Függetlenség, 1965 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1965-08-26 / 34. szám

R. OLDAL

Thursday, August 26, 1965

KARPÁTI AURÉL:

MARISKA

Az istállóban még sötét volt, csak a kis dróthálos ablak rácsai között derengett halványan a hajnali kékség, mikor Hanák bejött és fölcsavarta a falra akasztott pislogó "bádoglámpát.

Mariska, a busa fejű kis feketék), fölnyitotta a szemét és hátranézett. Álmosan heherészet egy kicsit, aztán föl tápászkodott a meleg alomról. Borzas volt, öreg és sovány. A szőrén fakó csikókat koptatott a durva hám és tele volt töredezett, apró szalmaszálakkal.

Hanák fázósan fújt bele vörös markába és odament hozzá.

Megveregette a nyakát, fejébe akasztotta az ócska zabostarisznyát és elkezdte csutakolni. A marokra fogott szalmacsomón ragyogott a lámpa sugara. A ló nyugodtan evett, csak néha borzongott végig a háta, mig Hanák halkan dúdolta:

Fekete a szárnya, fekete a tolla . . .

A nyitva hagyott ajtó négyszöge egyre világosodott, s az alacsony istálló fülledt, meleg levegőjén átszaladt itt-ott a reggeli hideg. A lámpa erőtlen lángja füstölve lobogott.

Hanák elővette a ragadós szerszámokat és rádobta a lóra a szügyelőt. Egy darabig dörmögve motoszkált a sötét sarokban, s hogy ráakadt az ostorra, meg a tegnapi fél szivarra, eloldozta a kötőféket.

Mariska befejezte a reggelit és pókos lábait nehézkesen

emelgette.

Hanák kivezette az udvarra.

Egész éjjel hullott a hó, és vastag réteget húzott a földre, a görbe keritésre, az alacsony háztetőkre. A fehér alapból sötéten vált ki a zöld sződáskocsi. Mariska csendesen állt a rúd mellett, fülét hátracsapta és szeliden pislogott. Már egészen világos volt s a József-városi templom órája lustán verte el a hetet.

Hanák bekiáltott a házba, aztán fölült a bakra.

Egy katonasipkás sovány kisgyerek jött ki a konyhából és kinyitotta a kaput. Csikorogva tárult szét a kettős kapuszárny, széles ivet kanyaritva a hóban, amely dombosán torlódott össze mögötte.

Hanák megrántotta a gyeplőt, s a kocsi zökkenve fordult ki a kapun.

Fehér volt minden és csendes.

Az apró földszintes házak lefüggönyözött ablakaikkal, csukott kapuikkal aludni látszottak a vastag hószőnyeg alatt, amely elfogta a kerekek zaját. Csak az összeverődő szódásüvegek csilingeltek a keskeny utcában, lágy, álmositó muzsikával.

A lovacska fürgén kocogott.

Hanák rágyújtott a maradék szivarra és élvezettel fújta a füstöt. Szép, nagy, vörös orra csak úgy ragyogott a gyönyörűségtől a szemére húzott bőrsapka ellenzője alatt. Kajla fekete bajusza mögül tréfás füstkigyók bujkáltak elő s kékesen kanyaFDGGETLENSan

rogtak a tiszta reggeli leve gőben.

Jólelkü, vidámkedélyü, ki csit vaskos ember volt ez a Hanák, mint általában a szódáskocsisok, akik erre, a Szigony utca körül szoktak járni. Szerette a mesterségét, a lovát és a pálinkát. Gyönyörűen tudott káromkodni, és minden szombaton este, kapuzárás után elverte a feleségét. De ezt sem rosszaságból tette, inkább csak a “tekintély miatt” — amint mondani szokta. Kócos volt, fekete és kopott, mint a lova. Szinte hasonlitani kezdett hozzá a tiz év alatt, amióta együtt járt vele.

Kiértek a Körútra.

Mariska lépésben haladt a robogó bérkocsik, társzekerek és sárga villamosok között, óvatosan rakva egymás elé a lábait, hogy el ne csuszszon. Már ismerte a járást, a házakat és apró füszeresboltokat, ahol meg szoktak állni. Ilyen álldogálás közben, mig Hanák öt-hat szódásüveget markolt fel két kézzel és eltűnt a kapu alatt. Mariska még mélyebben lógatta a fejét a rúdon keresztül, mint aki súlyos gondolatokon töpreng.

Egész délig tartott a munka.

A tele üvegek helyére egyre több üres került, és a kocsi egyre könnyebb lett. Délfelé a hó is megolvadt kissé, és a fáradt ló patkója élesen csattogott a gránitkockákon, mig a rázkódó kocsiban hangosan csörögtek az összebillenő kék üvegek. Otthon már várta őket a nyitott kapu.

Délután ritkán fogták be Mariskát.

— Öregszik — mondogatta Hanák. — Együtt öregszünk, pajtás, ránk f ér egy kis pihenés.

És ilyenkor néha meg is

':sókolta Mariska homlokár azt a kis fehér csillagot.

II.

Március elején uj lakó ke rült Mariska mellé az istálló ba: Szúnyog, egy nagycsontu sovány vasderes.

Faluról hozták, az Alföld ről.

Mariska már az első este összeismerkedett vele, s ab rakolás közben barátságosan nézegettek egymásra.

Éjjel a lecsavart lámpa halvány sárgás világa megcsillant tomporukon s az istálló csendjében nem hallatszott más zaj ,esak a jászol láncának csörgése.

Szúnyog áthajtotta Mariska nyakán a fejét, és halkan suttogva mondta:

— Szép, nagyon szép arra minden, zöld fák, füves rétek, és a kanyargó viz, amiben meglátja magát a ló, mikor iszik belőle. Mindenfelé lapos a föld és lehajlik rá körös-körül az ég. Este tüzet gyújtanak a pusztán, s a kutya mellé hasalva vigyáz a ménesre. Mert sok ló van ott, sokan voltunk . . .

Mariska lecsukta a szemét, úgy hallgatta. Néha horkantott egyet a gyönyörűségtől.

Reggel Szúnyogot fogta be Hanák, s ettől kezdve Mariska csak minden másnap került ki az istállóból. Egész nap, mig egyedül volt, maradt ideje bőven a gondolkozásra. Valami atavisztikus vágyakozással gondolt mindarra, amiről Szúnyog éjszakánként mesélt. Szerette volna egyszer, csak egyetlen egyszer legalább szabadon, kantár nélkül, kitáguló orrlikakkal végigszáguldani az illatos, zöld füvön, amiből ő még soha nem látott többet, mint amennyi a Muzeum-kert rácsai közül előcsillámlik. Vágtatni büszkén, prüszkölve, fejét a szügyébe vágva,

'ihogy valamikor nagyapja uthatott és meghallgatni < karikás csörditését, megtör panva, reszkető fülekkel.

Próbálta elképzelni a pusz tát, de sehogysem tudta.

Nedves, öreg szemében ki gyűlt az a vad, dacos láng, amit csak fiatal, szilaj csikók szemében látni olykor, ha makrancos dühvei, horkanva csapnak ki a ménesből a szabad gyepre.

Egy öreg, elcsigázott, kopott lovacska álmodott gyönyörű, fiatal bolondságokról, a sötét istálló salétromos falai között. Egy szódásló, egy pókos pesti ló, kinn valahol a Kisstáció utca körül, apró józsefvárosi házak között.

És estenként, mikor Hanák rájuk csukta az istállóajtót, a két ló összebújva, összehajtott fejjel sóvárgott a puszta, a szabad nagy kékség, a tövéről tépett fü, és a tükröző folyó után. Az egyik, aki onnan szakadt el, és a másik, aki megöregedett a kőfalak között, amelyeken túl nem járt és amiken túl egy szebb, szabadabb élet zajlik.

— Itt csak hivatalnokok vagyunk — sóhajtozott néha Szúnyog, és keservesen hajtotta le a fejét.

Az éjszakai csendben a vékony vaslánc riszálva ütődött a jászol széléhez.

III.

Egy kora tavaszi napon történt.

— A gyárba megyünk, Mariska, — mondotta Hanák hangosan, mikor befogta a kis fekete lovat. — A gyárba uj üvegekért.

A hó már a kémények árnyékában is rég elolvadt. A templom előtt gólyahirt és ibolyát árultak nagy, fonott kosarakban.

A napsugár aranyszin fonalai viliódzva bujkáltak a rügyező gesztenyefák ágai

között. A sétatereken a fi' /lénk smaragdja ütögette ft jét és az utcák fölött duzzadt fehér felhők úsztak az ápri lisi kékségben. Gyenge szé fuj dogált .

Mariska csendesen bakta tott a döcögő kocsi előtt amin most nem csillingeltel az üvegek.

Végigmentek a Körúton aztán befordultak a füstös pályaudvar mögé.

A hosszú, széles ut, két oldalán állá fák bimbói friss tavaszi szagot árasztottak, éf Mariska remegő cimpákka szivta be illatukat. Búgó gyá rak fekete kéményei mere deztek mindenfelé, tágas ud varokkal keritve, amelyekbe be lehetett látni az alacsony deszkapalánk fölött. Erre már nem volt kövezet, és a kocsi nyomában könnyű por felhő támadt. De nemsokára lekanyarodtak a vám felé, és itt a napfényben ragyogó fehér kőkockákon újra vidá man csattogtak a patkók.

Egyszerre nehéz, földszagu szél kapta szembe őket.

Mariska nyugtalankodni kezdett.

Sovány hátán még jobban íelborzolódott a szőr, és a vére megmozdult. Keményen harapott a zablába, és a lábait gyorsabban szedte.

A tavaszt érzi — mormogta Hanák, és meglegyintette az ostorral.

A kis pókos ló vágtatni kezdett, bolond, mámoros jókedvvel. Kiverte az izzadság, és a szive őrülten ugrált, hogy szinte elakadt a lélegzete.

Pár száz lépésnyire az üveggyár mellett, feltűnt a vámőrök pirosfedelü házikója.

Ami pedig azon túl volt, az végképp elkábitotta Mariskát.

Az ég távoli kékje szeliden lajlott le a sikságra. A mező ide, zöld pompában csillo;ott. Bokrok, fák, apró boótok zöldelltek mindenfelé ás a szél egyre fújta a hivagató üzenetet:

— Itt van a puszta, a szalad, szellős térség, ahol rád /árnak a kövér fücsomók, a ükröző vizek. Siess, siess.

Mariska ujjongva bódultán rohant előre, szemét a távolba meresztve. Hanák csendesen káromkodni kezdett, s éppen szorosabbra akarta fogíi a hajtószárat, mikor a ló egyszerre elcsúszott és puffanva vágódott végig a sima kövezeten. A nyomában iramodó kocsi előrelökte egy darabon, aztán nyikorogva féloldalt billent.

Hanák rábukott a lóra.

Mikor feltápászkodott, ijedten nézett körül, mint aki egészen váratlanul valami furcsa helyzetbe került.

Mariska nyögve feküdt az ut közepén. Az egyik első lába alája csuklóit és eltört. Okos, sovány fejét kinosan emelgette, és panaszosan hördült fel. Szemét, amelyben szilaj, bátor tűz égett, elborította a könny, s törött fátyolos tekintettel nézett előre. A vámházon túlról hívogatva hajlongtak a szélben a fák, a fiatal, illatos bokrok, a puszta, ahol ő sohasem vágtatott végig lobogó sörénynyel, szügybevágott fejjel, tüzesen és szabadon.

Mariska még egyszer felpillantott, aztán hosszasan előrenyulVa végigfektette a fejét a naptól langyosra melegített gránitkockákon.

Az orrára rászállt egy nagy aranyzöld légy.

i SZERELEM

kije Arjai

Irta: KERTÉSZ MIKLÓS

NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET A varróleány

— Rózsika kisasszony!

— Kérem?

— Tegye csak félre munkáját és jöjjön ide. Egy fontos megbizatást akarok önnek adni.

Ez a beszélgetés egy elegáns divatáruüzletben folyt le Párisnak legélénkebb forgalmú helyén, az üzlet tulajdonosnője és egyik alkalmazottja között.

Az üzlettulajdonosnő maga is még igen fiatal és szép volt. Nem hitte volna senki, hogy alig huszonkét éves és már is özvegy.

Delmont asszonyt két év előtt megszerette egy katonatiszt, aki nőül vette őt, bár olyan szegény volt, mint a templom egere. Alig egy évi boldog házasság után, férjét elragadta a halál és a fiatal asszonynak kenyérkereset után kellett látnia.

Ingóságait pénzzé tette és a külvárosok egyikében kis divatüzletet nyitott. Egymaga látta el az összes teendőket. Nem sok idő múlva annyi megrendelést kapott, hogy a munkát egymaga nem győzvén, kénytelen volt segítséget veni maga mellé, sőt az üzletet is már meg kellett nagyobbitani.

Miben rejlett ennek a titka? Abban, hogy jól kiszolgálta vevőit, igen jó Ízlése volt, azonkívül szorgalmas és takarékos volt. Végre is olyan szép összekötetésekre, vevőkörre tett szert, hogy üzletét a legelegánsabb körutak egyikére tette át.

Ettől fogva üzlete egyre gyarapodott. Páris legelőkelőbb hölgyeit számíthatta vevői közé és alkalmazottainak száma csaknem százra rúgott.

Delmont asszony nemcsak jó Ízléséről és rendkívüli ügyességéről, hanem arról is ismeretes volt, hogy alkalmazottai iránt nagyon jó volt, de egyúttal szigorú is erkölcsiség dolgában.

Amint észrevette, hogy az üzletében alkalmazott lányoknak egyike bármi okból a ledér életmódra adta magát, annak rögtön felmondott és úgy eltávolitá őt, mint a mételyt, nehogy a többi tisztességeseket is megrontsa. Ilyenkor rendszerint ezt szokta mondani: a világ általában olyanoknak tart bennünket, akik erkölcs dolgában nem nagyon szigorúak. Nos, rajtunk áll ennek az ellenkezőjét bebizonyítani.

Ebben a pillanatban Delmont asszony az üzlethelyiség mögött levő irodában volt és éppen egy vevőnek a cimét irta le egy papirszeletre.

Ezalatt a Rózsika kisasszonynak szólított alkalmazott megjelent a küszöbön.

— Jöjjön csak közelebb, Rózsika kisasszony, — szólt az úrnő, akinek üzlete a belga királynéhoz volt címezve és akit rövidség okáért csak “belga királynénak” neveztek, úgy, hogy ha valaki például azt mondta, hogy kalapját a belga királynénál vásárolta, vagy hogy a belga királynéhoz megy, azt mindenki megértette Páris előkelő köreiben.

— Parancsol? — szólt Rózsika kisasszony szerényen.

— Ma olyan megbízást akarok önnek adni, melynek teljesítése voltaképpen nem állana kötelességében. De azért mégis remélem, hogy teljesíteni fogja kérésemet.

—Mindenesetre, asszonyom, — felelte szelíd hangon a bolti leány és úrnőjére vetette szép, ártatlan szemeit.

— Itt van ez a három doboz, melynek mindegyikében a lagujabb divatu kalapok vannak. Vegyen maga mellé egy kifutóleányt és el fog menni abba a házba, ahhoz a vevőhöz, akinek nevét ide erre a papirszeletre felírtam. Miután a jelen esetben az urhölggyel személyesen kell érintkezni, ennélfogva kegyedet szemeltem ki erre a kényes feladatra, mert tudom, hogy szelíd és jó modorával emelni tudja az áru becsét. Akármily elegáns legyen is valamely kalap, ha otrombán lesz felajánlva, igen sokat vészit becséből.

— Asszonyom, — felelte Rózsika szeliden, — nagy köszönettel vagyok a nekem előlegezett bizalomért. Legyen meggyőződve, hogy részemről mindent elkövetek abban a tekintetben, hogy ön meg legyen velem elégedve.

— Természetesen kocsit fog venni, — folytatta Delmont asszony. — Az urhölgy alighanem a menyasszonyi fátyolra és a mirtuszkoszorura vonatkozólag is utasításokat fog önnek adni. Beszélje meg vele a dolgot jól és mindenek fölött legyen udvarias és ügyes. Most fogja a cédulát. A vevő neve: Szentiványi Lola kisasszony. Magyar nő és ha jól tudom, ön is magyar.

— Igen.

— Akkor az üzlet sikere mindenesetre nagyban elő lesz mozdítva azáltal, ha anyanyelvén szólítják meg őt. Most csak úgy mellesleg akarom megjegyezni, ne mondja meg soha, hogy ön nem francia. Nálunk már úgy van, hogy a bennszülött munkások nem igen szeretik a külföldieket. Leginkább irigylik az ajándékokat, ezért tanácslom önnek, hogy ne igen beszéljen a mai megbízásáról.

— Ehhez fogom magamat tartani, asszonyom, feljebbvalóim óhajtása előttem parancs.

— Észrevettem, éppen azért meg is akarom magát egy kicsit szidni.

— Oh, asszonyom . . .

— Mindenesetre, gyermekem. Mindenben mértéket kell tartani, még a munkában is. Én nem vagyok barátja a tulerőltetésnek, mert ezáltal az egészség veszélyeztetve van, ami az üzletnek is ártalmára szolgál. Nagyon szeretem a szorgalmat és pontosságot, de nagyon kinosan érint engem az, ha valaki az üzletemben az egészségét veszélyezteti.

— Nagyon örvendek, asszonyom, hogy megvan elégedve velem.

— Oh, asszonyom, ez több, mint amennyit megérdemlek!

— kiáltott a fiatal leány. — Ki sem mondhatom, milyen boldognak érzem magam, hogy üzletében működhetem, mert, oh, asszonyom — és a szavaknál könnyek szivárogtak szemébe,

— olyan sok szomorúság és szenvedés ért már engem ebben az életben, hogy vigaztalan kedélyállapotomban valóságos jótétemény reám nézve a munka. Ilyenkor elfelejtem saját nyomorúságomat. Ezért dolgozom még a rendes időn túl is.

— De hát nem tudja valami kellemesebb foglalkozással tölteni estéit? — kérdezte Delmont asszony. — Nincsenek rokonai vagy ismerősei Párisban?

— Senkim sincs, asszonyom. Egyedül állok ebben a nagy városban.

— De valami ismerős családja csak lesz?

— Nincs asszonyom.

— És szülei?

— Ára vagyok, asszonyom. Nagyon fiatal koromban hozott egy atyai barátom Párisba. Ő nevelt fel engem és elhunyta után az ő útbaigazítása nyomán elindultam anyám keresésére és bár hittem, hogy még életben van, de nem tudtam rátalálni. Most már, sajnos, el kell hinnem, hogy nincs már az élők sorában.

Ez a szomorú élettörténet egészen meghatotta Delmontnét és kezét nyújtva a leánynak, nyájasan mondta:

— Igazán szomorú, ha egy fiatal leány teljesen magányosan áll a világban. Ön szép és én csak azon csodálkozom, hogy nem akadt olyan férfi, aki szeretettel és tisztességes szándékkal közelitett volna önhöz.

Rózsika mélyen elpirult. Delmontné észrevette ezt és tréfásan mondta:

— Oh, ugye? Most ez elevenére tapintottam.

A varróleány csaknem esdekelve nyújtotta kezét feléje:

— Oh, asszonyom, ön olyan jó hozzám, amilyen csak egy anya lehet, ha megengedi, teljes bizalommal leszek ön iránt.

—Csak rajta, kedvesem. Velem úgy beszélhet, mint saját édesanyjával. Mert egykor én is leány voltam, szerettem és elvesztettem azt, akit szerettem.

— Oh, én is! — kiáltotta a varróleány csaknem zokogva.

— Tehát ön is szeretett?

— Igen, szerettem egy nemeslelkü ifjút, aki szerelmemet viszonozva, feleségül akart venni. Ámde az ellenséges körülmények szétválasztottak bennünket egymástól. Azóta nem láttam őt többé. Úgy szétszakadtunk, hogy egymás hírét s hallottuk többé. Engem a múlt évben Oroszországba vetett a sors, a kietlen Szibériába, ahol borzasztó sokat kellett elszenvednem. Oh, asszonyom, igazán csoda, hogy életben vagyok és itt állok ön előtt. Oh, ha mindent tudna . . .

— Jó, gyermekem, — szólt közbe Delmontné asszony.

— Majd alkalmilag, talán a legközelebbi vasárnap, elmondja

nekem. Hozzám fog jönni, együtt teázunk és eközben el fogja beszélni élményeit, melyekre igazán kiváncsi vagyok. Ön már Oroszországban is volt? Ez igazán érdekes. De most siessen, kedvesem és igyekezzen jól elvégezni a dolgát, mellyel megbíztam , (Folytat j uk)