarnokba vitte, ahonnét két szolga felvitte az emeletre.

A leány is odament. Itt egy harmadik lakáj fogadta őt és a dobozokat a grófkisasszony szobájába vitte, bevezette a leányt is, majd igy szólt hozzá:-— Kérem, szíveskedjék várni egy percig, a grófkisasszonynak jelenteni fogom,

Néhány perc múlva a mellékszoba selyem kárpitja szétnyílt és egy csodaszép fiatal nő lépett be, török pizsamába burkolva.

— Oh, ön a divatárusnő? — kérdezte Szentiványi Lola kegyes leereszkedéssel, miközben tekintetét csodálkozással nyugtatta a fiatal lányon, akihez hasonló szépet régen nem látott. — Ön Delmontné asszony?

— Oh, nem, — rebegte a boltileány zavarodottan, — én csak alkalmatottainak egyike vagyok.

— Asszonyának jó hire van, ismerőseim nagyon ajánlották, most tehát meg fogom látni, mit tud. Elsősorban is néhány kalapra lenne szükségem.

A boltilány felnyitotta a skatulyákat.

Az elragadtatás örömkiáltása tört ki Lola ajkán.

— Igazán agyon szépek! — kiáltott. — Igazán gyönyörűek. Azt lehet mondani, megeni valók ezek a kalapok. Most már látom, hogy nem túloztak barátnőim, midőn Delmontné asszonyt ezen a téren elsőrangú művésznőnek mondták. Most tehát kezdjük meg a próbálást. Azt hiszem, ez a zöld kalap, a valódi brüsszeli dísszel, nagyon jó fog állni.

— Magában véve igen elegáns kalap, — mondta a boltileány. — Mindamellett színe miatt nem ajánlhatnám, mert nem állna jól a kisasszony ébenfekete hajához.

— Ebben igaza lehet. De itt látok egyet gyöngydisszel. Ez igazán remek! Ezt már mindenesetre megtartom.

— A grófkisasszonynak kitűnő Ízlése van. Ez a kalap a legszebb, melyet valaha előállítottunk. Merném állítani, hogy

egész Párisban nincs hozzá hasonló.

Lola sorban felpróbálta a kalapokat, de mielőtt egyikre vagy másikra nézve megállapodott volna, előbb a boltileány véleményét is meghallgatta, mert látta, hogy érti a maga szakmáját és igen kifinomult ízlése van.

Beható megbeszélés után megtörtént a választás és Lola egész boldog volt.

— Delmontné kalapmüvészetével meg vagyok elégedve. Nagyon szeretném, ha a menyasszonyi fátyolt is önök szállítanák nekem, mert ezen a téren is dicsérni hallottam önöket. Egyben lesznek szívesek a mirtuszkoszoruról is gondoskodni.

— Amint parancsolja méltóságod. Részünkről készséggel elvállaljuk a megbízást, csak legyen szives meghatározni a napot, melyen szállítani kell.

— Nos, esküvöm május 28-án lesz.

— Oh, attól már csak három nap választ el bennünket. De azért legyen meggyőződve, grófkisasszony, hogy a kívánt időre minden meglesz, a legkedvesebb kivitelben és a legjobb minőségben.

— Remélem, hogy ezeket is ön fogja elhozni nekem.

— Arra nézve nem tehetek Ígéretet, mert nem tudom, vájjon újból rám esik-e Delmontné asszony választása?

— De én egész határozottan kívánom, hogy ön hozza el nekem a kívánt dolgokat, — szólt Lola. — Lenne még egy másik kérésem is önhöz, de nem tudom, vájjon megteszi-e? Ön igen finom ízlést és rendkívüli ügyességet tanúsított, ellenben a papa által felfogadott komorna ennek éppen ellenkezője. Már előtt rettegek a gondolattól, hogy esküvőm napján is ő öltöztessen. Nem lenne szives, kedvesem, ezt a tisztet magára vállalni? Igazán lekötelezne, ha eme kérésemet teljesítené. Különösen a koszorú feltételét magára szeretném bízni, mert a komornámnak kissé nehéz keze van és ez engem kimondhatatlanul idegesít. Kegyednek pedig olyan szép, finom a keze. Magától értetődik, hogy közreműködését illően honorálni fogom.

— Kegyelmes grófkisasszony, végtelenül boldog vagyok, hogy engem ilyen szolgálatra méltónak tart. Nálam is magától értetődik, hogy ezért a szívességért, mely reám nézve kitüntetés, nem fogadhatok el jutalmat. Én Delmont asszony szolgálatában állok és időmmel ő rendelkezik.

— Ha csak ez a baj, akkor én ezen igen könnyen segítek. írni fogok néhány sort Delmont asszonynak. Ön most oda visszamegy, ugyebár?

— Igen.

— Akkor hát rendben vagyunk. Nagyon megvagyok önnel elégedve. Legyen szives velem jönni a szalonba. Mig a levelet megírom, kegyed addig lesz szives valami kis frissítőt venni, mert bizonyára ki van merülve.

Nem várta be a divatáruslány szabadkozását és előre indulva, ellenállhatatlan kedvességgel intett, hogy kövesse.

Ennyi jóságnak igazán nem lehet ellenállni.

Lola a kis szalonba vezette a divatáruslányt.

— Foglaljon kérme helyet, — mondta megnyerő nyájassággal, — rögtön intézkedem.

Megnyomta a csengőt, mire megjelent egy lakáj, kinek meghagyta, hogy reggelit hozzon.

— Milyen parancsol a méltóságos kisasszony?

— Készíttessen csokoládét, ez leghamarább elkészül és hozzá néhány szelet süteményt.

A szolga mélyen meghajtotta magát és távozott.

— Meg fogja engedni, hogy megírjam a levelet? — kérdezte Lola és helyet foglalt a remekművű Íróasztalnál.

— A divatáruslány ezala.t széttekintette a pazar fénynyel berendezett szobában és Mgondolta magában, milyen jó

dolguk is van a gazdagoknak, akik mindenben bővelkednek.

Lola gyorsan megírta a levelet, ekkor a szolga már hozta is a reggelit és a grófkisasszony olyan szívélyesen kínálta a divatáruslányt, hogy ez képtelen volt ellenállni. Lola vendége kedvéért maga is hozzálátott az evéshez és közben kifyoghatatlan volt a szeretetméltsóságban.

— Oh, kedves kisasszony, — mondta egyre, — Ön nem is képzeli, milyen boldog vagyok. Holnapután lesz az esküvőin.

— Engedje meg méltóságod, hogy szerencsét kívánhassak,

— mondta a divatárusnő szerényen.

— Köszönöm. 1

— Ama reményemnek bátorkodom kifejezést adni, hogy vőlegénye minden tekintetben méltó menyasszonyához.

— Nagyon, nagyon, — szólt Loia valóságos lelkesedéssel.

— mondanom sem kell, hogy ő is gróf. Fiatal, szép, tudja, egy valóságos Adonisz. De várjon csak, mindjárt meg is mutatörti a fényképét. Meg fogja látni, milyen eszményi férfi szépség, ön bizonyára érteni fogja lelkesedésemet, mert ön is szép és fiatal és igy alig -hiheti, hogy még nem szeretett volna valakit.

— El vagyok hagyva, — válaszolta a fiatal lány, akinek nemcsak egyszerű külseje, hanem szomorúsága is élénk ellem tétben állott Lolának sugárzó arcával és fölötte elegáns megjelenésével.

— El van hagyva? — szólt Lola részvéttel. — Akkor igazán mélyen sajnálom önt. Pedig olyan szép és fiatal. És mondják, hogy Párisban az ilyen leányoknak mindig akad komoly udvarlójük.

— Voltaképpen nem vagyok francia, hanem magyar.

— Oh magyar? — kiáltott Lola meglepetve. — Eszerint . földik vagyunk? Ez igazán szép és érdekes. Sajnálom, hogy már régebben nem ismerkedtem meg önnel. Mondja csak kedves kisasszony, nem lenne hajlandó jelenlegi állásáról lemondani és az én szolgálatomba lépni? Uj otthonomban igen nagy szükségem lenne ily müveit, ügyes és megbízható komornára. Meg lehet győződve, hogy háromszor annyi fizetést kap nálam, mint amennyit jelenlegi fizetése kitesz. Vegye fontolóra ajánlatomat, kisasszony!

— Gondolkodni fogok róla, méltóságos kisasszony. Am Delmont asszony mindig oly jó volt irántam, hogy . . .

— Én még jobb leszek, — vágott szavába Lola. — Olyan jó dolga lesz nálam, mint az első embernek a paradicsomban. Meg fogom önt becsülni. Mert tudja kedvesem, a szavaknál közelebb húzódott hozzá, — ha őszinte akarok lenni, akkor be kéll vallanom, hogy voltakép én az elhagyatottak közé számíthatom magamat, amennyiben nincs barátnőm és vágyódom olyan valaki után, akiben minden körülmények között megbízhatom. Azt hiszem, az ön személyében megtalálnám azt, akit keresek.

— Meg lehet győződve, ínéltóságos kisasszony, hogy hive lennék, ha szolgálatába állanék.

Ebben a pillanatban kinyilt az ajtó és Szentiványi Géza gróf lépett be hozzájuk.

— Ah, papa! — kiáltá Lola, — jó hogy jössz. Nézd meg jól ezt a fiatal kedves nőt, nem is hinnéd, hogy magyar.

— Igazán? — kérdezte Géza gróf érdeklődve.

— Mint Delmontné alkalmazottja, ő hozta ide ezeket a kalapokat felpróbálásra. Mióta megismertem, egészen beléje vagyok bolondulva és fejembe vettem, hogy magam mellé veszem őt komornának. Nemde, beleegyezel ebbe?

— Oh, a legnagyobb készséggel gyermekem.

— Akkor hát kérlek, kedves jó apám, beszéld rá, hogy mondja fel a szolgálatot Delmont asszonynak és jöjjön hozzám.

(Folytatjuk), ___

FÜGGETLENSÉG

Thursday, September 2. 1965