Független Magyar Hírszolgálat, 1993. március-1994. február (17. évfolyam, 1-12. szám)
1993-03-15 / 1. szám
3 októberének lázas napjait, az még emlékezhet az akkori, egekig csapó lelkesedésre, amivel össze sem lehet hasonlítani a mostani változásokat kikényszerítő (?), vagy pontosabban kísérő néphangulatot. Az 1948-tól kerek negyven évig tartó kommunista uralom és nevelés elvégezte a magáét, mert a közben felnövekvő generációk leikéből kiirtotta az idealizmust, fásulttá tette őket minden magasabbrendú eszménnyel szemben. Márpedig blazírtan, félszívvel, 'mérsékelt forradalmárként" nem lehet igazi változásokat, igazi megújulást kiharcolni. így csak a kádári 'puha diktatúra' utolsó éveinek óvatosan araszoló apró lépéseivel lehet engedményeket és látszateredményeket elérni, amikkel végülis mindenki elégedetlen: az ancien régime emberei azért, mert megrövidítve érzik magukat, a változást sürgetők pedig azért, mert kevésnek találják, amit elértek. Egy langyos rendszernek soha sincsenek igazi, odaadó hívei, akiket hevítene a hit, fútene a lelkesedés és áldozatra is hajlandók lennének. A langyos rendszerek csak olyanokra számíthatnak, akiket az érdekeik vezetnek, de ezekre aligha lehet tartósan építeni. A kádári puha diktatúra évtizedei sokkal elviselhetőbbek voltak a magyar nép számára, mint volt a Rákosi-terror 8-9 éve, de ha magasabb szempontból nézzük, az utolsó 20-25 év nagyobb kárt okozott, mint az előző korszak. Mert összehasonlíthatatlanul több rombolást végzett a lelkekben. És nem csak azért, mert jóval hosszabb ideig tartott. A terror nyomása alatt megkeményedett a nemzet és az elutasításban, az ellenállásban keresett védelmet az identitását fenyegető idegen rendszer ellen. Az elnézőbb és puhább kádári diktatúra fellazította és szétmosta a védekező reflexeket, a társadalom inkább az alkalmazkodás lehetőségeit kereste, mint a szembeszegülését. Ez a mentalitás annyira sajátjává vált a nagy többségnek, hogy 1988/8S-ben se várhattunk tőle mást, mint amit nyújtani tudott. Az ellenzék kicsit megfeszítette a muszkliját Lakiteleken, egy-két tüntetésre is telt tőle, megmutatta az erejét az 56-os mártírok temetésén, aztán úgy ült le a hatalom uraival a kerékasztaltárgyalásokra, mint Hávelék Prágában Adamecékkel: szinte bocsánatot kérve létezéséért Ahelyett, hogy kétlábbal rúgták volna ki a pozícióikból azokat, akik évtizedeken át szipolyozták a magyar népet, tönk szélére juttatták az országot, idegen érdekeket szolgáltak és kiirtották az ifjúság szívéből a nemzettudatot. Ehelyett 'bársonyos' hangon megegyezést, kompomisszumokat kerestek és paktumokat kötöttek, amivel egyrészt biztosították a 'békés átmenetet*, de főleg a maguk hatalomrakerülését, másrészt - azzal, hogy egyenragú félként kezelték őket - menlevelet adtak a leszerepelt nomenklatura képviselőinek, szinte garantálták bántatlanságukat és lehetővé tették azt, hogy zavartalanul átmenthessék magukat az új (?) rendbe. Soha nem fogom elfelejteni, amikor tavaly március 15-én a new yorki Magyar Ház pódiumáról Csurka István a rendszerváltás nagy érdemeként emelte ki, hogy a kritikus időkben még egy pofon sem csattant el a Duna-Tisza tájain. Én ezt akkor sem tudtam túlságosan értékelni, mert enerváltságról és gyöngeségről árulkodik - önkéntelenül az Adysorra kellett gondolnom: 'Vertnek született, nem verőnek* de gondolom, azóta már az ellenzékiség szimbólumává vált Csurka István is másképp vélekedik. Mert néha bizony nagyon hasznos lehet egy pár pedagógiai pofon, mint ahogy alkalmanként a nevelésben is nélkülözhetetlen a testi fenyítés. Keménység nélkül nem lehet fegyelmet tartani. Meggyőződésem, hogy a volt kommunisták nem szemtelenedtek volna el ennyire, nem ágálnának még a parlamentben is, ha 89-ben egyikük-másikuk kapott volna néhány csendőrpofont. És még örülhettek volna, hogy annyivei megúszták... Már akkor, ezeket hallva is az volt az első gondolatom, hogy talán azért nem csattant el egyetlen pofon sem a 'bársonyos' forradalom napjaiban, mert nem volt aki adja. Csendőrök (sajnos) már régen nincsenek, de nem akadt más sem, akinek szemernyi bátorsága lett volna lekenni azokat a bizonyos jólirányzott pofonokat. S akkor merült fel bennem a gondolat, hogy talán azért nem akadt erre vállalkozó, mert senki sem érezte magát 'illetékesnek', senki sem érzett erkölcsi jogoi arra, hogy - akárcsak iiyen formában is - ítélkezzék mások tettei fölött. Alighanem azért, mert hiányzott hozzá a tiszta lelkiismeret, a makulátlan előélet. S némi kitérők után ezzel visszaérkeztünk az egy héttel ezelőtt már megpendített gondolathoz - s ez volt a maifentebb idézett Sziklay-cikk alapkérdése is hogy miképp lehet áthidalni azt a súlyos ellentétet, ami a politikai megbízhatóság és a szakmai gyakorlat között adódott. De egy időre hadd adjam át a szót ismét Sziklay Andornak, aki az 1989-es prágai 'bársonyos forradalom' eseményeit és az azokból eredő mai problémákat idézve veti fel ezt a kérdést ilyeténképpen: 'így áll elő manapság itt is, másutt is egy torkonragadó dilemma. Aki képzett és tapasztalt tagja volt a bürokráciának, az vagy kommunista volt, vagy opportunista tehát vagy kárhozott, vagy megbízhatatlan. Aki viszont ésszel, tehetséggel és jellemmel rátermett az újjáépítésre, az nem értett a bürokráciához, a hivatalvezetéshez, amely ideológia ide-amoda, mesterségbeli képesség, mint az autóvezetés.' Nos efölött még vitatkozni sem lehet. De... Vannak, lehetnek egy nemzet, egy ország, egy államvezetés életében olyan pillanatok, amikor a politikai megbízhatóságot elébe kell helyezni a szakmai gyakorlatnak és a a rátermettségnek, mert így kívánja a nemzet létérdeke, önvédelme, a túlélés biztosítása és nem utolsósorban a társadalom igazságérzete, sőt az erkölcs is. És fel is lehet oldani ezt a látszólagos ellentétet, csak bátorság kell hozzá. S amikor most ezt leírtam, régi emlékek merültek fel bennem negyvenegynéhány év távlatából. Nevezetesen 1945-ből, amikor az országnak a vesztett háború, egy pusztító ostrom, kétszeri kirablás és a teljes összeomlás kábulatából kell talpraállnia. Akkor sokkal inkább nulláról kellett kezdeni, mint most, a 'pofonmentes' békés átmenet napjaiban: az egész ország romokban, a
