Függetlenség, 1964 (51. évfolyam, 1-53. szám)

1964-06-18 / 25. szám

8. OLDAL

Thursday, June 18, 1964

KASTÉLY ÉS BÖRTÖN KESZTHELYEN

Richard Bright 1789

szeptember 28-án született Bristolban. A kereskedő- és banlkárcsaládból származó ifjú egy évig bölcsészetet hallgatott az edinburghi egyetemen, majd átlépett az orvosi szakra. 1814-lben megkezdett európai útja. során huzamosabb időt töltött Hollandiában, Belgiumban, Németországban, Ausztriáiban s Magyarországon. Könyvéinek különösen érdekes részlete keszthelyi és hévízi látogatása. Bright nevét az orvosok is jól ismerik, a Brightkórnak nevezett vesebetegséget, az, ő felfedezései alapján, róla nevezték el. Könyvének, amely 1818-ban jelent meg, cime: Travels from Vienna through Lower Hungary, with some remarks on the state of Vienna, during the congress in the year 1814. (Utazások Becstől végig a Magyar Alfölden, néhány megjegyzéssel Bécs városára az 1814. évi kongresszus idején.)

Amint Vasvár után eigy magaslatról visszanéztünk a hátunk mögött maradt vidékre, nagyon változatos tájék tárult szemünk elé. A zalabéri országút szelíd dombok és sűrű erdők között vezetett; általában jó völt; néhány helyen a parasztok a vármegyei hajdúk felügyelete mellett javították.

Zálabérem az óriáls termei tü, mogorva postamester — mindenféle okra hivatkozva — a többi* között-á betyárokat is emlegetve, arra, akart rávenni,: hogy hoszszadalmas kerítő utop menjek tovább Keszthelyre (az volt t.i. legközelebbi állomásom) , és a világért sem adta volna lovaíit a rövideibb útra, mivelhogy az kívül esett a postai úthálózaton. Vélgre, mégis megértette a szót, éis amikor elfogadtam feltétele it és megfizettem a jó borsos különdijat, egyszeriben— szélnek eresztette az összes betyárokat.

Zalabórrő] két órakor indultunk el. A vidék nem érdekes. A földet művelik, de nem termékeny. Elhagyvánj Szentgrótot — ahol néhány csinos házat láttam —, dombókkal szegélyezett völgybe érkeztünk. A dombok tetején erdők, lejtőin vetések állottak. A kocsis itt eltévesztette; az utat, és két-három mérföldet is megtettünk már, amikor egy lovassal talál-, koztunk, aki eligazított bennünket. Kétségtelenül magyar nemes volt, páratlanul festői ruhájáról Ítélve. Széles karimáj u, nagy kalapját vállára . csúsztatva viselte, zsinoros mentéjén ragyogó ezüst gombok csillogtak, világoskék feszes nadrágot , és magas szárú csizmát viselt. Dohányzacskója övébe volt dugva,, és válláról hosszú, zöld köpeny omlott alá.

Egy meredek völgyszakadékban kapaszkodtunk felfelé. A völgy két oldalát pompás szőlők és birikalegelők, aljat gabonaföldek boritottók. Felérkezve, egy másik völgyre láthattunk, amelynek átellenes határait erdőf'edte hegygerinc alkotta.

Szép, meleg délután volt. A^gzőlqfe és ;zöld rétek, itt-ótt yfcágzó.'> ifcükéhyboíkrökikal, — káprázatos szépséggel váltakoztak szemünk előtt. Azi este gyprsan leiszállott. Az, izmos bivalyok, napi munkájuk után elcsigázva, fáradtan ballagtak hazafelé. A pacsirta abbahogyta énekét. Ezer meg ezer béka hangja volt az egyedüli zene,! amely üdvözölt bennünket,! amikor bevonultunk Készt- ! helyre.

Kilen córa már elmúlt,hogy j megérkeztünk. Jóllehet Festetics László gróf, amikéit: atyjához irt ajánló levelét inkább az eléggé jó kocs- j tan megtiltotta, én mégis Bécsben átadta, határozotmában szálltam meg éjszaka- i ra, semhogy ily későn al-j kalmatlankodjam a kas-! télyban. Mindamelkitt, — i alighogy elhelyezkedtem, tanácsosnak gondoltam elfcül-1 deni a leveleit azzal az üze-! nettel, hogy másnap, a délelőtt folyamán jelentkezni óhajtok a grófnál. Meglepett az a szokatlan gyorsaság, amellyel vacsorámat készitetotíéik.De joggal gondoltam arra, hogy a vendéglős számot vetett azzal a lehetőséggel, amely valóra is vált: minden sietsége ellenére is, alig tette vacsorámat az asztalra, máris megjelent egy ur, aki a gróf prefektusiaikéint (jószágigazgató) mutatkozott be, és megkért, tegyek eleget a gróf kifejezett óhajának, s azonnal költözködjem át a kastélyba.

Kissé haboztam, de mivel beláttam, hogy az ellenkezés-, nek nincs értelme, és meg- j tudtam, hogy a gróf — aki ilyenkor már rendesen lepihen -— az én kedvemért fel akár kelni, legckoisabbnak véltem, ha szót fogadok. Dej

megmaradtam amellett,hogy most már megvacsorázom a vendéglőben, a bem utat ko- j

zást a grófnál pedig másnap déüulőbtre halasztót tu'k.

Amikor megérkeztem a kastélyba, felvezettek a lép^ csőn, keresztül a nagy efoédlőtermen, egy arcképekkel körülaggatott szobáiba. Ezt jelölték ki énnekem, inasom szobája meg az enyémbe nyílott. Mindenben a legnagyobb kényelmet találtam, csak egy dolog zavart, ami egyúttal mulattatott is. Valami különös hangverseny1 volt ez, d'e hogy honnan jöttek a hangok, azt jó ideig nem tudtam kitalálni. Úgy tetszett, hogy a dallam hcíl erősödik, hol halkul. Olyan,! volt, mint folyton szóló, apró j csengettyűk hangja. NÜha úgy rémlett, hogy a mi angol fogatainkat hallom, amint a lovak nyakára akasztóit csengőkkel nyargalnak, hd | a fáik között — olyankor el-1 halkul a haingjuk — , hoC: kiérnek a nyi'lt terepre, s megint erősebb lesz. Kinyitottam az ablakot, hogy job- j ban halljam. Végre azutáni felfedeztem a különös zene] forrását. A hold bágyadtan sütött a Balaton tavára, és a viz széléről jött a hang, a'mely nem volt semmi más, mint a lapos és mocsaras parton tanyázó millió béka brekegése.

Reggel hét órakor behozták a kávét, és amíg öltözködtem, meglátogatott a: gróf. A prefektus kísérte, és kölcsönösen bemutatott: bennünket egymásnak. A gróf maga volt a megtestesült udvariasság. Nagyon örülib, hogy Keszthelyen üdvözlői-1

hét engem. Csakhamar az itteni legfontosabb látnivalókra terelte a beszédet,— majd felhivatta a növénytan és az áilllatorvostudömány tanárát és arra kérte a két tudóist, hogy legyem velünk. Végül a két tanárnak és a prefektusnak gondjaiba ajánlott, és egyelőre1 búcsút vett tőlünk.

Olvasóm bizonyára csodálkozik azon, mit keresnek ezek a tanárok Keszthelyem, ebben a kis városban. Hogy megértesisem, vázolnom keli Festetics gróf munkásságát. Ez a főur állandóan Keszthelyen lakik, ahol főképp atyja gyűjtéséből származó, közel tizenötezer kötetes, gyönyörű könyvtárai van. A szórakozásnak és a: tudásnak e forrásából a gróf bőségesen és nagy haszonnal merített az idő alatt, amelyet nem foglalt le újszerű gazdálkodásának munkája vagy az általa itt alapított, nagyszerű Gazdasági Iskola ellenőrzése. Erre az intézetre nagy gondot éls hatalmas pénzösszeget fordított, és méltán büszke is rá. Itt rejlik tehát az az erő, amely annyi tanult embert vonzott ide.

Magyarországon a rabok elzárására kiszemelt hely rendesen a földes ur lakásának közelében vagy annak egyik részében van. Mivel általában dolgoztatják őket, az idegen utazó ritkák közeledhet a apllcsjog birtokában levő magyar nemes házához anélkül," hogy meg ne ütköznék a lánccsörgésen és á bilincsbe vert szánalmas alakok látványán. A börtön maga sobasiincs elrejtve az idegenek kíváncsisága elől.

Majdnem azt mondanáim,hogy hiúságukra szolgál, és a földesúri hatalom bizonyos jelének tekintik.

A legjobban Keszthelyen láttam. A gazdasági altisztek lakásul szolgáló és a kastély bejáratával átél lemben álló, nagy, alacsony épületnek jelentéktelen részét foglalja el. A börtönőr vezetésével léptem be megpántolifc és elreteszelt ajtaján. Abban a pillanatban tizenhét alak, valamennyi hosszú, magyar ruhában, felkelt a földről, ahol addig ült. A tizenkét niégyzetláihnyinál nem nagyobb szobában semmi sem volt, rajtuk kívül: sem asztal, sem ágy vagy szék. A levegő és a világosság a falaik felső részén lévő, több apró ablaknyiláson át jött 'be. A rabok legtöbbje fiatal ember volt. Egynémelyik ük felett ítélkeztek már, mások felett még nem. Volt, akit h'éít vagy nyolc évre zártak el. Vétségük különféle volt, de a velük való bánásmódban nem tettek különbséget, kivéve a megszabott időben kiszolgáltatandó botütések számát vagy az elzárás éveit.

Innen lementünk a föld alatti börtönbe, ahová éjjelre szokták elzárni őket. A börtönőr óvatosságból, a kellemetlen szag ellensúlyozására, füstölő fazekat vitt előttiünk A felnyitott belső ajtón át kis szobába léptünk be, amelynek sarkában szalmalócáikon kiét asszony feküdt. A padló közepén vasrács volt. Vezetőm felnyitotta ezt a rácsot és, kezében lámpával, leereszkedett előttiem a létrán. A lámpa fényénél megláttam, hogy egy kis előszobáiban vagyunk, ahonnan ajtó hyillik a földalatti örtönbe, a férfi rabok rendes hálóbelyére. Ez tégla-alakú boltozatos pince volt, benne két szalmazsák szolgált bútor gyanánt. Néhány rongyos ruhadarab hevert azon a helyen,ahol egy-egy rab pihenni szokott a puszta földön. A helyiség egyik sarkában vastag, erős láncot pillantottam meg. Körülbelül másfél lábnyi magasságban körös-körül karikák voltak a falba verve. Éjszakára a rabok lefekszenek a földre, hármuknak bokavasán keresztüli űzik a láncot és átvetik a karikám, majd további három rab után a második karikán húzzák át, és iigy folytatják, körbe-körbe az egélsz teremben. A lánc végét lakattal összecsukják, s ilyenformán minden rab biztos zár alá kerül. Fájdalmas elgondolni, hogy e nyomorultaknak egyike-másika bét éve ily helyzetben tölti az éjszakát.

Amikor ily nyíltan beszélek a magyar főurak börtöneiről, távol áll tőlem, hogy felindulásomban bíráljam őket. Úgy tekintem mindezt, mint a legmindennapibb jelenségek egyikének érdekes példáját, ez- pedig: az emberi léleknek azon képessége, hogy közönyösen szemléli azt, ami állandóan előtte van. Ha idegenekkel beszélünk, mi mindent nem hallunk saját szokásainkról, úgyhogy szinte hajlandók volnánk megkérdezni, valóban olyanok vagyunk-e, mint amilyennek mások látnak bennünket. És milyen öntudatlanul csukva lehet a magyar nemes szeme a nép nagy tömegének sok, fontos létfeltétele előtt! Pedig e néptömeg révén és változás árán az ország szilárdabb közbiztonságra és nagyobb jólétre, a földesur pedig hatalmának és vagyonának példátlanul álló növekedésére számíthatna.

(Folyt, a köv. számban)

SZERELEM

KUFÁRJAI

Irta: KERTÉSZ MIKLÓS

Azonnal előre ment. Nem volt az a földi hatalom, mely ebben a pillanatban képes lett volna őt visszatartani.

A többiek sietve követték őt, de még nem értek a bükkfához, midőn már hallották uruk szavát, aki rémült kiáltást hallatott. A fa alatt egy női alakot látott feküdni.

Irtózatos előérzet csapott szivébe, fojtott kiálás tört ki ajkán és kezeivel fejéhez kapott, majd a szemeit törülgette, hogy jobban lássan. Rettentő az, amit most látott, azt hitte, bele kell őrülnie. Más nem lehetett a női alak, mint vagy Lola, vagy Irma, de mind a kettő fölötte drága volt szivének, mindegyik más-más értelemben.

A közeledő lámpáktól némi világosság esett az alakra, úgy Géza felismerhette.

És most rekedt kiáltás tört ki ajkán — egy kiáltás, melyben benne volt egy megtört szívnek minden keserves fájdalma.

A női, alak, aki holtra vlát arccal feküdt a százados bükkfa alatt, nem volt más, mint Rédey Irma, az a nő, aki oly drága volt előtte, mint saját élete, aki hivatva lett volna arra, hogy neki uj életet, uj boldogságot adjon.

Tompa kiáltással leborult a földön fekvő Irma mellé. Habár még sejtelme sem volt arról, hogy mi történhetett vele, mindamellett egy szörnyű ablsejtelem azt súgta neki, hogy ez a nő szörnyű szerencsétlenségnek esett áldozatul.

—Irma! Irma! — kiáltott, környezetéről egészen megfeledkezve, — félj fel — ébredj — térj magadhoz!

Ahogy át akarta őt karolni, keze nedves let. A holdnak halvány fénye mellett meglátta azt is, hogy keze vértől, aludt vértől lett nedves és piros. Ez a vér Irmának kiömlő v :re volt.

— Gyilkosság! — kiáltott velőtrázó hangon, mely rémesen

hangzott vissza a kertben. — Itt gyilkosság történt, gyorsan ide, segitség! Dédey Irmát megölték! Gonosz kezek kioltották életét! ' *

Földváry gróf, Balázs, Soltész Feri és a többi szolga is mind futva közeledett. Egy perc alatt mindannyian kikelt arccal, meredező szemekkel vették körül Rédey Irmát, aki holtraváltan, mozdulatlanul és vérbe fagyva feküdt a földön.

Kimondhatatlan borzalom fogta el valamennyit, szavuk elállt a rémülettől. Gyilkosság a sólyomvári kastélyban, ezen a békés helyen, melynek földjét még semmiféle bűntény nem mocskitotta be. Ez a gondolat rettentő izgalomba hzott mindenkit.

— Meggyilkolták — nyögte Szentiványi Géza és megragadva Irma kezét, a magáéban tartotta, hogy felmelegitse, mert olyan hideg volt már, mint a jég. — Egy istentől elvetemedett gonosztevő keresztüldöfte szivét. Mit álltok itt tétlenül és mit bámészkodtok? Egyiktek sem jön rá magától, hogy mit kell ilyenkor tenni? Fussatok orvosért! Vagyonomat kapja, aki megmenti őt!

Többen a szolgák közül rohanni akartak. Soltész Feri azonban visszatartotta őket.

— Haradjatok! — mondta. — Majd én megyek! Rögtön lóra kapok és lóhalálban bevágtatok a városba s hozom az orvost.

Gézának tetszett ez a gondolat és intett neki, hogy csak menjen gyorsan.

A gonosztevő titokban még egy pillantást vetett áldozatára és kisietett. Útközben mormogta;

— Addig éljetek, mig és orvost hozok. Csak van annyi eszem, hogy magam alatt nem vágom el a fát.

Géza gróf ezalatt föltámasztotta Rédey Irma fejét. Forró könnyek szivártogtak szeméből, a görcsös fájdalom szivében el sem férve, följött egész a torkáig és ott fojtogatta őt.

Földváry gróf is leereszkedett a szerencsétlen nő mellé a fűbe. Bár ezt a kellemes, szende nőt még csak ma látta először és pedig csak futólagosán, azért mégis nagy tisztelője volt és sorsa mély részvétet keltett benne.

—Mi történik itt? — kérdezte egyszerre egy női hang. — Az Istenért, hol van atyám? A házban gyilkosságot kiált mindenki nagy ég, atyám, hol vagy? Oh, talán csak nem te vagy az áldozat?

— Ah, Lola, drága gyermekem — zokogott Géza gróf. — Nézz ide, megölték Rédey Irmát, Jól tudom, hogy te is szeretted őt és meg fogod őt siratni.

— Rédey Irmát? — kiáltott a képmutató, óriási fájdalmat színlelve és leborulva Irma mellé, megfogta kezét és könnyeivel áztatta. Közben egyre kiáltotta:

— Megölték őt . . . Kegyetlenül legyilkolták. Hah! Átok az elvetemült gyilkosra, aki legjobb barátnőmtől fosztott meg engem. Ne legyen neki egy nyugodt perce sem többé ebben az életben. Oh Irma, ébredj, térj magadhoz, úgy szeretlek, mint nővéremet.

Ebben a pillanatban mintha csoda történt volna. Irma, aki egész mostanáig mozdulatlanul feküdt, Lola kezének érintésétől egyszerre összerezzent és életjelt adott magáról.

Úgy volt, mintha Lolának a hangja és kezének érintése visszahívta volna lelkét a túlvilág küszöbéről, mert vonagló reszketés futott végig tagjain és bágyadtan felnyitotta szemét, melyből a halál borzalmai tükröződtek vissza.

— Oh él, még él! — kiáltott Szentiványi Géza. — Magához tért. Hatalmas Isten, esdve kérlek, tartsd meg nekem ezt a drága életet, melyet egy gonosz kéz ki akart oltani.

Hirtelen leereszkedett Réday Irma fölé és igyekezett elkapni egy tekintetet azokból a megtört szemekből, melyek még ma este az üdv forrásai voltak szerelemszomjas lelkének. Iszonyú fájdalom marcangolta szivét, midőn ezt a nemeslelkü nőt haldokolni látta és egyúttal vad elkeseredés és harag keletkezett szivében ama gonosz teremtés iránt, ki eza a gyalázatos tettet elkövétte.

— Irma — mondta — Imé Csupa jöbarátok által, hozzádtartozók által körülvéve, karjaimban tartalak — én, Szentiványi Géza! — Ne félj semmitől . . . szólj, ki volt az az átkozott gonosztevő, aki kést döfött kebledbe, ki volt az az elvetemedett sátán, aki békés berkeinkbe lopózva, drága életed után nyújtotta ki kezét. Nevezd meg a gyilkost!

Mély csendben leste mindenki a szavait, még a szellő suttogása is elnémult, a hold éppen előjött a felhők mögül, mintha ő is hallani akarta volna a gyilkos nevét.

Ekkor úgy látszott, mintha Irma is összezedné minden erejét; felső testével hirtelen felemelkedni igyekezett, ajka megmozdult, szeme az irtózat kifjezésével irányult merően egy helyre, mintha maga előtt látná azt a gazembert, aki az életére tört.

— Gyilkos . . .! — rebegte megtört hangon.

— Oh nevezd meg őt Irma — szólt Szent iványi Géza és félkezével feltámasztotta Irma fejét, hogy könnyebben beszélhessen. — Nevezd meg az átkozottat, Irma.

Rédey Irma még egyszer felnyitotta szemeit és megtört hangon, alig hallhatóan rebegte.

— Gyilkosom . . . Földváry Aladár gróf!

Határtalan megdöbbenéssel hallották ezt a körülállók.

— Irma! — kiáltott Géza, — iszonyú vád ez haldokló ajkadról!

Földváry rémülten hajolt föléje és remegve kérdezte:

— Engem vádol?

— A fia, a fia, — rebegte Rédey Irme erejének utolsó megfeszítésével és eszméletét veszítve visszahanyatlott Szentiványi Géza gróf karjába. j

Az öreg gróf iszonyodva kapott fejéhez.

— A fiam ... a fiam lenne gyilkos, az én elveszett fiam?

Uram teremtőm, lehetséges lenne ez? Nem, nem, ez hihetetlen! Megzavarodott lelkének tévedése ez. Ma este engem látott utoljára, ez lehet oka annak, hogy az eszmék zavarában a gyilkost összeköttetésbe hozta az én nevemmel.

— Földváry Aladár lenne a gyilkos? Oh, ez lehetetlen, — mondta Géza is. — A szerencsétlen csak a láz deliriumában mondhatott ilyet. Igazad van, kedves barátom, —• tette hozzá az öreg grófhoz fordulva, — mert veled beszélt utoljára, ennélfogva a te neved, zavart eszmemenetében, vagahogy összekerült a gyilkos nevével. Irma, Irma, ne távozzál el körünkbél ilyen rettentő' váddal, szólj, csakugyan igaz, amit mondtál? Csakugyan a fiatal Földváry gróf a gyilkas?

— Ő az, ő az!

— Vájjon itt lett volna?

Vér ömlött ki Irma ajkán. Mindenki azt hitte, hogy már vége. Hihetetlen kijelentése megfagyasztotta a körülállók ereiben a vért. Az öreg Földváry gróf megdermedve állott a szörnyű vád hallatára.

Irma még egyszer összeszedte minden erejét és halkan mondta:

— Itt volt a pavillonban . . . óvjátok tőle Lolát, óvakodjék tőle ön is, gróf ur!