Független Magyar Hírszolgálat, 1993. március-1994. február (17. évfolyam, 1-12. szám)
1993-03-15 / 1. szám
I MARTON ÉVA WASHINGTONBAN Hangverseny a nagykövetségen 11 A washingtoni magyar nagykövetség egyre színvonalasabb és népszerűbb kulturális rendezvénysorozatának kiemelkedő eseményeként kell feljegyeznünk a február 26-án estére jelzett koncertet, melynek meghívott vendége és főszereplője Marton Éva, a világhírű magyarszármazású operaénekesnő, a new yorki Metropolitan tagja volt. Tar Pál nagykövet és Szabó Csaba kulturtanácsos aktivitását dicséri, hogy a nagy sztár fellépésének nem mindennapi élményével ajándékozhatták meg ennek a rendkívüli estnek a közönségét és érdemeiket aligha kisebbíti az a tény, hogy Marton Éva ezekben a napokban éppen az amerikai fővárosban tartózkodott. A Kennedy Center operaszínpadán énekelte a Turandot címszerepét több egymás után következő estén, de így is áldozaiöt jelenthetett a világ legfényesebb dalszínházainak óriási közönségeihez szokott ünnepelt énekesnőnek, hogy megtisztelte megjelenésével a nagykövetség csupán kétszázvalahány vendég befogadására alkalmas meghitt hangulatú előadótermét. S azok a szerencsések, akik jelen lehettek ezen a hangversenyen, egyhamar nem fogják elfelejteni ezt az estét. Szabó Csaba bevezető szavai után Tar Pál nagykövet köszönötte az elegáns estélyiruhás közönséget, melynek soraiban szép számmal ültek diplomaták, kongresszusi tagok és a washingtoni társadalmi élet több ismert képviselője. Ezek meghívása igen jó gondolat volt, még ha a megszokott magyar közönség jórésze így ki is szorult a teremből. A krónikás úgy érzi, megsértődés helyett inkább megértést várhat tőlük a nagykövetség, hiszen ez az este jó alkalom volt "dicsekedni" Marton Éva magyarságával (amit Tar Pál bevezetőjében kellőképp ki is hangsúlyozott) és "testközelből" bemutatni őt csodálóinak, akik eddig csak az operaszínpadok távlataiból gyönyörködhettek szárnyaló szopránjában. Meggyőződésem, hogy ez az egy koncert többet használt a magyar ügynek, hazánk megismerésének, mint száz diplomáciai tárgyalás, vagy brosúra. A meghívottaknak olyan művészi élményben volt részük, ami egy életben legfeljebb egyszer-kétszer adódik a közönséges halandók számára, hogy közvetlen közelről láthatnak-hallhatnak egy olyan nagy előadót, akinek fellépéseiről kolumnákat írnak a zenekritikusok. Nem tudom, ült-e most a követségi terem széksoraiban zenei "ítész", de ha igen, profi létére is aligha vonhatta ki magát a varázs alól. A pódiumra fellépő rendkívül dekoratív megjelenésű művésznőt fogadó taps után Wagner Richard "Wesendonck Lieder" néven ismert megzenésített verssorozatának dallamai csendültek fel. Marton Éva bravúros előadását ezek alapján dicsérni tán nem is lenne stílusos, mert tőle ezek a dalok körülbelül olyan művészi erőfeszítést kívántak, mint mondjuk a nemrég ugyanitt hallott Kocsis Zoltántól egy ujjgyakorlat. A közönség élvezte mind az öt dalt - különösan az utolsót, a Träume ciműt- és felállva tapsolt a művésznőnek, akinek Tar Pál nagykövet hatalmas csokor rózsát nyújtott át. A taps csak nem akart szűnni s amikor az ünneplés már másodszor szólította vissza a művésznőt, a közönség megkapta, amit várt: egyik parádés szerepéből, a Toscából énekelte Tosca imáját, olyan gyönyörűen, hogy mindenki lenyűgözve figyelte. Az operák akusztikájához szokott csodálatos hang betöltötte a termet és az ember úgy érezte, a falak kitágulnak, a mennyezet megemelkedik és a hallgatóság lebeg a Puccini-dallamok hullámain. Talán nem ideillő hasonlat, de a szó jó értelmében hátborzongatóan szép élmény volt. Amikor az utolsó hang is elhalt, egymásra néztünk a feleségemmel: ő igazán ért a muzsikához, de láttam, hogy könny csillog a szemében. Ezt a művészi produkciót nem lehetett emóció nélkül végighallgatni. Egy pillanatig dermedt csend ült a teremre, aztán frenetikus erővel tört fel a tetszésnyilvánítás, zúgott percekig a taps. Csodálatos este volt, életreszóló emlék marad. Kint esett a hó, zuzmarás tél volt, de a nagykövetség termében felforrósodott a levegő. S akik a rossz idő ellenére elzarándokoltak erre a forróhangulatú koncertre, melyre a lekötelezőén kedves házigazdáék, a Tar-házaspár pazar büffével szolgáló fogadása tette rá a gasztronómiai élvezetek koronáját, nem bánták meg. Még sokáig fülükben fog csengeni Marton Éva felejthetetlen szopránja. S.Gy. Vonal alatt - nehogy vállalnom kelljen az ünneprontás ódiumát - két futó megjegyzés: az egyik, hogy (miként a mondás tartja) a pontosság a királyok udvariassága, úgy áll ennek fordítottja is, hogy a pontatlanság nem más, mint udvariatlanság. Voltak, akik 20-30 perccel a meghívón jelzett időpont után jelentek meg a hangversenyen (és ez már nem az első eset), tudván, hogy ez nem színház, ahol kezdéskor könyörtelenül bezárják az ajtókat. Ez nagyfokú udvariatlanság a meghívóval, a művésszel és a közönség pontos részével szemben, de lebecsülése az alkalomnak is. A másik: ugyanilyen lebecsülése a művészi eseménynek, amikor valaki oda nem illő öltözékben jelenik meg olyan helyen, ahol "formai" szerepel a meghívón. Minden alkalomnak megvan a maga öltözködési "code"-ja, aminek előírása a házigazda privilégiuma. Akinek ez nem tetszik, jogában áll otthon maradni. De a kommunista a világ "operába pulloverben" éveire emlékeztető sportruhában eljönni egy olyan rendezvényre, ahol mindenki estélyi ruhában adja meg a tiszteletet az alkalomnak, enyhén szólva neveletlenség.
