Független Magyar Hírszolgálat, 1993. március-1994. február (17. évfolyam, 1-12. szám)

1993-12-15 / 10. szám

6

NÉZŐPONT

Szálc László:

ÉLHETETLENEK ÉS HALHATATLANOK

Nézzünk szembe a keserű igazsággal: bukott szabadságharcok és forradalmak élő harcosaira nincs szüksége az utókornak Negyvennyolc honvédéi sem kellettek a kiegyezés Magyarországának, és ma sem tudunk mit kezdeni az ötvenhatos utca “talpasaival”. Létezésük fölösleges, gondolkodásuk anakronisztikus, szemükbe nézni kínos, kellemetlen. Sokkal zavartalanabbá lehet tisztelni a holtakat, koszorúkat vinni az emlékhelyre, minden következmény nélkül dicsőíteni a hősöket, szeretetet mutatni, hálát kifejezni, fejet hajtani emlékük előtt. S mennyivel nehezebb fejet hajtani az élők előtt, háláról, szeretetről szónokolni -még a végén visszakérdez: hol aza hála, hol a szeretet. A holtak nem kérdeznek. Hagyjuk a holtakat, ők már halhatatlanok, az élőket nézzük, akiknek élhetetlen'élet jutott. Ötvenhat ma már történelem. S a történelmi emlékezés sokkal jobban tud használni egy hősi halottat, mint egy túlélőt, aki tapintatlanul beleél a jelenbe, s zavarbaejtő jelenlétével nem engedi, hogy a múlt sterilen, tisztán történelemmé váljon.

Aki ötvenhatban fegyverrel harcolt, szervezett, gyógyított, újságot írt vagy élelmiszert gyűjtött a harcoló Budapestnek, az akkor főszerepet, történelmi szerepet játszott. Ez a szerep nincs többé. Az ötvenhatos harcos Kádárék börtöneiben nem tehet mást, csak tűrhet, s ha megütik, nem üt vissza. Amikor kikerül, szükségképpen a perifériára kerül, a hivatalos társadalom nem veszi beajátékba, gyanús, megbélyegzett, kitaszított emberként kell élnie. Ő maga sem tülekszik, tudja, egy önvenhatos harcosnak nem állna jól, ha más zászlót lengetne. Akik lengettek, azoknak sem állt jól.

Szép lassan kialakult a lapuló tömegben ötvenhatnak valami szép, titkos, belső élete. Őrizgette az emlékeket, lopva nézegette a fényképeket, a dugdosott újságokat. Szép lassan hozzászokott ahhoz, hogy az ötvenhatosak kitaszítottan élnek. Hogy a tehetséges politikus csak hegesztő lehet, a katonatiszt, a tisztesség bajnoka sokáig csak segédmunkás, végül energetikus. A többség pedig később már ha lehetett volna, sem vihette semmire, mert nem tanulhatott, lemaradt. Igazságtalan volt ez a sokszoros túlbüntetés, de mi hozzászoktunk, hogy nekik semmijük sincs. Ők pedig beletörődtek. Mi mást tehettek? Elfogadták a rájuk osztott szerepet, amelyben ugyan nagyon nehéz volt élni, de őket erősítette aza tudat, hogy jó magyarok, igaz ügyért szenvednek nélkülözést.

Mindenki azt gondolta, amíg élünk, ez már így marad. Nem maradt így. A szocializmus összedőlt, a szovjet csapatok ki vonultak. Magyarország 1990. október 23-dika óta független köztársaság, demokratikus parlamentje, kormánya van, ötvenhat politikai követelései megvalósultak. De ezt már nem az ötvenhatos harcosok vívták ki, bár az első szöget ők ütötték a diktatúra koporsójába. Konkrétan legfeljebb annyi közük van hozzá, hogy ezért szenvedlek. Eljött tehát az idő, eljött a szabadság ideje, de nem jött el az ő idejük. Pedig a köztársaságot is az ő napjukon kiáltották ki. Akkor még azért, hogy ne

lehessen egészen az ő napjuk. Az utca egykori főszereplőinek most sem jut semmilyen szerep. Megöregedtek, esetlenül mozognának a diplomácia fényes termeiben, a bankokban, még a nyugdíjintézet előszobáiban is idegenül toporognak. Érzik, ott sincs sok keresnivalójuk. Még súgók sem lehelnek a vágyott, új színdarabban. Ez már egy másik előadás. A cím hasonlít, ám a régi szövegkönyv már semmire sem jó. Más a stílus, mása hang. A szónoklat, hogy “őrizzük és továbbvisszük ötvenhat örökségét” - üresen kong. Az örökség a program lehetne, de program nem volt. De ha lett volna program, mára az is elavul. Ami gyakorlati erőként megmaradt ötvenhat örökségéből, az az erkölcs, az emberi áldozatvállalás, a helytállás, a tisztesség példája. És a tanulságok. Az erőszak természetéről, a pálfordulásokról, a gyávaságról, az erkölcsi nyomorúságról, a megalázott gőg kegyetlen, pufajkás bosszújáról. A többi néma csend - mondta Hamlet. A többi dörgő duma - mondhatjuk mi.

Ám az erkölcsi örökség csak úgy jó, ha szublimálva bennünk él, és nem jó, ha szembejön velynk az utcán fogatlanul, kopott kabátban, megtörve. Ha fiatal találkozik vele, azt kérdi, miért kiabál? Miért rázza az öklét? Vagy miért hallgat. Boldoguljon, ahogy tud. Ez a verseny társadalma, ehhez fiatal tüdő kell, vállalkozókedv és előrenézés, nem a múlton merengés. Fegyvert fogni merész dolog volt, de fegyvert eladni kifizetődőbb. “Én magát nagyon tisztelem, de ne jöjjön velem szembe, arra tessék menni, arra van a történelem...”

Ha öreg találkozik vele, megemeli a kalapját, hogy lássák a gesztust, de ne lássák a zavart a szemében. “Én miért nem harcoltam? Miért tette meg azt, amit én nem tettem? Miért szégyenít meg a puszta létezésével? Ráadásul ő nyomorgoit ötvenhat után, én egész jól megvoltam, és most is megvagyok. Ó miért nincs jól abban az országban, ahol halott társainak emlékművet emelnek, mely alatt immár örök nyugalomban pihenhetnek? Neki miért nincs nyugalma? Miért? Biztosan élhetetlen. Vagy iszik”

Piacgazdaság van, a forradalmi érdemekre nincs nagy kereslet. Magánhőstettekkel, szenvedésekkel ne tessék házalni, nem veszünk. Ötvenhat kisajátítása megtörtént. Ötvenhat mindenkié - és senki sem adja. Dühös szervezetek egymást zárják kj az “örökségből”. Sokan - az első vonalból - önként “kilépnek” a tagkönyves ötvenhatosságból, menekülvén a torz indulatok elől.

Október 23-dika ma már hivatalos nemzeti ünnep. “Választékosán” ünnepeljük. Elhallgatásokkal és elfelejtésekkel. Ötvenhat élő gyalogosai a kínosan elforduló vagy szemforgató társadalmat látva azt mondják, még nem fejeződött be a rendszervái tás. Tovább kell vinni a forradalmat De ha továbbmegy és “befejeződik”, nekik abban sem lesz helyük. Jól tudják ezt azok is, akik az utcára hívják őket. Az utókornak belőlük csak az a két hét kell, meg az a pár év szenvedés. Azis csak szimbolikusan. A többire nincs szüksége. A túlélőknek is csak az marad Néhány pleesni a köhögéstől rázkódó mellre, és az emlékek morzsolása az öntevékeny bajtársi egyletekben -valahol a társadalom peremén.

Ott elmélkedhetnek a múlton, fölidézhetik a régi időket, mint agg primadonnák a színészotlhonban, azzal a biztos tudattal, hogy a színpadra őket már soha nem hívja senki. (MagyarHírlapi

A fenti cikket a Magyar Hírlapból vettük át, mert meglepő őszinteséggel nyúl azokhoz a kérdésekhez, amelyek már évek óta foglalkoztatják az emigrációs sajtót. Az ötvenhatosok mellőzéséről, az őket ért csalódásokról és a forradalom kisajátításáról már az FMH-ban is többször írtunk, ezért érdemes elolvasni, hogyan vélekedik minderről egy otthoni publicista.