Függetlenség, 1965 (52. évfolyam, 1-52. szám)
1965-06-17 / 24. szám
S. OLDAL Thursday, June 17, 1965 ■Ail*!1-."syjjLL!.■.r..:1.1 -.......»■__lj.'"■■■■"■.■s1,1 v i!”l^1.1 .. ' ..............rrzr-^nr, .— .------—■ FÜGOETLENSÉT Shakespeare leghíresebb nőalakjai Irta: HEINRICH HEINE JULIA (Romeo és Julia) Ez a leány először szeret életében, méghozzá testének és lelkének egészséges erejével. Nem tanulta, sem világi, sem ájtatos könyvekből, mi a szerelem... A Nap mondta, és a Hold ismételte neki, a szive pedig éjidőn visszhangozta, amikor azt hitte, egyedül van. De Romeo állt az erkély alatt, hallotta beszédét — szavánál fogta,.. CLEOPATRA (Antonius és Cleopatra) íme, ez itt Egyiptom hires királynője, aki tönkretette Antoniust... Az egyiptomi boszorkány nemcsak a férfi szivét, hanem eszét is fogvatartja, még hadvezéri tehetségét is szétzilálja ... Antonius pedig, mint egy “felgerjedt gunár”, kifeszitett szárny-vitorlákkal repült utána, nem törődve becsülettel) dicsőséggel... Cleopatra a legaljasabb módon becsapja, álnok hazugsággal kétségbeesésbe és halálba kergeti —, s ő mégis, utolsó leheletéig szereti. .. Igen, Cleopatra a nő, a szó legbájosabb és legátkozottabb értelmében! ... Tanítóm egyáltalán nem rajongott érte és nyomatékosan felhívta rá a figyelmünket, hogyan rombolta szét ez a nőszemély Antonius karrierjét, mindenféle házi kellemetlenségbe, végül a sirba taszítva őt. Igaza volt öreg tanítómnak : rendkívül veszélyes ilyen nővel közelebbi ismeretségbe kerülni. Belepusztulhat egy hős! A tisztelt középszert akárcsak másutt, itt sem fenyegeti sémi veszély . .. OPHELIA (Hamlet) íme a szegény Ophelia, akit Hamlet, a dán szeretett.. Gyönge emberek átka, hogy valahányszor nagy méltatlanság éri őket, mindig azon töltik haragjukat, aki nekik a legkedvesebb és legdrágább. Hamlet előbb saját elméjét rombolta szét, aztán a szegény lányt kínozta tüskés-gúnyos szavakkal.. . Ám Ophelia őrültsége nem oly sötét és tépődőn komor, mint Hamleté. Az ő szelíd hangja zokogva is dalol és virágok, mindig virágok fonják át gondolatait. Énekel és koszorút köt, és homlokát disziti vele és mosolyog, sugárzón mosolyog . . . DESDEMONA (Othello) Julia szerelme tevékeny, Desdemonáé szenvedő. Olyan ez az asszony mint a napraforgó; maga sem tudja, hogy arcát mindig a tüzes csillagnak fordítja. A Dél igazi lánya, gyöngéd, érzékeny, türelmes, mint azok a karcsú, nagyszemü fény-asszonyok akiknek alakja oly bájosan, szelíden és álmodozón sugárzik a szanszkrit költeményekben. Engem mindig Sakuntalára, Kalidasa, az indus Shakespeare hősnőjére emlékeztet. LADY MACBETH (Macbeth) Két évszázadon át nagyon komisz nőnek tartották s tizenkét évvel ezelőtt Németországban pucoválni kezdték s renoméját. A jámbor Franz Horn szerint ugyanis a szegény Ladyt eddig félreismerték: valójában imádta férjét és általában szeretetreméltó kedéllyel bírt. Ludwig Tieck ur aztán igyekezett ezt a nézete minden tudálékosságával alátámasztani, mégnem Stich asszonyságot láthattuk a királyi udvari színpadon úgy édelegni és turbékolni, hogy szem nem maradt szárazon ... Vagy tizenkét esztendeje történt mindez, abban az andalító restaurációs korban .... Azóta bekövetkezett a nagy csőd és ma már nem adózunk a -koronás főknek azzal a túláradó szeretettel, melyet megérdemelnek ... A júliusi forradalom óta talán Berlinben is látják, hogy a jóságos Lady Macbeth — mégiscsak egy randa bestia volt... JEANNE D’ARC (VI. Henrik) Üdv néked, nagy Schiller, ki a magasztos alakot ismét megtisztítottad a mocsoktól, melyet Voltaire kent rá, s a fekete foltoktól, melyektől még Shakespeare sem kímélte meg ... Talán a brit nemzeti gyűlölködés, talán a középkori vakbuzgóság homályositotta el ennyire költőnk szellemét: boszorkánynak ábrázolja a hős lányt, s a pokol hatalmaival szövetkeztek. Felidézi mellé az alvilág démonait —, hogy igazolja kegyetlen máglyahalálát... LADY ANNA (III. Richard) A nők kegye, mint általában a szerencse, önkéntes ajándék, elfogadjuk és nem kérdezzük: hogyan, s miért? De vannak, akik kicsikarják a kegyet, szerencsét, célt is érnek hízelgő szavakkal, megfélemlítéssel, vagy azzal, hogy részvétet keltenek a nőben, vagy alkalmat adnak neki, hogy feláldozza magát. Ez utóbbi, az áldozat szerepe, a nők legkedvesebb alakítása: jól áll, megható és oly könny dús bánatömlengések fakadnak belőle ... Mint lépesméz csorran a; hízelgő beszéd a szörnyű ajkakon. Richárd hizeleg neki, ugyanaz, aki megölte szeretett férjét... S a gyilkos lelkifurdalásról beszél s arról, hogy egy jóságos asszony újra az igaz útra vezérelhetné, ha feláldozná magát érte ... Anna pedig elhatározza, hogy Anglia királynője lesz ... PORTIA (Julius Caesar) Cato leánya, igazi római nő, mégis szeretetre méltó, s heroizmusának legszárnyalóbb pillanataiban is nőiesen mély és mélyen nőies ... A szerelmes aggódó szemével figyel minden árnyékot, mely férje, Brutus homlokára borul, elárulva tépődő gondolatait. — Tudni akarja, hogy mi gyötri őt, osztozni akar a férfi lelkét nyomasztó titkon .. . S amikor végre megtudja, akkor is nő marad; szinte öszszeomlik a szörnyű teher alatt, de áltatás nélkül vallja be: Van férfi-lelkem, ámde nőerőm. Nőnek mi terhes . titkot tartani! VIRGILIA (Coriolanus) A hős felesége ő, félénk galamb, ki turbékolni sem mer a büszkeségtől duzzadó férj jelenlétében. Amikor Coriolanus győzelmesen hazatér, s mindenki ujjongva ünnepli, Virgilia alázatosan lehajtja a fejét, a mosolygó hős pedig mélyértelmüen “én bűbájos hallgatásom”-nak nevezi őt... Egész jellemének foglalata e hallgatás; úgy hallgat, mint a pirosló rózsa, mint a szűz gyöngyszem, mint az epedő esthajnali csillag .. . Telt, kincses és izzó hallgatás ez, többet mond minden beszédességnél, minden rétorikus szózuhatagnál. A szemérmes gyöngédség hallgatása ez .,. SZERELEM kef Arjai Irta: KERTÉSZ MIKLÓS Rózsika eleinte a fiatalember beszédének kezdetén, megbotránkozással akart szavába vágni, de a lesújtó Ítélet olyan borzasztó hatással volt reá, hogy bár minden szavát nem is értette, zokogás szorította össze torkát és megsemmisülve rogyott a selyempamlagra, mely aligha látott valaha ilyen könnyeket. Rózsika szépsége is megtette a maga hatását. Sándor bizonyos részvéttel nézett rá és fájt neki az, hogy ilyen szép és fiatal leányka már is ilyen mélyen süllyedt. Másrészt azonban atyját is ismerte. Jól tudta, hogy Szlatkin Boris herceg egy megrögzött szerelmi kalandor és fölötte ügyes nőcsábitó, aki még eddig meg tudott ejteni minden nőt, aki után hálóját kivetette. Ezek a nők jellem és erkölcsiség tekintetében nem sokat értek. Sándor olyanoknak ismerte valamennyit, akik pénzért eladták magukat és szépségüket áruba bocsátva, tokét kovácsoltak belőle. Ezért undorral fordult el tőlük. Ilyen előzmények után mikép is juhatott volna Sándor arra a gondolatra, hogy Rózsika különb, mint a többi? Nem, nem. Ilyen fiatal nő nem követhette atyját tiszta vonzalomból erre a távoleső helyre. Ez valami természetellenes dolognak tűnt fel előtte. A gerjedező részvétet tehát leküzdötte magában és előbbi kemény Ítéletéből nem akart visszavonni semmit. Legfeljebb remélni akarta, hogy a leányt vissza lehet téríteni a javulás útjára, mert még sírni tudott. Fogott tehát egy széket és leült melléje. Rózsika ezt nem vette észre. Fájdalmába annyira bele volt -merülve, hogy környezetéről egészen megfeledkezett. Még soha ebben az életben nem hallott ilyen kemény és lesújtó szavakat egy ember szájából. Még Morvay doktor sem okozott neki ilyen fájdalmat, még az sem ejtett rajta ilyen kegyetlen sebet. így még soha sem bántotta őt senki. — Kérem, hallgasson meg, — szólt most Sándor. — Lenne valami mondanivalóm és pedig igen komoly mondanivalóm. Egyébiránt, ahogy tetszik. Ha nem akarja megfogadni tanácsomat, ám akkor tegyen belátása szerint. Ha azt hiszi, hogy az önzés beszél belőlem, ha azt gondolja, hogy csupa vagyoni féltékenységből akarom önt ismét eltávolítani, akkor inkább hallgatok. Végre is nem az én dolgom, hogy kinyissam szemét. Hiszen tudom, hogy a kéretlen tanácsadókat a hátuk mögött rendszerint kinevetik. Talán ön is kinevetne engem, mert manapság a bűn sokkal több kiváltságot és jogot biztosit magának, mint az erény. Rózsika még egyre zokogott és nem is válaszolthatott neki. Tehát annyira jutott, hogy egy fiatalember, aki magát a tisztességes és szigorú erkölcsű emberek közé sorozza, úgy bánik vele, mint egy bukott leánnyal. Pedig ő nem követett el semmi olyant, ami által ilyen lealáztatásra okot adott volna. — Hallgasson tehát ide, — folytatta Sándor az előbbi kíméletlen szigorral. — Ön még fiatal és kétségbevonhatatlanul szép is. Hát nem gondolt arra, hogy szerencséjét esetleg máskép is megalapíthatná? Nem fontolta meg, hogy pillanatnyi jólét kedvéért egész jövőjét tönkre teszi, hogy voltaképpen soha többé nem fog a becsületes asszonyok sorába léphetni, nem lehet önből jó anya, mert pénzért eladta magát annak, akit nem is szeret? — Elég, elég! — intett neki Rózsika fuldokolva a zokogástól. Sándor észrevette, hogy elevenére talált és fokozódó ingerültséggel folytatta: — Vájjon soha sem gondolt arra, hogy valaki tisztességes szándékkal akar közelíteni önhöz és megkéri kezét? Erre azt felelhetné ön, hogy szegény leány létére nem akar olyanhoz menni, aki szintén szegény. Egy koldusból minek kettőt csinálni? Ön tehát inkább eladta magát, hogy fényűző vágyait kielégítse. — Ne tovább, ne tovább! ■— tört ki végre Rózsika. —- De tovább kell mennem, — mondta a fiatalember élesen. —- Ha már kezembe vettem a bonckést, vágni is akarok vele. irgalmatlanul és kivágom azt a rossz kelevényt, ha iehet. Ön még fiatal, hátha kigyógyithatom a bajból. — Nincs igaza, — zokogta Rózsika. — Nincs? Vájjon a tények nem adnak nekem igazat? Ön ide jött atyámmal. Nem akarom atyám tetteit bírálni és az egész üggyel egyáltalán semmit sem törődném, ha önt ide nem hozza. Itt a kétségbeesés vad országában, ahol csak az Istenbe vetett hit tartja fenn az embert, nagyon rosszul fest a bűn. Végtelen megvetéssel ejtette ki ezt az egy szót. — Oh! — sikoított fel Rózsika halálra sebzetten. -— Ön a megtestesült bűnnek tart engem? Rózsika most ihtelen letörölte könnyeit és felállott. Már nem sirt. A gyöngédség elmúlt. Saját becsületének védelmére óriási erőt érzett magában. Tekintetét szigorúan a fiatalemberre szegezve, tetőtől-talpig végigmérte őt. Ez a tekintet szivén találta Sándort és ezt a két szemet, mint két tüzes golyót érezte végigsiklani estén. — Uram, — szólt Rózsika fagyosan. — Mindaz, amit az imént elmondott, magában véve igaz lehet, ebben a tekintetben tökéletesen egy nézeten vagyok önnel. Éppé ezért részemről a legmélyebb felháborodással kell visszautasítanom azt, amit reám vonatkozólag mondott. Ön olyan leánynak tart engem, aki szerelmét eladja, tehát erkölcstelen teremtés. — Úgy van — felelte Sándor határozottan. — Vájjon mit tart tehát ön olyan férfiről, aki egy ártatlan fiatal leány tapasztalatlanságával és hiszékenységével a legruttabb módon visszaélve, őt tőrbe akarja ejteni? Minek tartja ön azt az embert, aki egy elhagyott szegény árvát aljas módon azzá akar tenni, aki nemcsak az ön, hanem az egész világ szemében megvetésre méltó? Minek nevezi ön azt az embert, aki alávaló célját elérni, kocsijába csal egy gyanútlan lányt és erőszakkal, rémitgetéssel, álnok biztatgatással, álnok biztatgatással ide hozza ebbe a vadonba, ebbe az idegen országba, ahol a szerencsétlen alig tud valakivel beszélni, ahol sokkal jobban el van hagyatva, mint valaha? Nos, feleljen! Minek nevezné ön az ilyen embert? Sándor elsápadt és képtelen volt a kérdésre választ adni. — Nos? — kérdezte újból Rózsika, szemlátomást felülkerekedve. %, — Nos, hát felelni fogok, — kiáltott a fiatal orosz rekedten. — Az ilyen embert, bárki legyen is az, gazembernek tartom! — Akkor hát ezzel a szóval saját édesapja fölött mondta ki az ítéletet. Pálcát tört ama férfi fölött, aki életet adott önnek! Sándor hátratántorodott és egy percig mereven bámult a fiatal leányra. — Nem igaz! — kiáltott végre. — És nem lehet igaz! — Bármely percben meggyőződhetik róla — felelte Rózsika hidegetn. Ekkor Szlatkin Sándor herceg irtózatos dühbe jött. Felugorva helyéről, egy percig hallhatóan csikorgatta fogait, szemei a gyűlölet lángját lövelték arra a vakmerőre, aki ilyet mondani merészelt. — Ez nem lehet igaz, — kiáltott rekedten. — Vallja be, hogy hazudott, mert különben összetöröm, agyontaposom, mint a férget. — Itt állok, — válaszolt Rózsika nyugodt méltósággal. — Amit mondtam, azért helyt is állok. Az tiszta igazság az első betűtől az utolsóig. Ha méltó fia akar lenni apjának, ám akkor taposson el. De fenntartom a vádat apja ellen, aki erőszakkal hozott engem ide, miután előbb ravasz fondorlattal kocsijába csalt. És most ön be akarja tömni a számat, mert vádolom azt, aki megsemmisítette boldogságomat, aki becsületemet, egyedüli kincsemet akarja elrabolni, aki végtelenül szerencsétlenné tett már azáltal is, hogy ide hurcolt és ezzel lehetetlenné tette nékem egy szent feladat megvalósítását, melytől életem boldogsága fügött. És ön szemem közé merte vágni, hogy erkölcstelen, bukott nő vagyok! Oh, azért ön felelni fog akkor az Isten itélőszéke előtt. Szavainak elhangsáza után néma csend uralkodott a té-. likertben. Még a madarak is mintha elhallgattak volna. Szlatkin Sándor szédülni érezte fejét és reszkető kezével belekapaszkodott a szék karjába. Az igazmondásnak olyan ereje van, mely a legmegrögzöttebb elmét is meggyőzi. Az igazság fénye olyan átható, hogy a legsötétebb zugba is bevilágít és megtöri a hazugságot. Az igazságnak ezt az ellenállhatatlan erejét érezte Sándor is, aki most szinte kérlelő pillantást vetett a fiatal leányra, akit oly niélyen és oly kegyetlenül megsértett. — Lehetséges lenne mindez? — kérdezte remegve — Atyám erőszakkal hozta önt ide? — Igen, akaratom ellenére hozott ide, miután előbb kocsijába csalt. Azt Ígérte, hogy vőlegényem ügyvédjéhez visz, tulajdonképpen pedig saját alávaló célját akarta megvalósítani. Úgy, amint itt lát, ebben az egy szál ruhában, mely a viszontagságos utazás kiáltó nyomait viseli magán, ide hozott engem. Hasztalan rimánkodtam neki, hogy bocsásson szabadon, nem tette. Hasztalan lobbantottam szemére tettének aljas voltát, ő ügyet sem vetette rá. Útközben, saját életem vészélyeztetésével egyszer meg is szöktem, de mind hasztalan volt, képtelen voltam sorsom elől megmenekülni. Pedig ő máskülönben nem rossz ember. Jellemének vannak nemes vonásai is, volt alkalmam megismerni. Láttam, hogy van érzéke az emberi nyomor iránt és szeret jót tenni, csak éppen én vagyok az, aki nem tudtam szivét könyörületre indítani. — Igen, mert ön szép, — válaszolta a fiatal herceg és mély részvét rezgését lehetett kivenni hangjából. — De azért ez nem szolgálhat mentségül atyámnak. Eljárását legkevésbbé sem akarom emiatt enyhébben megítélni, de hallgatnom kell, mert atyámmal állok szemben. A fiú nem lehet bírája apjának. Mindamellet meg akarom önt menteni. —Megtenné ezt uram? — szólt Rózsika kitörő örömmel. — Ez eltökélt szándékom. — Oh, akkor vezessen ki ebből a házból minél előbb, vigyen ki ebből az országból, e félreeső zugból, ahol olyan kimondhatatlanul boldogtalannak érzem magam. — Rajta leszek, hogy innét elvigyem. Mi a neve? — Dubay Rózsika. — Magyar? — Az vagyok, uram. Sándor egy percig önfeledten nézett rá. — Rózsika, — szólt szinte önmagához. — Milyen szép név. Ekkor egyszerre egészen váratlanul megszólalt mögöttük egy hang. — Kivel beszélsz itt kedves öcsém? Oh, egy fiatal nővel? Mi az? Megváltoztattad eddigi elveidet? Gergely, a gárdakapitány, Szlatkin hercegnek idősebb fia volt, aki észrevétlenül megközelítette, vagy amint ő hitte, meglepte őket a sátorban. Látszott rajta, hogy Rózsikának nem mindennapi szépsége élénk benyomást tett reá. Hírhedt udvarló és tapasztalt nőismerő létére kénytelen volt elismerni, hogy ennél igézőbb és szebb nőt egész katonai pályáján nem látott, pedig Szentpétervár ott ugyancsak bő alkalma volt hölgyek körében forogni. Sándor a háborgatás miatt haragos pillantást vetett bátyjára, de csakhamar erőt vett magán és hideg udvariassággal megszólalt: — Engedje meg kisasszony, hogy bemutathassam önnek fivéremet. Szlatkin Gergely herceget, a cár gárdakapitányát. És most kérem, legyen szives karomat elfogadni, mert viszsza akarom önt vezetni a kastélyba. Rózsika udvarias fejhajtással üdvözölte a gárdakapitányt és minden tétovázás nélkül a fiatal bányaigazgató karjába fűzte a magáét. Mikor ők ketten eltávoztak, Gergely, aki egy percig ámulva nézett utánuk, egyszerre homlokára ütött. (Folytatjuk) _
