Független Ujság, 1909 (1. évfolyam, 1-22. szám)
1909-05-20 / 8. szám
Szatmár, 1909. J I. évfolyam, 8. szám. .’^fsfitörtök, május 20. ELŐFIZETÉSI ÁR : Egy hóra • ■ ■ • • I kor. Negyedévre Szerkesztőség és ír■■ n.ri■■ 3 kor. SZATMÁR, DEÁK-TÉR 2. SZ. Városok az adósság-tengerben. közelebb tartandó kongresszusának használatára készült, a magyar városok legközelebbi jövőben 273 millió korona értékű munkálatot akarnak végrehajtani, aminek javarészét, 265 milliót kölcsönből akarják fedezni. Nagy összeg, de könnyelmű adósság- csinálásnak mégse lehet nevezni. Minden város igyekszik haladni, fejlődni; nemcsak a nemes vetélkedés kedvéért, hanem, hogy polgárainak gazdasági, kulturális és egészségügyi javát szolgálja. Rossz néven vehető-e akármelyik várostól, ha vizvezetéket, csatornázást akar, köz világításhoz a modern technika eszközeit akarja igénybe venni, utcáit kövezted, iskolákat épit, közúti közlekedésről gondoskodik és | hogy, a mi a legtermészetesebb, a közszolgáltatást teljesítő vállalatokat magához akarja váltani? Ezt a térmé- szetes eladósodást fokozta az állam, azyal a licitációval, amelyre a vidéki városokat ugratták be, valahányszor egy-egy közintézményt a vidéken akartak elhelyezni-f cfftt annak adták, amelyik a legtöbb költségbe verte magát miatta. Ez a negyedmilliárdos adósság természetesen elörevetl árnyékát a jövendőre. Lukács Ödön átlag-számitása szerint, az adósság öt és fél százalékos amortizációját véve, a városi terhek tizenkét százalékos további emelését vonja maga után. A megdöbbentő adatok után a városok kongresszusának kétségtelenül a legkomolyabban kell a segítés után nézni, a szalmaszálat kutatni, a mely az adósságokban való megfulás- tól megmenti őket. Lukács Ödön memorandumának több javaslata van, a melyekből nehéz szétválasztani azokat, amelyeknek több, amelyeknek kevesebb és amelyeknek épen semmi kilátásuk sincs a megvalósulásra. Az első és kétségenkivül a legjogosabb kívánság, hogy az állam ne csak alamizsnával s ne csak kegyképen részesítse segítésben a városokat, hanem a költségvetés fedezeti hiányának (tehát annak az összegnek, amelyet a pótadó kivetésével szereznek be) bizonyos, a törvényben megállapítandó kulcsával támogassa a városokat. Kívánatosnak tartja, hogy a patikajogok adományozása a városokat illesse ; kívánja a városi tüzkárbiztositó intézetek megvalósítását, a telekértékesitő adó behozatalát és egyebeket. A kongresszus rendszerint az ábrándok gyűjtőfogalmát jelenti. Enn,él nem sokkal több szokott fenni ü varosok évről évre visszatérő kongresz- szusa, amely eddig valóságos, jólla- kást jelentő eredményekre nem hivat- kozhatik. De azután a kép után, a melyet a nagyváradi memorandnm a várok jelenéről és jövendőjéről vetít, mér nem az ábrándozásnak van helye. A városok az állammal szemben az önérzetes, a jog fundamentumán álló Szatmár, május 19. A képes lapok illusztrácziói közé tartozik a statisztikánák bizonyos szemléltető formája, amely szerint pl. Ausztria-Magyarország haditengerészete egy szandolinnak van rajzolva az angol haditengerészet jelentősége mellett; az ember mellé le van rajzolva egy öles nagyságú szivar, amely az általa elfogyasztott dohánymennyiséget mutatja, az emberhez viszonyítva, a szerb ipar egy asztalos-inasnak van ábrázolva a nagygyárosként- büszkélkedő német iparral szemközt és igy tovább. Ezen módon le lehetne rajzolni a falusi embert és a városi polgárt. Az egyiket a ki egy csekély batyut visz a kezében, a másikat, akinek mázsás zsákok nyomják a vállát. A batyu, meg a zsákok közterheket • jelentenek. Nagyvárad város pénzügyi tanácsosa, Lukács Ödön, a városok háztartásának rendezéséről szóló munkájában említi, hogy egy-egy községi lakóra, átlagban évi 72 korona megterhelés jut, mig a város lakója állami és községi adóban évi 200 korona megterheltetés alatt nyög. A legszomorubb pedig az, hogy ez a 200 korona is emelkedni szörnyűén emelkedni fog. Ugyanezen tanulmány szerint, amely a városok legA „Független Újság“ számára. Irta: Pékár Gyula. Este lesz, sötétség borul a fáradt világvárosra. Ez az a pillanat, amikor a hárommillió dolgos ember a napi munka után becsületesen lefekszik, s a százezer mulatós gavallér vigalomra ébred. Páris asszony, — aki tudvalevőleg törvényes érdekházasságban él a nyárspolgár köztársasággal, — szintén nyugvóra tér, de csak azért, hogy nyomban hütlenül megszökjék hazulról, mihelyt házsártos férje álomra hunyja a szemét. S amerre lábujhegyen végigszalad, nyomában lázas fénnyel gyulnak ki a bou- levardok mindenfelé. Mosolyától farsangos hevület pirul minden arcon. Mint valami csábitó pokol tüzvész- szerü látományban kezd izzadni Páris, lüktet és forrong már a gyönyörök boszorkány- konyhája. Paillard elegáns vendéglőjében vacso- rátunk s barátnőnk a Parisienne volt az, a ki az étlapot összeállitotta. A francia konyha a világ első konyhája. A falánkság a hét főbűn egyike, csak természetes tehát, hogy Ínyencség cimén magas művészetté kellett emelkednie Párisban Megizleltük a különleges párisi ételeket ; még csak azok a hires barackok vannak hátra, amelyeknek darabja, — titokban meg sugjuk, — télen 40 frankba kerül itt... Mindjárt nyolc óra lesz, elindulhatunk kőrútunkra. De merre menjünk, — hol kezdjük ? . . . Pillantsunk be előbb a színházakba. Párisban sohse szokás az első rövid darabra, (a ,,lever de rideaura“) színházban lenni; csak a nagyoperában kell pont nyolckor helyen ülni. Mesés e nézőtér és színpad terjedelme és káprázata. Előkelő fénytől ragyognak a páholyok, íőleg a pénteki elegáns napohon. Ma este ismét „Mignot“ adják, talán már ezerkétszázadszor; szökjünk a színfalak mögé, tán mindjárt a ballerinák öltözőjébe. Íme itt vagyunk a párisi Terpszichora főhadiszállásán, amelynek tüllszoknyákból épült fellegvárra bizonyára bevehetetlen volna, ha nem ostromolnák a legsúlyosabb fémből készült lövegekkel: louisdoroíc arany gránátjaival . . . Itt az a gárda, amely meghalna, ha nem kellene magát megadnia. Nézzünk körül a szentélyben. Nini, az egyik öltözőben mindjárt ismerősre találunk. Ott a falnál ül keresztbetett lábakkal a hires Cieo de Marode, könnyen ráismerhetünk („á la viérge“) hajviseletéről, amelyet jóformán ő hozott divatba és pedig nem annyira esztétikai meggyőződésből, mint inkább abból a prózai szükségességből, hogy füleinek a hiányát eltakarja. Nos, nemcsak a kis balleriáknak, de az egész Párisnak egyik legszebb és leg- szerelmesebb ünnepe a februári álarcos operából. A velencei herceg és olesz kísérete : Arlequin Pierott és Colombine, a francia szellemesség mezében vonulnak be ekkor s ülnek diadalt a párisi asszony kacajában, ki e napon kétszerié erősebb, mert kacér- sága rendes maszkján kívül még valóságos álarcot is visel. Szédít, mámorit e látvány, önfeledten űznénk a dominókat mi is . . . Nini egyet már el is fogjunk a függöny mögött, de a maszk alól im barátnőnk, a Parisienne kacag a szemünkbe, s ő figyelmeztet, hogy ne töltsük itt soká az időt felesleges flörttel, hanem menjünk tovább. A párisi asszony. Lapunk mai száma 8 oldal.
