Függetlenség, 1964 (51. évfolyam, 1-53. szám)
1964-07-30 / 31. szám
8. OLDAL «TOGETi.ENSÄG Thursday, July 30, 1964 Déryné Ifjasszony — öregasszony ry elhanyagolta fiatal feleségét, elhanyagolta pályáját is. Többnyire léha szinésztársaival korhelykedett, — utóbb megvált a színészettől is. Gazdatiszti állást vállalt, elhagyta a társulatot, elhagyta a feleségét úgy, hogy évtizedekig nem is látták egymást. Á kenyérözyegységre jutott ifjú Déryné ezután magárahagyottan különféle színtársulatoknál folytatta pályáját egyre növekvő hírnévvel, mind nagyobb dicsőséggel. Megfordult az ország minden nagyobb színházában. Játszott és énekelt. Miskolcon, Kassán, Kolozsvárótt, Székestehérvárott. Mindenütt tapssal, koszorúkkal fogadták. Üdvözlő verseket intéztek hozzá, előkelő társaságok invitálták magukhoz, dicsérték, becézték, ünnepelték, mint az ország egyik legkiválóbb művésznőjét első színpadi énekesét, a magyar színpad csillagát. 1837-ben a Nemzeti Színház tagja lett Budapesten, hol általános tetszés, állandó dicséretek mellett működött, hírnevében és kőzbecsülésben folyton gyarapodva. Midőn erejét már fogyni érezte, 1852-ben megvált a színháztól, egy-két évig mlég vidéki színpadokon szerepelt, azután egy regényes fordulatot adva életének, visszatért férjéhez. Évekig éltek együtt csendben, visszavonultan, szegényes egyhangúságban. Férjének halála után özvegy nővéréhez vonult vissza Miskolcra. Itt élte le öregségének, egyrangu, szomorú éveit. Betegeskedni kezdett, asthma és köszvény kínozták. Nem tudott járni, botra támaszkodva tipegett a pitvar küszöbéig, hol karosszékbe roskadva pihent, köhögött, néha fuldokolt. Szobácskájábán kegyetlettel őrizgette dicsőséges szinpadi pályájának emlékeit: a megfakult koszoruszalagokat, a bokréták száraz maradványait, a hokzá irt dicsőítő verseket, melyeknek papirosa éppen úgy megráncosodott, megfakult az idő múlásával, min Irta: SOMLAY KÁROLY Kissé mogorván fogadta Schenbach jászberényi hivatalnok a hirt, mikor jelentették neki 1793 karácsony éjszakáján, hogy a várva-várt újszülött megérkezett, de nem fiú ám, akire Schenbach papa számított, hanem egy vöröshajú kis leány, akit az anyja Róza névre akarna kereszteltetni. — No nem baj — felelt a mogorva apa — azért mégis pap lesz belőle. És egészen fiú módra kezdte nevelni az apa vöröshaj u leányát, Rózát. Fiú ruhában járatta, pléhkatonát, falovat, fakardott hozott neki játékszerekül, nem pedig bölcsőt hajas bábbal! Az anya sokat civódótt férjével ennek bogarai miatt, de az nem tágított. Erősen megmaradt elhatározása mellett, hogy pap lesz a Rózából. A korán özvegyen maradt anya szegényesen éldegélt visszavonultan Jászberényben. Egyedüli vidámságot a kis Róza nótázása szerzett a (házban. Csengő vidám dallal töltötte be a vézna termetű kis leány a házat, az udvart, az egész környéket. Az anya gondosan nevelte, taníttatta gyermékeit. Felhozta a kis Rózát Budapestre, német szóra taníttatni, mert akkoriban a magyar fővárosban még gyakoribb volt a német szó, mint a magyar. Róthkrapfék sziveden • fogadták magukhoz a virgonc rokonlánykát, aki hamar megtanult házuknál németül. Néha elvitték magukkal színházba is, ami nagy hatással volt a leánykára. Felébredt lelkében a vágy, hogy színésznő lesz. Az anyja hallani sem akart a tervről, de a kis leány makacsul ragaszkodott hozzá. | Felment tehát az anya leányával Vada szintársulati igazgatóhoz, hogy felvétesse a társulathoz, iMkor a karmester meglátta, igy szólította meg: — Hát maga mit keres itt ? — Színésznő akarok lenni — felelt önérzetesen. — Ezzel a vézna, törpe termettel ? — A termetem — felelte még büszkébben Róza — lehet Dávid, de a hangom Góliát ? — No hát hadd halljuk! — és leült a zongorához, hogy kisérje Róza próbaéneikét. Egykét akkord után végignézett a karmester a kis énekes nőn és j igy szólt: — Kisasszony! Magából még lehet valami! De tanulnia kell. Felvették a társulathoz. Énekelt a karban, nemsokára J magánszelepeket is kapott és rövid idő múlva szerződött tagja lett a szintársulatnak havi tizennyolc váltó forint fizetéssel, melyet nemsokára huszonötre emeltek. Benke bácsi azonban — Laborfalvi Rózának az atyja — dörmögött magában a kis színész nőnek német neve miatt. — Schenbach! Schenbach! Ily széphangu magyar szinésznőnek nem lehet német neve! Változtassuk meg Széppatakira. így lett belőle Széppataki Róza. De ezt a nevet is hamar felcserélte, mert egyremásra jelentkeztek a kérők, akik nevüket felajánlották. Legjobban szin észtársa, Déry István ostromolta, akivel 1813-ban meg is esküdött, noha még nem volt tizenhat éves. ‘ n A házasélet örömeiből azonban nem sok jutott neki. Déaz ő arca. Kedves emlékeit nézegette, mikor öregségének egyhangú napjaiban vissza akarta álmodni gyönyörű múltját s alkalmasint azt hitte ilyenkor, hogy újra hallja a tapsokat, amelyek egykor feléje zúgtak a nézőtérről. Egyszer Egressy Ákos érkezett meg társulatával Miskolcra. Felkereste az egykori hírneves, már feledésbe merült művésznőt, ki neki keresztanyja volt. Sok kéréssel rávette, hogy mégegyszer fellépjen. És a 75 éves matróna még egyszer megjelent a színpadon a közönség tapsa közt. Utána még pár évet teljes visszavonult,ságban élt. 78 éves korában irta meg félig vakuló szemekkel emlékiratát, mely “Déryné naplója” címen a magyar irodalomnak egyik bájos, kedves terméke. “Az én gyertyám — írja 79 éves korában — nemsokára leég. Nem tudhatom, mely napon alszik ki . . .” 1872. szeptember 29-én aludt ki. Porai a miskolci temetőben pihentnek. SZERELEM KEFÁRJAI Irta: KERTÉSZ MIKLÓS így múlt egy vagy öt perc. A néma csendet nem törte meg semmi, csak kívülről hallatszott be a szél üvöltése, amint végig fütyült a kéményeken, vagy szeszélyes haragjában az ablakokat zörgette. Közbe-közbe távoli mennydörgés is hallatszott. Úgy látszik, maga a természet is igen érdekes keretet akart adni annak a szomorú drámának, mely itt a kastélyban részben már lejátszódott és még lejátszódni fog. Ekkor kitárult az ajtó és Aladár gróf jelent meg a küszöbön. Arca halvány volt, de egészben véve, elég nyugodtnak látszott, sőt tekintete és egész fellépése a biztosságnak azt a fokát mutatta, mely csakis a lelkiismeret tisztaságából eredhet. Kivül a szolgák álltak, akik ide hozták őt. Balázs intett nékik kezével, hogy távozzanak, ő maga azonban bejött Aladár után és az ajtónál szerényen megállva, alázattal kérdezte: — Van-e gróf urnák még valaipi parancsolni valója? — Nincs, — válaszolt Szentiványi Géza szomorúan. — De azért legyetek mindannyian készenlétben, mert lehetséges, hogy szükségem lesz rátok. Várakozzál a folyosón. Balázs meghajtotta makát és behúzta maga után az ajtót. Az öreg gróf láthatóan összerázkódott, midőn betevődött a szolga mögött a nagy szárnyasajtó. Bekövetkezett tehát a nagy, a nehéz óra, mely dönteni fog két ember — apa és fiú — sorsa fölött. Újabb két kinos perc telt el, az öreg küzdeni látszott önmagával. Végre megtörte a csendet: Lépj közelebb, egészen közel hozzám, hadd nézzek a szemedbe. Aladár egészen közel ment, úgy hogy alig két lépésnyi távolság választotta el őt atyjától. Itt vagyok, itt állok — mondta nyugodtan. — Az előkészületekből látom, hogy ki akartok hallgatni és a kérdések kereszttüzébe állitva, zavarba akartok hozni, hogy ily módon vallomásra, illetőleg beismerésre kényszeritsetek. Ám legyen. Magam is ezt óhajtom. Legaláb annál szebb fényben fog felragyogni fölöttem az igazság napja és annál tisztábban fog ragyogni az én becsületem is. Mert ártatlan vagyok. Az öreg -gróf lassan fölemelkedett, látszott, hogy az egykor erős férfi, most az asztalba volt kénytelen kapaszkodni. Teste megrándult, mint mikor erős széllökés rázza meg az óriási tölgyet. Fájdalmas, de szigorú tekintetét fiának szemébe mélyesztette, mintha lelkének mélyén olvasni is veséinek fenekén kutatni akarna. Aladár, — kezdte eleinte remegő, de később mindegyre erősbödő hangon, — most huszonnégy évnek tavasza virult el fölötted és mióta csak a világon vagy, egész tavalyig, nem voltunk egy percre sem távol egymástól. Szemem előtt nőttél fel, őrködtem lépteid felett, mig kicsiny voltál és felserdülve, akkor is jó baráti tanácsokkal intéztem sorsodat. Jó voltál, nemes voltál, előkelő voltán viselkedésedben, gondozkozásban és minden tetteidben. Örvendezve láttam, hogy a mag jó földbe hullott és reméltem, hogy nemes gyümölcsöt is fog hozni. Hittem, hogy tudatában vagy nemcsak annak, amivel egyrészt emberi méltóságodnak, másrészt ősi nemzetségednek és annak a névnek is tartozol, melyet viselni szerencsés vagy. Mire tanítottalak elsősorban? — Arra, atyám, hogy az igazi nemes embernek legelső és legfőbb kötelessége az igazságszeretet. Soha hazugság ki ne jöjjön ajkán, mert ez a legutálatosabb bűn. — Úgy van — bólinttot ősz fejével a gróf. — És mi a kötelessége annak, aki erről megfeledkezve a hazugság bűnébe esett? — Légyén erős bünés bevallani és meghalni, ha kell — felelt Aladár szilárdan. — Nagyon helyes — szólt az öreg ur emeltebb hangon. — Nagyon szép, hogy tanításaimat jól megjegyezted magadnak. Ám ha igy áll a dolog, életedet saját kardod élére tetted. Vigyázz, nehogy hazugság jöjjön ki ajkadon, mert akkor veszve vagy. És most beszélj. Vájjon te döfted-e a gyilkos acélt a fiatal társalkodónő keblébe? Te követted-e el azt a gyilkosságot, melyhez hasonló még nem történt e százados fák koronája alatt? Szólj, vájjon az ártatlanul kiontott vér téged vádol-e Isten előtt, mint gyilkost? Szünetet tartott és kerekre nyilt szemét az előtte álló fiatalemberre meresztette, mintha csakugyan veséibe akart volna látni. Merev arca, érc homloka elárulta, hogy nem az apa, hanem a szigorú biró áll itt, akitől a vádlott, ha bűnösnek bizonyul, nem várhat kegyelmet. Szentiványi Géza is felemelkedett, az ő szeme szintén belemélyedt a fiatalember arcába, mintha annak legtitkosabb redőiból ki akarta volna olvasni az igazságot. — Aladár, — mondta oly hangon, melyből ki lehetett olvasni a jóakaratot, mellyel iránta viseltetett. — Vannak pillanatok az emberi életben, melyekben szabad akarata oly csekély és értelmi képessége js annyira el van homályosulva, hogy a legjobb akarat mellett sem tudna számot adni tetteiről. Az ifjút, heves vére egy pillanatra úgy elvakit ja, hogy az önmaga fölött való uralmat tökéletesen elveszti. Ilyen válságos pillanatokban a legjobb érzésű és leghiggadtabb gondolkozásu férfi is olyan tettekre engedi magát ragadtatni melyeket rendez körülmények között ő maga utál legjobban. Talán ön is ilyen körülmények között volt. Éppen azért szálljon magába és mondjon el őszintén mindent. Gondolja meg hogy fölöttünk van a mindentudó Isten, akit nem lehet meghazutolni. Ő tudja, ártatlan-e ön, vagy pedig bűnös. — Nos hát, — szólt Aladár esküre emelve kezét, — ón is a mindenható Istenre hivatkozom, aki a vesékbe lát és tudja minden tetteimet. Még gyerekkoromban a katekizmusból tanultam, hogy Istennek nevét hiába ajkunkra ne vegyük. Erre az élő Istenre esküszöm tehát, hogy ártatlan vagyok! Az én kezem tiszta Rédey Irma vérétől! Érces hangon mondta ezt. Szava oly tisztán csengett végig a termen, mint a harangszó. A két férfi feszült figyelemmel hallgatta minden szavát. Nem, nem, ez a hang nem lehet egy bűnös ember szava. így nem tud beszélni az, kinek lelkére a bűn súlya nehezedik. Szentiványi Géza gróf arca kiderült, látszott rajta, Hogy ebben a percben nagy lidércnyomástól megszabadulva, megkönnyebbülve íélekzik fel. — Tehát ártatlan vagy — szólt Aladárhoz melegen. — Igen, szivem mélyéből elhiszem, hogy az vagy és hogy te is inkább áldozat vagy, mint bűnös. Tehát vannak még szivek, melyekből még nem halt ki az igazság szeretete. Hangod elárulja, hogy igazat mondtál. Ám ha ebben is csalódnám, akkor meginogna benne ma hit az emberek iránt, akkor azt mondanám, hogy mese mind az, amit az igazság meghamisitatlan fényéről beszélnek. Erre odafordult Szentiványi Gézához. — Köszönöm, kedves barátom, hogy ilyen szép véleménynyel van fiam felől. Megtisztelve érzem magamat, hogy ezzel a nyilatkozattal nemzetségünket igy felmagásztaltad. A hála könnyei tódulnak szemeimbe és végtelenül jól esik lesújtott apai szivemnek az az egy szó, hogy hiszel. Az Isten jutalmazzon meg érte. Aladár köszöneté jeléül megakarta szorítani Géza kezét. Az öreg ur azonban közbelépett és kezének egy tiltakozó mozdulatával meggátolta ezt. — Oh, ennyire még nem vagyunk, — mondta. — Eddig még nem hallottunk egyebet, mint azt a puszta állítást, hogy ártatlan vagy. Ám ha bírói tisztünkben jól akarunk eljárni, akkor állításod bizonyitékait is keresnünk kell. Ha vannak bizonyítékaid, add elő és akkor én leszek az első, aki ölelő karjaimat kitárom előtted és újra visszafogadlak, mint fiamat. Ám, ha bűnös vagy, akkor . . . Aladár megtántorodott. — Atyám, — kiáltott fájdalmasan vonagló ajkakkal, — ezt nem érdemiem tőled. Mondd, hazudtam-e valamikor? Nem voltam-e mindig hü követője tanácsaidnak és tanításaidnak? Nem volt-e életem nyitott könyv előtted? Miért hazudnám tehát a jelen szent órában, melyben nemcsak az én egyéni, hanem az egész család becsületéről és hírnevéről van szó? Oh atyám, teljes életemben szerettelek, mint a lovagiasság és nemesség ragyogó mintaképét, szerettelek a gyermeki odaadás mélységével, de hogy mégis kételkedel bennem, ez úgy hat reám, mint a tél zordon fagya a gyönge virágra. Félek, hogy megsemmisíted szivem oltárán azt, ami eddig a legszentebb és legmagasztosabb volt rajta. Az öreg ur ezen szavak hallatára egyszerre olyan sápadt lett, mint a viasz. Kezével remegve simította végig hosszú szürke szakállát, egész lénye megrendült a súlyos szavak hatása alatt. — Nagyon szivesen hinnék neked, — mondta remegő hangon, miközben összefacsarodott szivére szorította kezét, — Isten látja lelkem, én örültem volna legjobban, ha már a viszontlátás első percében mint fiamat — elveszettnek hitt fiamat, keblemre ölelhettelek volna. Hisz te vagy egyetlen gyermekem, öregségem támasza, életem alkonyán a fény és büszkeség. És most egy iszonyú vád szól ellened, hogy gyilkos vagy. A vádat maga a haldokló áldozat emelte ellened, ő nevezett meg téged. Ez olyan állítás, mely fölött napirendre térni nem lehet. — Mondtam már atyám, hogy e szörnyű vád nem alapulhat máson, mint félreértésen. — Éppen ez az, mit meg kell vizsgálni. Ez okból felelj kérdésemre nyiltan, röviden és az igazsághoz híven. — Felelni fogok — válaszolt Aladár némi hidegséggel. - Meg lehetnek győződve, hogy a tiszta igazságot fogják hallani tőlem. Kérdezzenek. — Mindenekelőtt azt az egyet magyarázd meg nekünk, miképp van az, hogy téged ma éjjel a sólyomvári kastélyhoz tartozó kertben találtak? Hiszen azelőtt sohasem voltál itt és nem tartottad érdemesnek levelemmel felkeresni Szentiványi Géza gróf urat, legjobb barátunkat. — Atyám, hogy ezt megérthetsd, jó messzire kell visszamennem. — Csak nagyon messzire ne. — Már megbocsáss atyám, ha azt akarjátok, hogy bizonyítékokat adjak kezetekbe és vódjem magam, akkor meg is kell engednetek, hogy elmondhassak mindent, ami a tényállás megvilágítását előmozdítja és amit védelmem szempontjából felhozni szükségesnek találok. De mindenekelőtt én is kérdezek egyet. Miért nem látogattál meg a legutóbb lefolyt négy hét alatt, mig betegen feküdtem? Vájjon nem kaptad meg levelemet? — Leveledet? Egy sort sem kaptam tőled. Ha kaptam volna, akkor nem kerestettelek volna minden képzelhető helyen. A rendőrséget is igénybe vette, de az még kevésbbé birta nyomodat felfedezni. Hol voltál hát? Mi kötött téged annyira, hogy aggódó öreg atyádnak hirt sem küldöttéi? — Sejtelmem tehát megvalósult — szólt Aladár. — Levelemet nem kaptad meg, természetes, hogy elsikkasztották. Hiszen tudhattam volna ezt, de bolond voltam, hogy hittem. Ennek magyarázatául elmondok neked egy csodálatos történetet, mely bármily különös is, de elejétől végig való igazság. — Nos, rajta. — Engedelmeddel egy év előtt európai körútra mentem ismereteim gyaparitása céljából. Visszatérve, egy-két hetet még a fővárosban akartam eltölteni, hogy utiélményeimet földolgozzam és külföldön szerzett tapasztalataim folytán lássam, miben haladtunk és miben maradtunk hátra. Közben kedvező alkalom kínálkozott vadászatra és én örömmel kaptam rajta, mert kedvelője vagyok ennek a nemes sportnak. Egy ilyen vadászkirándulás alkalmával egy gyönyörű leánykával találkoztam az erdei utón, aki doktor Morvay gyógyintézetét kereste. Természetesen odavezettem és megvártam, mig ismét kijön. De nem jött, voltaképp nem is jöhetett, mert erőszakkal visszatartották ott. Segélykiáltására bementem, de engem is eleinte erőszakkal, később csellel ott fogtak. Négy teljes hétig voltam fogva az intézetben, mely idő alatt hasztalan kíséreltem meg levelet küldeni neked, ez semmi áron nem sikerült. (Folytatjuk)
