Függetlenség, 1964 (51. évfolyam, 1-53. szám)
1964-05-14 / 20. szám
SZERELEM KUFÁRJAI Irta: KERTÉSZ MIKLÓS — Ha igy álla dolog gróf ur, — felelte Irma, — akkor kedves kötelességemnek tartom tovább játszani. Én Istenem legforróbb vágyam abból áll, vajha minél jobban meghálálhatnám mindazt, amit velem tett. De még igy is még adósa maradok. — Adósságról szó sem lehet, — mondta a gróf. — Ellenkezőleg én vagyok lekötelezve önnek és nagy szerencsének tartom, hogy hozzánk jött, Irma. És nem tápasztaljuk-e, hogy önnel együtt béke és nyugalom költözött ebbe a házba? Szerencsét hozott nekem. Először is visszakaptam Saroltát, utána pedig egyetlen gyermekemet, Lolát, akit oly sokáig hasztalan kerestem. Réd> Irma lesütötte szemeit és hallgatott. Valahányszor Loláról volt szó, valami megmagyarázhatatlan nyugtalanság fogta el őt. De azért egy szóval sem nyilvánította ezt és Lolára soha egy rossz célzás vagy megjegyzés nem hagyta el ajkát. Sőt ellenkezőleg még tetézte a dicséreteket, melyekkel Lolát a gróf pazar bőkezűséggel elhalmozta. — Pedig már elszoktam a szerencsétől, — folytatta a gróf, mialatt a leányom nyugtatta beszédes szemeit. Egészen el voltam hagyatva és már semmit sem reméltem. De mióta kegyed itt időzik e házban, azóta remény költözött szivembe és ezért én valóban halára vagyok kötelezve. Gyors mozdulattal, mely voltakép nem is volt szándékában, megragadta a szép leány kezét. — Mit müvei gróf ur? — rebegte a leány zavartan és igyekezett visszahúzni kezét. — Kérem gróf ür, engedje meg, hogy visszavonulhassak. Oh istenem — gróf ur — hagyjon kérem, nem, nem! Nem szabad . . . oh istenem! A gróf minden ellenkezése ellenére magához húzta Irmát és karcsú dereka köré fonta karját. — Hát azt hiszed, kedves leány, hogy nem olvastam ki szemedből és nem vettem ki hangodból, amit előttem titkolni akarsz? Hiszen az én szivemben is ugyanaz ment végbe, ami a tiedben. Úgy érzem, mintha az én szivembe is újra bköltözne a tavasz, mintha a téli fggytól megdermedt szivemben a kikelet, amit eddig nem mertem bevallani magamnak sem, kimondom, hogy szelíd, nyájas, bűvös szemednek nézése, olyan azi én lelkemnek, mint virágnak a reggeli napsugár, mint fűnek a hajnali harmatcsepp. Kimondom Irma: szeretlek, imádlak. Mély csend követte ezeket a szavakat , Egy percig úgy volt, mintha Irma, a szerelem elragadtatásában a gróf karjaiba akart volna dőlni,— már feléje hajolt— ajka egészen közel volt a gróféhoz, úgy hogy Géza már érezte a leány forró leheletét, de a legközelebbi percben hirtelen elháritota őt magától és sápadtan rogyott a zongora előtt álló székre. — Nagy Isten, mit csinál ön grót ur? rebegte vonagló ajkakkal és lüktető homlokára szorította kezeit. — Nem lett volna szabad ilyen hangon beszélni hozzám. Vallomása kiűz házából és kitaszít a nyomorba, a bűnös világba, melyből az ön jósága kiszabadított engem. Nem, nem, lehetetlen tovább itt maradnom ebben a házban, mert tudva azt, hogy ön szeret engem gróf ur, .menekülnöm kell innét, oly messzire, amennnyire csak lehet, mert nem akarok mást megrövidíteni jogaiban ... — És ez a másik még él, — folytatta Irma, mialatt Szentiványi Géza gróf, mint valami szép álomból magához térve, megkövültén ült előtte. — Még él. az a szerencsétlen, akinek elsőbbségi joga van arra, hogy neje lehessen és bár elmebeteg, azért tisztelni kell ezt a jogot, melytől csak egy lelkiismeretlen, egy rosszlelkü és egy megvetésre méltó nő tudna őt megfosztani. Könnyzápor ömlött szeméből és a gróf elől menekülni akart a szobából. Ez azonban hirtelen átkarolta őt a szenvedélyesen magához szoriotta a szép társalkodónőt. Ez a szenvedélyesség megrémítette Irmát, de azért mégis édes érzelemmel engedte át magát a boldogságnak. — Igazad van, édes leányka, — suttogta a gróf szerelemtő lremegő hangon. — Közöttünk áll ő, a szegény, szerencsétlen elmebeteg és bár ő már csak árnyék lélek nélkül, habár az ő élete nem sokkal több a halálnál, azért mégsem lehetnénk boldogok, amig látnunk kellene kihamvadt szemeit, hallanunk kellene őrült kacaját. Hangja fájdalmasan rezgeti. — De azért, — folytatta, — kivánhatja-e valaki tőlünk, hogy lemondjunk a szerelemről és a boldogságról? És arról, hogy legalább naponkint láthassuk egymást és egy födél alatt legyünk. Éppen azért ne fuss el Irma. Ne fossz meg attól az örömtől, hogy mindennap láthatlak, mindennap hallhatom kedves hangodat. Oh ne tedd, nem akarok ismét magányos emberré lenni. Ne hagyj magamra szerencsétlenségem közepette. — Oh, a gróf urnák most már nincs szüksége reám, — felelte Irma és hasztalan igyekezett kiszabadítani magát a gróf ölelő karjai közül. — Ön nem olyan szerencsétlen és elhagyatott, mint gondolja. Hiszen itt van a leánya, Lola kisasszony... — Igaz. Hálát adok Istennek, hogy visszaadta őt nekem. És igy nem is mondhatom, hogy magányos ember vagyok. De gondold meg Irma, hogy aligha lesz sokáig nálam. — Miért? — kérdezte Irma meglepetve, miután nem értette a célzást. ,..... — Én Istenem! Lola szép leány, gazdag is, tehát igen jó parti és csakhamar akad majd kérője. És ha kínálkozik egy jellemes, megfelelő kérő, aki Lolának is kedvére van, mi jogon utasíthatom el őt? Leányom természetes rendjénél fogva, mint apa magam is tárt karokkal fogadnám a kérőt és rájuk adnám áldásomat. Lola akkor elhagyna engem, uj életet kezdene más cél felé törekedne, más vágyak töltenék be lelkét, bolodgságát másban keresné, mint bennem és én ismét csak arra lennék kárhoztatva, hogy magányos életet éljek sólyomvári kastélyomban. Éppen azért maradjon, Irma, tette hozzá könyörögve, ne hagyjon magamra ebben a házban, melyben csakhamar élő, halott lenne belőlem is. Oh, ha tudná, mennyit szenvedtem és mennyit szenvedek még most is, tudom megsajnálna engem. — Sajnálom? — kérdezte Irma és sóvárgó szemét rávetve, könnyedén hozzásimult a férfihez. — Sajnálni? Akire a szerencse napja mosolyog, azt nem kell sajnálni. — Irma! — kiáltott elragadtatással a gróf. — Sugárzó szemedből látom, szavaidból kiolvasom, hogy szeretsz, igen, erről most már meg vagyok győződve és ez a tudat boldoggá tesz. A kárpit, mely a zongoraszobát a szomszédos fülkétől elválasztotta .hirtelen meglebbent és a nehéz selyemkárpit mögött valami különös szisszenés hallatszott. De a gróf és Irma, akik most benső elragadtatásban átkarolva tartották egymást és forró csókban forrasztották össze ajkukat, nem ügyeltek erre a különös hangra, mely egy kígyó sziszegésre emlékeztetett. Sokáig, sokáig pihent Irma fürtös feje a szeretett férfi vállán. Boldogságukban annyira el voltak merülve mind a ketten, hogy környezetükről teljesen megfeledkeztek. Ekkor azonban a gróf egyszerre fölvetette a fejét. — Ez volt az első csók, mellyel ajkadat érintettem, Irma. De esküszöm, hogy az utolsó is volt addig, amig a szerencsétlen elmebeteg él. Ünnepélyesen fogadom, hogy köztünk egy gyengéd szó nem fog esni mindaddig, mig a sólyomvári kastély élőhalottja örök álomra be nem hunyja szemét. Akkor fogom csak azt mondhatni, hogy szabad vagyok — akkor fog csak uj úrnőt kaphatni ez az elárvult kastély. — Soha! — sziszegte a függöny mögött a leselkedő. — A sólyomvári kastélynak csak egy úrnője van és ez nem fogja átengedni másnak helyét. — Add ide kezed, Irma, — szólt a gróf. — Tekints még egyszer szemembe, hadd pillantsak még egyszer szemednek tiszta tükrébe és vésd jól emlékedbe ezt a mai boldog órát, melyet az imént egymással és egymásban átéltünk. Most búcsút veszünk a boldogságtól, melynek izét megizlelte ajkunk és melynek édességéről szivünk a mai napon fogalmat kapott. — De eljön az idő, midőn ez a boldogság ötökre szivünkbe költözik és akkor határtalanul boldogok leszünk mindketten. Irma nem vonta vissza kezét. Ön feledten átengedte magát annak a férfinek, akit most szeretett mint ahogy no csak szerethet. Ebben a pillanatban a két nemes lélek fogadalmat tett, hogy be fogják várni az időpontot, melyről a gróf beszélt. Megvoltak győződve, hogy bármely körülmények között hívek lesznek fogadalmukhoz. Lola ezealatt ép oly nesztelenül, mint ahogy jött, kiosont a fülkéből. Arca ki volt pirulva, szemei lángoltak a felindulástól. Ilyen állapotban lehetetlen volt hálószobáját fölkeresni, hiszen már előre tudta, hogy szemeire nem jön álom. Lesietett tehát a kertbe, és a csillagok fényénél bolyongott a park széles utain, melyekre sárga leveleiket hullatták az ősztől hervadozó faóriások. — Lola, Lola! — hangozott egyszerre háta mögött' egy hang. , A szép csalónő összerezzent a hang hallatára és megállóit. Megismerte Soltész Ferit hangjáról. Most összehozta' vele a véletlen itt a kert félreeső utain az éji homályban, — holott eddig félve kerlüte a találkozást. Attól az órától fogva ,melyben Soltész Ferinek gaz furfanggal, mely egy embernek a halálát okozta, a kastélyba sikerült jutnia, mióta a gróf csupa hálából szolgálatába fogadta őt és Lolának volt rá gondja, hogy ők ketten össze ne kerülhessenek, bár nagyon jól látta azokat a haragos és fenyegető pillantásokat, melyeket Soltész Feri állandóan feléje lövelt. , i Most azonban, mintha a felhőből pottyant volna alá, egyszerre előtte termett és lehetetlen volt kitérni előle. Máskülönben pedig egészen jól festett a fickó a csinos libériában és Lola önkénytelenül is rajta felejtette tekintetét, ámbár a legszívesebben mérföldnyire szeretett volna tőle lenni. — Végre találkoztam veled! -— lihegte Feri és szétnézett, vájjon csakugyan egyedül vannak-e? — Istenemre, Lola, türelmemet kemény próbára tetted és az igazat megvallva, tovább már nem bírtam volna ki jelenlegi lealázó szerepemet. Csuszva-mászva, görbe háttal bókolnom kell előtted, nekem, aki szokva voltam karomba ölelni téged és csókokat lopni ajkadról, amikor csak tetszett. De jó, hogy most csupa véletlenségből találkoztunk. Jöjj velem, fontos beszélni valóm van. — Feri, Feri! — szólt Lola félve. — Semmi ellenmondás! — hurrogta le őt a betörőkirály. — Most nem a szolga áll előtted, hanem a szeretőd! — Az istenért, ha ezt meghallaná valaki. — Éppen azért jöjj velem gyorsan. Végünk lenne mindkettőnknek, ha az ablakból valaki meglátna bennünket. Gondolj arra az ábrándos természetű Rédey Irmára . . . Ennek a névnek említése felvillanyozta Lolát és eszébe juttatta a kastélyban történteket. Már csak ezért is beszélnie kellett Soltész Ferivel. — Menjünk a pavillonba, — mondta a betörőkirály halkan. Az most elhagyottan áll, ott zavartalanul beszélhetünk. Nem várta be, hogy Lola magától kövesse őt. Megragadta kezét és minden ellenkezést kizáró módon magával húzta őt. Lola nem is ellenkezett. Érezte, hogy ezzel az emberrel védtelenül áll és nincs fölötte hatalma, kivált most, hogy ittlétét fölfedezte és bármely pillanatban leránthatta róla az álarcot. Csak egy szavába kerül és akkor minden dicsőségének örökre vége. Mint csalónőt bármely pillanatban leleplezheti őt és akkor futva kell menekülnie, ha börtönbe nem akar kerülni. Ezért volt kénytelen Soltész Feri akarata előtt meghajolni. Csakhamar elérték a magányosan álló kis kerti pavillont, mely a kert alsó végén volt, közel a keritésfalhoz. Három oldalról vad szőlővel volt befuttatva. Betértek. ,v J — így nem maradhat tovább Lola? — tört ki a rőthaju gonosztevő. — Megőrülök, ha még sokáig viselnem kell ezt az átkozott libériát, melyet utálok. Csak az az egy vigasztal, hogy közeledben vagyok, de nem bírom tovább. Csak egy szavadba kerül és egyesítve vagyunk örökre egymással. — Nem értelek Feri, — mondta Lola, de nem mert reá nézni. — Hogy érted ezt, hogy örökre egyesítve leszünk egymással? — Hej, nem igy beszéltél azelőtt, — kiáltott Feri. — Akkoriban rögtön megértettél. Hanem persze — mióta olyan előkelő lettél, mióta a legszebb grófkisasszonyt ünnepli benned a világ, mióta szavadat mindenki mohón lesi, azóta elfelejtetted az én nyelvemet, a szerelem egyszerű nyelvét. De vigyázz magadra, Lola! Egy szép napon a kocka könnyen hátrányodra fordulhatna és tőrbe kerülnél, mielőtt észrevennéd magad. Egy találkozás a gróffal négyszem között elég lenne ahhoz, hogy lebukjál a fényes polcról, melyet jelenleg elfoglalsz és kénytelen kelletlen vissza kellene térned a piszkos utcába, a takarítónőnek még piszkosabb lakásába, ahol gyermekéveidet töltötted. Lola összerázkódott. Ez bizony nem volt valami kecsegtető állítás. A jövőnek ez a képe, melyet Soltész Feri rideg nyugalommal feltárt előtte, legkevésbbé sem volt vonzó számára. Ő, aki úgy megszokta a fényt, gazdaságot és a hatalmat, mintha abban született volna, már nem is gondolt arra a lehetőségre, hogy azt valamikor elveszítse és hogy a szép álomnak hirtelen vége is lehet. — De azért nyugodt lehetsz — folytatta Feri valamivel gyöngébben. — Ne félj, nem árullak el. Most azonban, Lola, fölötte kedvező az alkalom. Millióink lehetnek, ha akarjuk és ez úgy hiszem, elég ahhoz, hogy nyugodt és boldog életet élhessünk Amerikában. Milliókról beszélsz? Mikép juthatnánk hozzájuk, Feri? — kérdezte Lola félénk tekintetet vetve kedvesére. — Mondom, semmit sem tudsz már! — kiáltott fel Soltész Feri. — De annál többet tudok én. Mialatt ebben a libériában, görbe háttal és alázatosan lehajtott fővel jártam a kastélyban, azért mégis nyitva tartottam a szememet. Már kifürkésztem, hol tartja a gróf a családi kincseit. Még nem mondta meg ezt neked? Még nem avatott be téged, mint leányát a titokba? Nos, beavatlak én. Nem láttad még hálószobájában azt a szép müvü szekrényt, melynek oltár alakú díszítményei vannak? — Mindössze talán kétszer léptem át a gróf hálószobájának küszöbét, — felelte Lola. — A csodálatos szekrény szemembe ötlött, de a gróf nem beszélt róla és rendeltetését nem magyarázta meg nekem. — A rendeltetése az, hogy magába rejti a családi kincseket. Aki olyan szerencsés, hogy azt kinyithatja, az egy csapással milliomossá lesz, még pedig minden valószínűséggel többszörös milliomossá. Feri szeme hatalmas fénnyel csillogott, mint a pokolbeli sátáné. Mellé zihált, midőn a kincsről beszélt a titokzatos szekrény millós tartalma kimondhatatlanul feltüzelte a betörőkirály kapzsiságát. — E a szekrény — folytatta Feri — a Szentiványi grófok családi gyémántjait és egyéb drágaságait tartalmazza. Elvoltam bújva a szobában, mikor a gróf egyedül hitte magát és felnyitotta a szekrényt. Ha akkor leütöttem volna őt, ma az összes drágaságok birtokomban lennének. Fogalmad sincs róla, mennyi ott a kincs. Milliót kapnál meg érte akkor is, ha potom áron vesztegetnéd el. Szinte bánom, hogy nem végeztem vele, mert nehéz ám kinyitni a szekrényt. Jól láttam, hogy szövevényes zára van, melyet legalább is kétszáz év előtt remekbe csinált valami élelmes lakatos. Előre látom, hogy az a zár még nekem is kemény dió lesz, pedig én vagyok a betörőkirály. — Ha nem lehet felnyitni, akkor kár róla beszélni, — jegyezte meg Lola. — De meg kell fontolni azt is, hogy lopás esetében a gróf minden követ megmozgatna a tolvaj kézrekeritésére. — Haha! — kacagott Feri cinikusan. — Csak egyszer kezemben legyen a kincs, akkor ő bottal üthetné ynmomat. Egyébiránt van is már egy kész tervem, melyet mindjárt elmondok neked. Előbb azonban tudni akarok valamit. Mit akarsz tudni? — Meg tudnád valamiképen szerezni a szekrény kulcsát? Ebben az esetben viaszlenyomatot vennék róla és elkészíttetném a párját. A többi aztán könnyen menne. Egy alkalmas órában felnyithatnád a szekrényt és mienk lenne a sok kincs. Lola gondolatokba merült. _ Nos? .— kérdezte Feri indulatosan. — Talán nincs ínyedre a tervem? Lola hirtelen hátra szegte nyakát. — Nincs más választásom, mint elfogadni tervedet. Pedig mint leánya, nekem volna elsősorban igényem a kincsekhez. (Folytatjuk) 8. OLDAL Pfnr.FTf Thursday, May 14, 1964.
