Függetlenség, 1965 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1965-04-22 / 16. szám

8. OLDAL F 0 O 0 1T L E N S ft C Thursday, April 22, 1965 Az isteni Sarah és az isteni Duse Páris sokáig közömbösen vette tudomásul, hogy felújít­ják Victor Hugo darabját, a “Ruv Blast”-t. A szinlapon egyetlen uj név sem szere­pelt. A hősnő megszemélyesí­tője: Sarah Bernhardt már 12 esztendeje játszott a színpa­don, minden különösebb si­ker nélkül. Annál meglepőbb volt, hogy másnap Sarcey, a nagytekintélyű kritikus hosz­­szu cikket irt az előadásról és igy vélekedett a művésznő­ről: “A fáradt és melankolikus méltóság nagy adományát kapta a természettől Sarah Bernhardt kisasszony. Min­den mozdulata, minden hang­súlya harmonikus és tökéle­tes. Ha feláll vagy ha leül, ha egy-két lépést tesz, vagy felemeli a karját, már ez is szép és tiszta "költészet. Hang­ja gyengéd, meleg és ezer színben vibrál. Ritmusérzéke hibáatlan. Akármilyen hal­kan beszél: egyetlen szótagja sem vész el és leggyengébb hangsúlyának is van ereje. Nagy kitörései pompásak. Nincs bennük zökkenés, sem törés. Néha a legfinomabb fül sem hallja meg, hogy egv­­egy szó hogyan, mi által kap különös értelmet és fokozott értéket előadásában.” Tizenkét évig észre sem vették Sarah Bernhardtot a színpadon. Sarcey kritikája után felfigyeltek rá és rövid idő múlva már nem nevezték másként, csak ( az “isteni Sa­­rah”-nak, a “mozdulatok ki­rálynőj é”-nek ... Victor Hu­go, Dumas, Sardou, Rostand, a nagy romantikusok darab­jait ő viszi sikerre, de ugyan­akkor épolyan tökéletesen, a klasszikusok müveit is. Lángvörös haja már régen hófehér, amikor még mindig teljes illúziót kelt a színpa­don c-s hetvenkilencéves korá­ban 1923-ban — néhány nappal halála előtt, amikor már csak féllábbal járja az élet útját, mert a másikat amputálni kellett, még arról tárgyai, hogy milyen szere­pet játsszék — filmen . . . Felőrölhetetlen energia él Sarah Bernhardt törékeny testében. A szertelenség, az indulat ereje hajtja folytono­san előre, uj utakra. Magán­élete épolyan viharos, mint a tragikus szerepek, amelyeket a színpadon játszik. Ő maga magyarázza meg ezt a párhu­zamosságot, mikor azt mond­ja: “Az igazi színész mindig magával hordozza a színpa­dot. A színpadi énjét beviszi az életbe is. A szertelenség, a dús fan­tázia készteti arra, hogy a színpadon kívül más utakat is keressen tehetsége számá­ra. Előbb fest — képeit a Szalonba küldi be, — aztán szobrokat farag, majd írni kezd. “L’aveu” (A vallomás) cimü darabja gyenge ugyan, de memorájai annál érdeke­sebbek, ha nem is egészen őszinték és magától értető­dően elfogultak. A párisi kispolgár fejcsó­válva, de titkon kellemes bor­zongással olvassa lapjának pletyka rovatában Sarah Bernhardt magánéletének in­timitásait, amelyeket a szem­füles riporterek elébe tálal­nak. Megtudja, hogy a mű­vésznő műteremlakásában férfiruhában fogadja vendé­geit, párducbőrön hever fél­meztelenül, vagy koporsóba fekszik . . . és állatseregletet tart a lakásán. Az is köztudo­mású róla, hogy törvénytelen fiának, Maurice Bernhardt­­nak az apja De Ligne herceg. A herceg hűtlenné lett a mű­vésznőhöz, még mielőtt a gye­rek megszületett. Különös is­métlődése ez a sorsnak, mert Sarah anyja, Julia Bern­hardt, egy berlini szemorvos lánya, ugyanígy járt a mű­vésznő apjával, a francia márkival. A német-francia háború alatt otthagyja a színpadot Sarah Bernhardt és csak a katonákat ápolja, csak azok­nak játszik. Amikor visszatér a Comédie-hez, parádés sze­repével, a “Kaméliás hölgy”­­el olyan extázisba hozza a kö­zönséget, hogy a diákok elő­adás után hasrafekszenek a sárban, nehogy az “isteni Sa­rah” bepiszkítsa lábacskáit, amig a kocsijához ér . . . Egyik autogramkérő rajongó­ja pedig felszurja a karját, hogy vérével írja alá nevét “a mozdulatok királynője.” A nagy siker elkapatja és amikor egyszer valaki kedve­zőtlen kritikát merészel róla írni: szó nélkül faképnél hagyja a színházat és világ­körüli turnéra indul. Két kontinens metropolisaiban aratja sikereit, csak Németor­szágot kerüli tüntetőén. A turnéhoz leszerződtet egy mesés szépségű 27 éves görög fiút, Jacques Damalat, akibe szenvedélyesen belesze­ret. De a fiú nem méltányol­ja a nála tiz évvel idősebb nő érzelmeit . . Erre Sarah megvásárolj magának a fiú kegyeit, olyéppen, hogy fe­leségül meg hozzá. A nagy < tragi ka férjnek lenni: egy­értelmű a hinévvel és ennek kedvéért o meg a gazdag­ságért — Lmala mindent vállal. De em sokáig bírja elviselni fe:sége zsarnokos­­kodását. Eg napon megszö­kik tőle és marokkói légió­ba menekülelőle . . . 1900-ban Ír vissza Párisba Sarah Berhardt és ettől kezdve sajá színházában lép fel, mert mgvásárolta magá­nak a Théa’e des Nations-t. Hallatlan errgiával veti ma­gát a munkba. Délelőtt tíz­től éjfélig í színházban van. Ha próba kzben kimerül, 10 perc szünett kér: kocsiba ül és mialatt , lovak a színház körül körbn poroszkálnak, Sarah a párákba dőlve al­szik. Tiz pcc múlva felfris­sülve tér vsza a színpadra. Ötvenötéss korában kezd — nadrágs;repet játszani. Hamlet nag monológijával őrjöngő tapvihart vált ki, mert egésze újszerűén hang­súlyozza hakespeare sza­vait. Ötvehétéves, amikor másik világirü nadrágszere­pét, a Sasfikot kezdi játsza­ni és 70 éve korán túl is káp­rázatosán átssza az ifjú Reichtadti íerceg figuráját. Csak akkormond le erről a parádés szrepről, amikor amputálni ell a lábát. De még e a borzalmas ope­ráció sem Inkasztja el ener­giáját. Még.'éllábbal is siker­rel mozog aszinpadon “a leg­nagyobb bmédiásnő”, aki csak akkortünik el végkép a kulisszák nögött, amikor a halál számra kell a végszót kimondania. . . Sarah öhlbeszoritott kéz­zel, féltékeységtől remegve áll a kulissák mögött. A “Kaméliás tölgyet” játsszák, de nem ő dja a főszerepet, hanem tizenöt évvel fiatalabb vetélytársnője, akit mint az uj színpadi stilus megterem­tőjét ünnepel a kritika: Ele­onore Duse. — Meg akarnak fosztani a dicsőségemtől ... el akarnak temetni ... de majd én meg­mutatom, hogy nagyon is élek! — tombol dühében a nagy tragika. Aztán előreha­jolva figyeli az olasz nő pu­ha mozgását csodálatos hang­ját, amely az orgona egész regiszterét visszaadja bugásá­ban— annyira extázisba jön, hogy magáról megfeledkezve kirohan a nyílt színpadra és stílusához mért teátrális gesz­tussal megöleli a a fiatal szí­nésznőt, miközben elragad­tatva kiáltja: “Isteni vagy! Tökéletes, amit csinálsz!” A “Kaméliás hölgyet” játsz­­sza megint Eleonore Duse, amikor az egyik páholyban egy izzó tekintetű fiatalem­ber forró hangja szántja ke­resztül a nézőtér feszültségét. — Ó, nagy művésznője a szerelemnek! — dalolja, mint egy vers első sorát — D’An­nunzio, a költő. Ez volt az első szava hozzá és ezzel tartotta fogva éve­kig, a nála sokkal idősebb asszonyt, aki temperamentu­mának egész szenvedélyessé­gével szerette a költőt. Duse nélkül talán sohasem lendült volna élvonalba D’­Annunzio, mert szerelmük kezdetén meglehetősen rossz szemmel nézték a költőt ha­zájában, külföldön meg nem törődtek vele. Olaszország­ban magánéletének botrányai tettél: népszerűtlenné. Darab­ját kifütyülte a közönség és a nép utcai tüntetést rende­zett ellene. Franciaországba politikai okokból nem volt ta­laja, Páris elutasította akko­riban az olasz irodalmat, amiért Olaszország Németor­szággal és Ausztriával szövet­kezett. így aztán Maurice Barrés azzal intézte el D’An­­nunziót, hogy kritikaként annyit irt róla: “Én nem sze­retem ezt a taliánt . . .” Duse egész művészetét be­leadja, hogy diadalra vigye a költő alkotásait. Annyira be­leéli magát szerepeibe, hogy előadás előtt egy nappal már valóságos transzban van és úgy átalakul a szerep szemé­lyévé, hogy gyakran saját szavait mondja a költő szöve­ge helyett. Úgy igénybe veszi ez a teljes lelki átalakiulás, hogy nem is képes naponta fellépni. Viszont éppen azért, mert ennyire “éli” a szerepet: minden egyes előadáson más­ként játssza. Aki tizenkétszer látja ugyan abban a szerepé­ben, az tizenkét különböző hősnőt ismer meg. Semmi előre betanult, kiszámiott, mesterkélt nincs a játékában. Eleven élet, természetesség, valóság minden figurája. Uj stílust jelent a színpadon. Közben a művészetén, egészségén kívül a vagyonát is rááldozza szenvedélyes sze­relmére az asszony. D’Annun­zio fényűző életmódot foly­tat és a hitelezőket Dúsénak kell kielégíteni, mert a költő megszökik előlük. De az asszony szívesen hoz áldozatot. Két kézzel szórja a pénzt, ha a költő kedvét fokozhatja ezzel. Bol­dog, hogy adhat, hisz nem régóta élvezheti a bőkezűség gesztusának gyönyörűségét. Egész gyerekkora, egész fia­talsága a legnagyobb nyomor­ban telt el. Attól a pillanattól kezdve, hogy egy vasúti ko­csiban — Vigevano felé veze­tő útvonalon — megszületett, vándorszínész szüleivel vé­gigkóstolta a nyomorúság minden formáját. Fiatal le­­ányságának legszebb ideje az­zal telt, hogy Albissolában, a kis halászvárosban a színhá­zat — söpörte . . . Huszon­egy éves korában férjhez megy kollégájához: Tebaldo Cecchihez, de ez a házasság is csak újabb nélkülözést és tűrhetetlen szenvedéseket hoz számára, úgyhogy egy év múlva már elválik a férjétől. 1882-ben kezd felfelé ívelni a karrierje, amikor Ibsen da­rabjait játssza. A boldogságot azonban csak most ismerte meg, en­nek a forróvérű férfinek a karjaiban, ki költői szépsé­gekkel tudja felcicomázni szerelmét. Ez a viharos, per­zselő velencei nász az élet te­teje, úgy érzi Eleonore Duse. .Aztán hirtelen vége minden­nek. D’Annunzio megunta és megszökik, akárcsak a többi hitelezői elől, akiknek csak aranyakkal tartozott. Az asz­­szony szenvedélyes és teljes odaadását mégis adósságnak érzi és viszonzásul, illetve emlékül megírja hires “Tűz” cimü regényét. A költői szépségű, de ke­gyetlenül tapintatlan regény azzal végződik, hogy a hősnő elindul Amerikába, hogy sze­relmese színházi vállalkozá­sához pénzt szerezzen. Sze­gény Duse elfogadja az utolsó útmutatást és csakugyan ki­megy Amerikába. A csalódás­tól halálrasujtottan, testben, lélekben betegen, még tökéle­tesebb a játéka. “A fájdalom is a művészetet szolgálja”, -i­­mondja megtörtén. De aztán visszavonul a színpadtól, be­teg tüdejével nem bir tovább játszani. A háború alatt elér­téktelenedik kis vagyona és betegen, összetörtén kényte­len újra fellépni, mert más­kép éhenhalna. Sokkal büsz­kébb, semhogy alamizsnát fo­gadjon el, — még a felaján­lott nemzeti ajándékot is an­nak minősiti, — maga akar­ja kenyerét megkeresni. Egy nap hiába várják a színházban. Haldokolva fek­szik a kis pittsburghi szállo­dában . . . SZERELEM kef Arjai Irta: KERTÉSZ MIKLÓS A kocsi hátulján ládaalaku tartály volt, egy valóságos moz­gókonyha, mindennel felszerelve, ami néhány napra szükséges volt a testi kívánatnak kielégítésére, úgymint: hideg húsfélék, konzervek, sütemények, tea, rum, cukor, konyak s több eféle. Azután volt benne egy szamovár, asztalka és két tábori szék. Ez mind könyökre járt s úgy összehajtogatni s egymásba tolni lehetett, hogy mindegyiknek olyan alakja volt, mint a klarinét. Iván már nagyon járatos volt az ilyenekben. A szamovárba vizet töltött, alágyujtott, aztán felállította a kis tábori asztal­kát, melléje a két ülőkét, aztán kirakta a harapni valót. A szamovárba csakhamar rotyogni kezdett a viz, Iván el­készítette a tehát és csészékbe öntvén, az asztalra tette. — Parancsoljon helyet foglalni; — szólt Szlatkin és udva­rias kézmozdulattal mutatott az egyik tábori székre. Rózsika tétovázott. — Nem kell félni, — biztatta őt Szlatkin. — A szék elég erős. Nézzen csak ide! Testének egész súlyával ereszkedett le a székre s ezáltal kézzel foghatóan bizonyította a szék szilárd szerkezetét-Az asztalon illatos tea párolgott. Körülötte igen szép rend­ben és étvágygerjesztőén volt elrendezve a harapnivaló. Mindez azonban Rózsikát legkevésbbé sem csábította. Ő mindig csak azon gondolkozott, mint menekülhetne ki a ször­nyű ember kezéből. Szlatkin maga kitűnő étvággyal látott hozzá, és nagy él­vezettel szürcsölte a finom teát. — Nagyon rosszul teszi, hogy mindentől tartózkodik! — monda Rózsikához. — Ha semmi sem eszik, hamar kifogy az erőből. És ha megbétegszik, kínjai ezáltal még csak nagyobbak lesznek mert, hogy útközben orvosi kezelésben részesülhes­sen, arra ne is számítson! Oly utakat választok, ahol önt kas­télyomba viszem, akár élve, akár halva s ez be is fog teljesed­ni. És most még valamire figyelmeztetem, amiből láthatja hogy jóindulattal viseltetem iránta. Ha az egész utón semmit sem eszik, ezáltal ellenállóképessége a legalacsonyabb fokra száll le s a legjobb akarat mellett sem tudnám önt elbocsátani, mert a nagy gyengeségtől el sem tudna utazni. Egyébiránt tegyen úgy, amint jónak látja! Rózsika átlátta, hogy igaza van. Koplalás által csak maga maganak art, míg ellenben táplálék felvétele által testének el­enallokepességét, ha nem is fokozza, de legalább nem csök­kenti. Megivott tehát egy csésk teát és elfogyasztott néhány ka­viárszeletet és még a tetejéb valami hideg sültet. Egészen jól érezte mágáíütána és nem bánta, hogy evett, mert újra erőt érzett tagjaiba. Erőt az ellentállásra. A herceg csakhamar felmélkedett ültéből és szétnézett. Minden bizonnyal attól tartett, hátha mégis arra jön valaki, kihez Rózsika segítségért kiálthatna. — Siessünk, siessünk, — mondta Szlatkin. — Tovább kell mennünk!1 Rózsika kétségbeesett ;ekintettel nézett szét a pusztaság­ban. Keresett egy szabadiét, de nem talált. Messze, messze, ameddig szemével látott, nem fedezett fel semmit, ami a sza­badulás reményét kelthette volna benne. A vidék egy óriási vadon volt, amerre még a madár sem járt. Nem maradt tehát mis választása, mint újra beszállani a kocsiba. Alighogy ismét a sarokba húzódott, bizonyos álmos­ság jelentkezett, ami hosszas virrasztás után rendesen be szo­kott következni étkezés után. Rózsika le akarta küzdeni az álmosságot, de erre képtelen volt. Szemei lecsukódtak és ő észrevétlenül mély álomba me­rült, lelke az álmok birodámában kalandozott. Szlatkin her­ceg, ahogy Rózsika behunyta szemeit, gyorsan elővett zsebé­ből egy üvegecskét és azt a leány orra alá tartotta, utána egy­néhány cseppet ujjaira vett és azzal bedörzsölte a leány halán­tékát. — Most már rendben vagyunk, — mondotta magában sá­táni mosollyal. — Alma most három napig is eltart, ezalatt pe­dig elérjük az orosz határt. így folyt tovább az utazás. Útközben sehol sem tértek be, szabad ég alatt háltak. A lovak már meglehetős fáradtak voltak és igy kímélni kellett őket. Csak mikor már orosz területen voltak, mertek legelőször fogadóba térni, ahol a lovakat jól megetették, megitatták, bedörzsölték és félnapi pihenőt enged­tek nekik. Iván a kocsi üvegajtaján előre húzta a függönyöket és a foggantyukat leszedte, miáltal biztosítva volt, hogy a kocsi belsejébe kiváncsi nóző nem hatolhat. Újra tovább folyt az utazás. Midőn a szerencsétlen leány­ka magához tért és lassankint tudatára ébredt helyzetének, már akkor javában Oroszország területén kocsikáztak. Ezt két dologból következtette Rózsika; abból, hogy már nem kerülték olyan óvatosan az emberlakta vidékeket, másod­szor pedig abból, hogy a vidék olyan idegenszerü volt, za em­berek viselete olyan különös. — Akkor hát mindennek vége, — gondolta magában Ró­zsika. — Ha egy óvatlan pillanatban talán sikerülne is kiszök­ni a kocsiból, mit nyernék ezzel? Ebben a vad országban, ahol vad kozákok csatangolnak, vagy durva csendőrök járták be az országutakat, még nagyobb veszélynek lennék kitéve. Szlatkin kezéből kimenekülve, még rosszabb kezekbe esnék. A nép nyel­vét ne mértve, még becsületemtől is megfosztanának. Rózsika tehát nem tehetett egyebet, kénytelen volt bele­nyugodni sorsába és menni Szlatkin herceggel, ahová viszi. Hogy mi lesz belőle? Erről fogalma sem volt. Senkivel a vi­lágon nem beszélhetett. A herceg mindig szemmel tartotta őt. Másrészt hiába szólított volna meg bárkit is, nyelvét nem értette volna senki. Már Oroszországban is több napon át mentek. Végre a vi­dék itt is egyre lehagyatottabb lett, nagy erdők következtek; sokszor három vagy négy óra hosszáig is mentek, mig egy-egy erdőrészletből kiértek. Egy-egy tisztáson megállapodtak, a lovak legeltek és ők maguk is ettek, pihentek, aztán ismét tovább folyt az utazás. Irtózatos egy utazás volt ez. Rózsika óhajtotta, hogy bár már a helyszínen lennének, ott talán hamarabb kínálkoznék alkalom a szándékolt öngyilkosság végrehajtására. Mert, hogy nem ma­rad életben, az bizonyos. A egész utón legalább azt az egyet dicsérőleg el kellett ismernie Szlatkinról, hogy nem alkalmatlankodott neki egy il­letlen szóval sem, sőt ellenkezőleg azon volt, hogy őt tisztessé­ges módon szórakoztassa. Rózsika gyűlölte őt, de kénytelen volt elismerni róla, hogy igen szellemes, nagy műveltséggel bir és igen kedves tud lenni, ha akar. Szlatkin Rózsikéval valóságos atyai hangon beszélt, nyájas, szívélyes volt iránta, úgy látszott, hogy mindent képes lenne áldozni érette. Rózsika akárhányszor tévútra engedte ma­gát vezettetni ezen jóság által és igy szólt: — Ha ön igazán olyan jó irántam, akkor bocsásson szaba­don. Ilyenkor a herceg homloka ráncokra húzódott és komoran szólt: — Erről ne beszéljünk! Szabadon eresszem? Ha ezt egyál­talán tehetném, akkor nem hoztam volna magammal! Egyéb­iránt mit akar? Mit csinálna itt magára hagyatva? Rózsika átlátta, hogy a hercegnek nagyon is igaza van. Va­lóban, mi lenne belőle ebben a vad országban, magára hagyatva? Nem is hozta elő ezt többé és tűrte, amit a sors rászabott. Ha a herceg kastélya Magyarországon lenne, akkor még remél­ne és bízna abban, hogy hátha találkozik valahol egy könyörü­letes lélek, aki segítene rajta és elősegítené szökését. Itt azon­ban senkivel sem tudja megértetni magát. Itt örökre el van te­metve. Végre ismét este lett, még pedig a hetedik éj szállott le, mióta útközben vannak. Erdőben voltak és bár csillagos volt az ég, mégis koromsötét volt az éj, olyan sötét, hogy — mint mondani szokás — még a saját orrát sem látja az ember. A kocsi lámpái legalább annyi világosságot vetettek az útra, hogy lépésben lehetett menni. Ekkor egyszerre félelmes üvöltés hallatszott a távolból. A lovak egyszerre nyugtalankodni kezdtek. Az egyik több ízben felágaskodott és egyáltalán nem akart előre menni. — Mit jelent ez? — kérdezte Rózsika aggódva. — Mi az, ami úgy üvöltöz? — Farkasok, — válaszolt Szlatkin szárazon. — Tudom, hogy előbb-utóbb meggyűlik velük a bajunk. ' (Folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom